Papp Sándor Zsigmond

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Meghívó minden keddre. (V. rész)


» vissza a tartalomhoz

DEMÉNY PÉTER
Halhatatlan hírfejeink

„Molnár teljes névaláírással szépirodalmat mívelt. Állampolgári fölbuzdulásait M. F.-ként jegyezte. Vagy szerényebben: m.f. szignóval, esetleg (m-f) jelzettel. Cikkei zömét egyáltalán nem írta alá. Az egykorú szokás és a konzervatívabb angol lapokat máig követő komoly újságok hagyományai szerint, szerző nem szignálja cikkeit, ha azok nem személyes véleményét képviselik, csupán eseményről tudósítanak.”

A fenti sorokat Molnár Gál Péter írja Molnár Ferenc Pesti napló című kötetének kitűnő utószavában (Nyilvánosság Klub—Századvég, Budapest, 1993). Mikor először olvastam őket, azon tűnődtem, hova jutottunk, romlásnak indult hajdan erős újságírók. Legyen a szöveg bármilyen nyúlfarknyi, s olyan, hogy Pityi Palkó éppúgy megírhatta volna, mint ő, te vagy én, mi azért önérzetesen és magabiztosan alábillentyűzzük a nevünket. Nehogy már az alsófarkastanyai író-olvasó találkozóról tudósító szösszenetünk inkognitóban jelenjen meg! Szó se lehet róla! Mi lesz a penzummal, a pénzzel, no meg a becsülettel, mely mindig a legfőbb! Még a hírügynökségek anyagaihoz is ragaszkodunk, hiszen két állítmányt és három alanyt mégiscsak mi loptunk a szövegbe.

Sajnálatos, hogy ez a szokásjog még azokat is megkísérti, akiknek egyébként más szövegek alatt is fel-feltünedezik a neve. Köteteket mondhatunk a magunkénak, de hírfejekhez ragaszkodunk, s esszéinkre éppoly büszkék vagyunk, mint másfél flekkes tudósításainkra. Az olvasók meg nem tudják eldönteni, hogy vajon riporterek vagyunk, szerkesztők vagy egyszerűen — írók.

Nem azon ütköztem meg, hogy az újságírás és a másik, egyszerre felelőtlenebb és felelősségteljesebb írás összemosódik az életünkben. Olykor valószínűleg a régiek sem tudták eldönteni, hol ér véget bennük a szépíró, s hol kezdődik az a másik, aki napi aktualitás után rohangál. Az döbbentett meg, hogy mi már a tudósításainkkal is halhatatlanságra vágyunk. Mi már híreket is úgy szeretnénk írni, mint Shakespeare a Hamletet, s bizonyára úgy gondoljuk, hogy a penzum a Plejád bőrkötése.„Mire szerény Ön?” Osvát cinikus kérdésére ugyan mit válaszolnánk? A képaláírásainkra, tisztelt Mester!


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Embert könyvtáráról

Bevallom, időnként nagy-nagy élvezettel rendezem újra a könyvtáramat. Különféle szempontokat ötlök ki, egymás mellé kényszerítek kortárs szerzőt és régen elfeledettet, testvért és esküdt ellenséget, népszerűt és kiátkozottat. A különféle szempontok — ha nem is a végtelenben — végül összefutnak. Vagyis rendszerint ilyen-olyan tematikába torkollanak: a filozófiától fél polcnyira kerül az esszéirodalom, majd a főtematikák altematikákra bomlanak, egymást erősíti a cseh irodalom és a dél-amerikai, a rendszerellenes gondolkodó és a rendszerelvű. A könyvtárrendezéssel persze az is jár, hogy idegen helyen első dolgom szemügyre venni a bibliotékát. Mit tud jobban vagy másként? Hova helyezi a hangsúlyokat és miről hallgat sunyin? Már típusokat is meg tudok különböztetni. Van például a demonstratív, a mutatós gerincű könyvek és hasas lexikonok tára, melyek legtöbbször passzolnak a bútor színéhez. Az őskövület, a téka ki tudja mióta alussza békés álmát (legfrissebb példányai a Horizont könyvek vagy max. a Terézanyu); a szoba közepén portól is óvott tévé trónol. A divatos és a szakbarbár, a mértékkel használt és a teljesen elhanyagolt. A könyvtár az ujjlenyomatunknál is könnyebben tesz minket egyedivé. Az elrendezés elve, a beválogatott könyvek milyensége pedig többet mond el minden önjellemző és -dicsérő mondatnál. Mert az ízlés nem vásárolható meg a könyvvel együtt, az már a könyvtár sajátja — szerencsés esetben. Egyébként csak egymás mellé dobott tárgyak összessége. Márai mondja, hogy legtöbben összetévesztjük a könyv megvásárlását tartalmának birtokba vételével. A halmozás primitív reflexét az olvasás magányos és dísztelen aktusával. Ezért lehet árulkodó egy-egy szamárfül vagy a még nyomdailag összeragadt oldalak beszédes jelenléte. És a legfontosabbról még nem is beszéltünk. Van-e olvasnivaló a mellékhelyiségben? Hiányoznak-e oldalak vagy éppenséggel hosszú perceket várakozhatunk az ajtó előtt?


DEMÉNY PÉTER
Az üvegkalitka utópiája

Kamaszkoromban lehetett. A Kossuth Rádió valami világhírű magyar zongoraművésszel készült interjút közvetített. Ritka pillanat volt, hogy az ágyon elnyúlva, nyugodtan hallgathattam egy műsort: az az öreg hölgy, akitől megvásároltuk a házat, úgy építtette, hogy a világért se legyen benne olyan helyiség, amelyben csöndben ülhet az ember. Minden szobába két ajtó nyílt, s ennek megfelelően akárhová menekült az ember, mindenütt úgy érezte magát, mint akit folyton figyelnek. Én legalábbis csak akkor szerettem otthon lenni, ha egyedül voltam. A művészt egy riporternő kérdezgette, s az öregúr (hatvanon biztosan túl járt) okosan, elegánsan, kellemes hangon felelgetett. A „hogyan lett világhírű zongorista”-szerű kérdésekre adott válaszok mellett azt is elmesélte, ő úgy próbál kizárni mindent, ami nem a zenéhez való, hogy zongorája köré kartondobozt (vagy üvegkalitkát?) húzott. Ha gyakorol, teljes csöndnek kell lennie, és ő ezt az állapotot csak ilyen körülmények között tudja elérni.

Nem is tudom leírni, mit éreztem akkor. Igazolva láttam mindazt, amit kamaszkorom minden izgékonyságával és sértő gesztusával jeleztem: hogy a gondolkodáshoz, a szellemiséghez, ha úgy tetszik, az alkotáshoz csönd kell, magány, a lélek saját, sietséget nem ismerő ritmusa.

Azóta sok minden megerősítette bennem ezt a hitet. Hajnóczy mondata a fehér papírral, amelyet minden írónak meg kell töltenie, Nádas Péter passzusai a zajok elleni folytonos küzdelemről, és főleg Füst Milánnak az a gondolata, hogy a kultúra egészen más, mint a civilizáció, valami olyasmi, aminek a lassúsághoz, az alapossághoz, a csöndhöz és az egyediséghez van köze, nem a gyorsasághoz, a felületességhez, a zajhoz és a sokszorosíthatóhoz. Változhat a világ akármennyit, terelhetnek a technika csodái bármilyen irányba, én most már mindig ezt fogom gondolni. De a legerősebb benyomásom, a legélesebb emlékem ez a rádióbeszélgetés lesz. S a csönd legcsodálatosabb metaforája ez a zongoraművész, aki behúzza maga mögött az üvegkalitka ajtaját, és pillanatnyi szünet után játszani kezd.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Versenyek és tophatnékok

Igazán jó ötletnek tartottam, hogy az ezredvégi őrületbe (különféle listákat állítottak össze az elsuhanó század kapcsán) a Korunk is bekapcsolódott: a tíz legszebb 20. századi magyar verset kellett megnevezniük a felkért irodalmároknak. A Korunk jó „kereskedelmi” és szerkesztői leleménnyel nem egyszerre közölte a válaszokat, hanem szotyogtatva, lapszámonként úgy tizenötöt a száznál is több visszajelzésből. Mindenesetre azóta rendszeresen veszem a folyóiratot. Sőt idegesség fog el, ha egy száma hiányzik. És persze megvan már a magam böngésző technikája is. Előbb az ismerősök, barátok opcióit olvasom el, azután jöhetnek a „nagy nevek”, majd az érdektelenebbek zárják a sort. A listákból pedig, a kényszerű választásokat indokló szövegből, nemcsak az illető ízlése, hangulatváltozásai, elszólásai, levertségei és örömei sejlenek föl, hanem alkotóember esetén annak ars poeticája is kisilabizálható. És hát a beszédes botlások, kitérők! Ahogy Banner Zoltán lezserül Petőfivel indítja a 20. századi magyar verseket összesítő listáját, majd „találati” esélyein mereng a „pontok” összeadásakor, mintha legalábbis totóról lenne szó, és mesés pénznyereményekről. Ahogy Turczi István a szeptemberi terroreseményekről írott naplójába „csempészi” be listáját. Ahogy Láng Zsolt egyetlenegy versről beszél. Fejtőnek csak sorok villannak az eszébe, Jakabffy Tamás listáján magától értetődően bukkan fel Shakespeare szonettjének Szabó Lőrinc-féle fordítása. Vagy ahogy Kukorelly egy újabb tízes listát iktat be Kosztolányi neve mellé, Ferenczes „egylélegzetes” és „téröleléses” poémákról beszél, mindegyik műfajban összeállítva a top tent. Ahogy Király László kis nyelvtani elemzésbe kezd, hogy tíz legszebb nincs, hiszen csak egy legszebb lehet, ahogy Kovács András Ferenc verssel válaszol, hiszen hogyan is lehetne másként. És persze azok, akik szikáran és pontosan végezték el a feladatot... Badarság lenne bármilyen „irodalmi” következtetést levonni mindebből, hiszen lehet ugyan összesíteni és „győztest” hirdetni, a játék öröme (amely szinte minden válaszban jelen van) többnyire mérhetetlen, számokkal nem kifejezhető. A versek pedig természetük szerint szerencsére ellenállnak mindenféle versengésnek, tophatnéknak. Ahogy KAF mondaná.


DEMÉNY PÉTER
Kiskegyed és az imidzs

Régóta figyelem, s egy kerekasztal-beszélgetés végleg meg­győzött róla: az erdélyi magyar könyvszakma egyik (sajnos, nagyobbik) részének nem számít a forma. Kizárólag a tartalmat asszociálja az érték szóhoz. Az, hogy a könyv/folyóirat kötött-e vagy fűzött, milyen papírra nyomtatták, milyen a borító — nos, mindezekhez a formai kérdésekhez ez a réteg úgy viszonyul, mintha valaki rákényszerítette volna, hogy ilyen alacsonyan szálló, prózai dolgokkal foglalkozzék. S ha netán mások szóba hozzák ezt a formai (pfuj!) aspektust, s ha netán a piac fogalma is előkerül (pfuj! pfuj! és még egyszer pfuj!), akkor ártatlanul azt kérdezi: Kiskegyedet adjunk ki? Aztán válaszolnak: Kiskegyedet kell kiadni! Szépen kell becsomagolni! Ez a piacgazdaság!

A felsorolt kifejezéseknél alig van súlyosabb sértés azok számára, akik ilyesmit emlegetnek. Ha például piacgazdaságról hall, a magát lateiner értelmiséginek képzelőnek hallatlan erőfeszítéseket kell tennie annak érdekében, hogy ki ne köpjön. Miközben örökösen a hagyományra hivatkozik, Misztótfalusi Kis Miklós hagyományát régen elfelejtette. Mintha soha nem is élt volna az az ember, akinek álmatlan éjszakái voltak azért, mert folyton azon gyötrődött, hogy könyvei minél szebbek, ízlésesebbek, elegánsabbak legyenek.

A piac másik részéről, az eladásról jobb nem beszélni. Kiadóink/folyóirataink — tisztelet a kivételnek — terjesztőhálózatáról Caragiale azt mondaná, fenséges, de teljes mértékben hiányzik. A szerző „kitalálása” még csak nem is megvetett fogalom: egyszerűen nem létezik. Tévés, rádiós műsorokat, író-olvasó találkozókat szervezni, plakátot készíteni a könyv megjelenése előtt — ilyesmiről senki sem hallott. Ezek a dolgok a megjelenés után sem divatoznak. Egy-egy író-olvasó találkozó esetleg. A többi? Ugyan már. Ha a tévés/rádiós riporter fölkeresi a szerzőt, jó, ha nem, úgy is jó. A támogatás jön, az erdélyiség szörnyű súlya mindig előrántható a kalapból.

Hogy a Látó egyetlen gesztussal megváltoztatta a folyóirat imidzsét? Hogy egy igazán elegáns borító csodákat művel? Hogy mégsem a pénzen múlik minden?

Nem, nem, soha. Különben is, mi az, hogy imidzs?


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Irodalom és csinnadratta

Jó bornak nem kell cégér — vannak szólások, amelyekkel nehéz vitába szállni. Ugyanakkor mégsem becsülném le az igazán jó reklám hatékonyságát, hiszen a mai információdömpingben könnyen elsikkadhat a valóban értékes dolog is. Mint például egy jó könyv. A budapesti Ulpius-ház gondolt egy nagyot, és már-már eszement reklámkampányba fogott egy elsőkötetes írópalánta kapcsán. Gerlóczy Mártonról van szó, kinek nemrégiben jelent meg a kötete (Igazolt hiányzás) eddig szinte példa nélküli reklámmal körítve. Jól kitalált szlogen, plakátok a metróban és még ezer helyen — ami végül azt eredményezte, hogy a kötet a népszerűségi listákon is előkelő helyet foglalt, foglal el. A hecc tehát, mondhatni, jól sült el. A kampány és a legendagyártás részét képezi, hogy az ifjú még nem is érettségizett le, de nyilván ordítóan tehetséges, ha egy ilyen — és itt jönnek a szuperlatívuszok — könyvet képes letenni az asztalra, lám-lám, az igazi zsenit mennyire nem tolerálják a társadalmi klisék.

A marketingesek mindezt megfejelve, a kritikusok fanyalgásait is beépítik a legendába: az igazi értéket sem minden korban ismerték fel elsőre. A valóság ezzel szemben lesújtó: a szöveg enyhén szólva kiábrándító, egy tehetséges, fiatal írójelölt egyenetlen próbálkozása, amit bűn kiadni. Egyrészt, mert a szöveg több gondosságot igényel ahhoz, hogy valóban átütő lehessen, másrészt pedig — mint ahogy ezt Károlyi is hangsúlyozza — egy ekkora csinnadratta után vajon elhiszi-e majd Gerlóczy, hogy ő még nem kész író, hanem csak egy jól koordinált marketingakció eszköze? A kötetből állítólag eddig körülbelül nyolcezer példány fogyott el, ám kábé tizenötezernek kellene fogynia, hogy a befektetett pénz megtérüljön. Az Ulpius-ház azonban ezzel nem hagyta annyiban. Legfrissebb dobása, egy vegyes műfajú — pornó-akció-thriller és csipetnyi irodalom — kötet, amelyet szintén tömérdek plakát hirdet már a metróban. Az eltorzult arcok mellett ilyen szövegeket lehet olvasni: „Ki adott erre engedélyt?”, „Irodalom? Ez azért már sokk!” stb. A furmányos ellenreklám pedig nem marad hatás nélkül, már most megjósolható: ez a könyv is megtalálja a maga táborát. Így tehát marad a dilemma: érdemes a rossz lőrét meginni a jó és hatásos cégér miatt?


DEMÉNY PÉTER
Széthullás — lelkesedésből

Újra és újra felbukkan az amatőr—profi ellentét. Teljesen váratlanul kerül elő egy zöldellő májusi kertben vagy kopogó, dohányfüstös, kávéillatú szerkesztőségben. Mindkét életmód mellett és ellen különböző érvek hangzanak el. Aki amatőr, az nem pénzért teszi, amit tesz, hanem lelkesedésből — mondják, akik az amatőrök pártján vannak. Lelkesedésből, de rosszul — állapítják meg cinikus mosollyal az ellentábor drukkerei. Igazságot nyilván nem tehetek, nem is akarok. Mondjuk inkább úgy, hogy lejegyzem a tapasztalataimat.

A „lelkesedés” szónál állnék meg egy pillanatra. Szerintem ez az amatőrség legsebezhetőbb pontja. Ahány amatőrrel csak találkoztam eddig, mindegyiknek a lelkesedés volt a legfontosabb. Kialakul például egy színjátszó kör, s néhány év múlva bízvást profinak nevezheti magát. Tagjai akkor is megfelelő szinten hoznák a rájuk bízott figurát, ha álmukból költenék föl őket, s ez már kétségtelenül a profizmus jele. Nem „hivatalos” színházban játszanak, de munkájuk semmiképpen sem nevezhető dilettánsnak. S akkor beüt a krach. A csoport még három taggal gyarapodik, mert vezetője fölfedezett három lelkes embert. Ennek a háromnak a világon semmi köze sem színpadhoz, sem a tehetséghez általában. A vezető szerint mégis a csoportban a helyük, mert állítólag rendkívül lelkesek. Még egy újságost vagy virágáruslányt sem képesek hitelesen alakítani — ám buzgalmukhoz kétség sem fér.

Ebben a pillanatban kezdődik a széthullás. Aki átélte élete első sikerét, s úgy érezte, kemény munkával eljutott valahová, abban menthetetlenül összeomlik valami. Hull a vakolat, recsegnek az eresztékek, és a „lelkesedés” folytonos emlegetése óhatatlanul üres frázisnak tűnik, a vezető pedig, akire eddig föl lehetett nézni, demagóggá silányul. Kiderül, nem azért foglalkozott a tehetségesebbekkel, mert meglátott bennük egy szikrát, hanem ugyanazért, amiért a tehetségtelenekkel: a lelkesedésért. Amit a csoport tehetségesebbjei belül őriztek, egyetlen meggondolatlan gesztusával (azzal, hogy a külsőségekre figyelt) darabokra törte. A tehetségesek elmennek, de hiányuk mit se számít: jönnek helyettük az új lelkesek.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A szép borító

Amiről beszélünk, az már fél siker. Vagy tán egészen az. Ezt a nem igazán újkori bölcsességet (mai szóval: marketingtrükköt) alkalmazza rendszeresen a budapesti Ulpius-ház. Ők faragtak sikeres (értsd: kelendő) írót néhány hét leforgása alatt Gerlóczy Mártonból, indították útjára a Ruby című akció-pornó-thrillert (s ez még csak a műfaja volt), illetve adták ki Bolgár György szintén sikamlós kísérletét, a Vágy című némileg elvetélt alkotást. Mindhárom könyvet profi reklámkampány vezette be: reklámok és hirdetések a metrólejáróktól a legrangosabb irodalmi folyóiratokig szinte mindenhol, szlogenekkel és körítésekkel, ravasz ellenkampánnyal is, ha kell. A hivatalos irodalom persze fintorgott, de fintorgása a kampány intenzitásával szemben inkább amolyan „savanyú a szőlő” hatást keltett. Egyet ugyanis mindenképpen elért a kiadó: a folyamat öngerjesztővé vált, kiadványairól beszélni kezdtek, viszonyulni kellett hozzájuk, és a figyelem mindig kifizetődő, tudja ezt mindenki, aki kicsit is konyít az üzlethez vagy fellépett már színpadon.

A szőlő, persze, valóban savanyú. Elég csak arra gondolni, hogy az erdélyi kiadóknak néha még az író-olvasó találkozó megszervezése is kelletlen pluszteher, nem beszélve a terjesztés nyűgeiről (biztató kivételként egyedül a kolozsvári Koinónia Kiadót említhetnénk). Így az itteni könyvek egynémelyike már megjelenése pillanatában ritkaságnak számít. E tekintetben mindenképpen örvendetes tény, hogy az Ulpius-ház immár erdélyi szerzőt is felkarolt. Sántha Attila verseskötetét (Kemál és Amál) tízezer példányban dobták piacra, s a szám már önmagában is lélegzetelállító. Végre egy határon túli írót is megillet legalább akkora felhajtás, amivel mondjuk egy orrcseppet reklamíroznának a lelketlen multik. Végre ő is ott van a metrólejárókban. Végre Kokó is tudja, hogy mi fán terem az erdélyi populár. Végre nem csak Kányádi lírája jut eszébe majd a pestinek Tündérország kapcsán, hanem egy kis szado-mazo is (ki lesz a következő, barátaim? Anus Pannonius?). Drakula után végre valami kézzelfoghatóbb.

Kit érdekel ezután a könyv maga? Ha már a köré szőtt marketinglegendát megvettük, ha már a nyálunk kicsordult, mielőtt a szánkat kinyithattuk volna, ha részesültünk mi is a tizenöt percig tartó népszerűség melegéből. De tényleg: kit érdekelnek a versek, ha a borító ennyire szép?


DEMÉNY PÉTER
Lógunk a középszeren

A címet Láng Gusztávtól... kölcsönöztem, s maradandó üzenete miatt emeltem írásom fölé. A középszer ugyanolyan nyugodtan fog jönni-menni, táplálkozni, szeretkezni, lélegzetet venni, mint eddig. A középszer ugyanis attól középszer, hogy nagyon jól elvan magával. Nem töri a fejét olyan dolgokon, amelyeket szerinte nem kell felfújni, elbonyolítani. Számára a felfújás és elbonyolítás a gondolkodást jelenti. Nem gondolkodik tehát olyasmin, amin nem érdemes gondolkodni. Áldott állapot: a középszerű ugyanis a maga részéről úgy véli, semmin sem érdemes gondolkodni. Minden olyan, amilyen, ergo olyannak kell elfogadni. A középszerű ugyanolyan megadó mozdulatot tesz, amikor férje/felesége lábtöréséről értesül, mint amilyennel a bányászjárásról szóló híreket hallgatta, vagy a harmadik világháború kitöréséről szóló információkat hallgatná.

A középszer szeretné szkeptikusnak feltüntetni magát, de nem szabad összetéveszteni vele. A középszer onnan indult, ahová a szkeptikus érkezett. A középszer soha nem érkezett sehova. Nem is fog érkezni. A középszer nem akar megérkezni, mint ahogy voltaképpen az indulás szót sem szabadna használnunk vele kapcsolatban. A középszer nem akar indulni, nem akar érkezni. A középszer nem akar.

Nem kell polihisztornak lennem — hallottam nemrég e faj egyik jellegzetes példányának felháborodott mondatát. Azt sem tudja persze, mi a polihisztor, de nem akar az lenni. Talán ez a középszer legjellegzetesebb tulajdonsága. Nem tudja, de nem akar.

A középszer csodálatos. Kétszer olyan olcsón végzi a munkáját, mint más. Igaz, rosszul, de elvégzi. Mindent tőle sem lehet elvárni.

A középszer imádja a közmondásokat, szólásokat, aforizmákat, mert mindezek abból a műveletből származnak, amelytől ő a legjobban retteg: a gondolkodásból. Ki korán kel, aranyat lel, szajkózza, és azt képzeli, ezzel mindent elintézett, aminek a koránhoz meg az aranyhoz köze lehet. Képtelenség az ellenkezőjéről meggyőzni őt.

A középszer higgadtan utasítgat, ír, szerkeszt, korrektúrázik, tördel, takarít vagy élelmiszert árul. Teljes joggal teszi.
Ő a helyén van.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Versenyképesek és —képtelenek

Megmutatod a borítód, megmondom, ki vagy.

Nemrég hármas kötetbemutatón vettem részt, ahol a magát rangosnak mondott kiadó vezetője válogatott szavakkal méltatta szerzőit, őket a kortárs irodalom legfontosabb képviselői között említette. A könyvek — kézbe véve őket — viszont arról vallanak, hogy a három szerzőből csupán egy „piacképes”, ő tehát a kiadó szeme fénye, a többi pedig a „futottak még” létszámát gyarapítja. Előbbi kötete elegáns, kemény kötésű, levehető borítóval, a szerző fényképe a fülön, halványsárga, finom lapok, átgondolt tördelés: a gondoskodás megannyi látható jele. Az utóbbi kategóriába tartozó szerzőnek már csak puha fedelű, jellegtelen borító jutott, nevetségesen primitív és kusza grafikával (a szélén zsírpecsétekre emlékeztető foltok), s bár mérete, tördelése (a betűk egy fokkal kisebbek!), a papír minősége megegyezik az előzőével, mégis minden a gondatlanságról, az „örüljön, hogy kiadtuk” szeretetéről árulkodik. Ez utóbbit csak tetézi a kötet tartalmától, hangulatától elütő, már-már paródiának beillő illusztrációk sora, amelyekhez hasonlót iskolás emlékkönyvekbe szoktak pingálni önjelölt művészcsemeték. A harmadikról pedig alig van mit szólni: a legkisebb méret, a legkisebb betűk, ráadásul a sorköz is keskeny, így az olvasás is fárasztóbb, mert összefutnak a sorok, s bár a borító karakterisztikusabb, és az illusztrációk is találóbbak, mégis látni: az egész lélektelen tucatmunka, kicsivel az erdélyi átlag és a szégyenkezés fölött. Az elsőt bármelyik standon el lehet adni, a szerző személyéért több magyarországi kiadó is verseng, a másik kettőt nem is próbálják benevezni a versenyre. A dolog azért is bosszantó, mert erről a kiadóról mindenki tudja, hogy képes igényes, tetszetős könyveket piacra dobni (elég, ha csak a frankfurti könyvvásárra készült remeklésekre gondolunk). De akkor miért nem törődik kézzelfoghatóan és nem csupán a szavak szintjén minden szerzőjével, minden kötetével? Milyen okokra hivatkozva vállalja fel az igénytelenséget? Persze tudjuk: amíg egy szerző nem híres, addig nem érdemel kitüntetett kiadói figyelmet. Viszont a „befutást” ugyanúgy akadályozhatja a jellegtelen külső, mint az érdektelen tartalom. Ezért is érthetetlen a spórlásból fakadó „diszkrimináció”, mellyel úgymond „saját nevelésű gyermekeit” sújtja.


DEMÉNY PÉTER
Csönd és magány

Egy ideig azt hittem, egyes írók elzárkózása az elől a kérdés elől, hogy min dolgoznak, nem több puszta póznál. Ugyan miért ne tudnák megírni azt a történetet, amit elmesélnek? Az már úgysem az a történet lesz, amit néhány izgatott érdeklődő előtt elmondtak. A szöveg élni kezdi a maga életét, a szereplők nem törődnek azzal, hogy az író mit akart, vagy mit mesélt egykor. Többnyire arról derül ki, hogy ő a gyilkos, akit még a szerző is ártatlannak sejtett. Ha meg nem így lesz, akkor úgyis mindegy. Akkor olyan íróval van dolgunk, aki már elhitte, bármit megtehet az alakokkal, hiszen azok csak a papíron élnek. Aztán csodálkozik, hogy tényleg csak a papíron élnek.

A Bodor Ádámmal való beszélgetés után értettem meg, hogy mindez nem ilyen egyszerű. Biztosan vannak olyanok, akik pózolnak, s nőies gesztusokkal, kacéran játsszák a rejtélyes alkotót, aki „Észak-fok, titok, idegenség”. Akik azért zárkóznak el az interjúk és az író-olvasó találkozók elől, mert voltaképpen az érdeklődés felcsigázása a céljuk.

Itt azonban nem ez történt. Bodor Ádámnak elhittem, hogy ő tényleg egyedül érzi a legjobban magát, s tényleg a hallgatás az eleme. Elsősorban nem is azért, mert volt bátorsága nemmel válaszolni bizonyos kérdésekre. Inkább a gesztusai győztek meg az őszinteségéről. A keze, amely végig remegett, és nagyon gyakran a szája körül, mintha mindegyre erőszakkal össze akarná zárni ajkait. A tekintete, amely többnyire lefelé irányult, és befelé nézett. Vagy ahogy a fogadáson viselkedett: körülötte voltak, de ő tudatosan nem akart semminek a középpontja lenni.És még valami, ami vonzó volt. Akadtak nyers válaszai, de mindig árnyalta őket. Érződött, hogy nem akar megbántani senkit: egyszerűen azt szeretné, ha békén hagynák. Sokakkal ellentétben, akik úgy próbálnak egyedül lenni, hogy a szó szoros értelmében mindenkit elmarnak maguktól, ő már a lényével jelezte vágyát a magányra, és ha valaki mégse értette volna, finom gesztusokkal igyekezett a tudomására hozni.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Hogyan barkácsoljunk irodalmat

Szakállas közhely, hogy az irodalmi értékek alig kifejezhetők a számok nyelvén. Szinte mindegy, hogy Bodor Ádám Sinistra körzet című regénye tízezer vagy ötszáz példányban fogyott-e el. Ez ugyanis mit sem von le, illetve tesz hozzá a regényhez. A magasabb számok legfeljebb tömegpszichózist indíthatnak el (analóg példa erre az utcai bámészkodás: ha sokáig nézünk érdeklődve egy adott irányba, nemsokára csatlakoznak hozzánk), és a marketingesek önbizalmát növelhetik tovább. Ám mindezek ellenére jól tartják magukat az ilyen-olyan könyvlisták, amelyeket az adott hét vagy két hét, netán hónap eladási mutatói szerint állítanak össze. Amolyan „best of” tehát. A nagyobb Libri könyvesboltokban például külön polcrendszere van a listán szereplő műveknek, ezzel is hirdetik: ez bizony kelendő áru. Ezzel különben nem is volna baj, hiszen minden megbecsülendő, ami az irodalom népszerűsítését szolgálja manapság. Csakhogy épp itt bukkan fel az első probléma. A listára ugyanis bármi felkerülhet, ami azon a héten kelendőnek bizonyult. Épp úgy listás lehet tehát a Ruby című ponyva (pornó-thriller-akció), hetekig díszeleghet a magyar Bridget Jones-utánzat, a Terézanyu, esetleg Juli néni édesnemes szakácskönyve. Szinte minden, ami nagyobb hírverést, hátszelet kapott, főként a rosszul szerkesztett irodalmi (?) műsorok révén. A napokban például interjút sugárzott egy kereskedelmi tévé a Ruby titokzatoskodó szerzőjével (Mátéffy Éva), aki csak nagy nehézségek árán hozott össze pár épkézláb magyar mondatot. De még ezzel sem lenne baj, ha a lista valamiképp szét tudná választani a lektűrt az irodalmi igényű művektől, mert így nem keveredne el akkor Vámos Miklós regénye az ehető gombafajták termesztésével vagy a Hogyan barkácsoljunk kiságyat bédekkerével. Nem sugallná azt a lista, hogy ezek valamiképp összemérhetők. A Terézanyu is lehet irodalom, csak minél több fogyjon belőle. A siker alapján pedig a szerző sem hinné el, hogy ha a héten visszakézből verte Esterházyt, akkor jövőre akár már szemináriumi téma is lehet belőle a bölcsészkaron. Még akkor sem, ha emiatt megugrana a hallgatók száma...


DEMÉNY PÉTER
Kedves barátom!

A Bodor Ádám-szemináriumon vita támadt közöttünk egyik kijelentésem miatt. Azt találtam mondani, hogy a Sinistra körzet írójának hegyei nagyon mások, mint a Székely Jánoséi: ez utóbbi inkább Áprilyval s egyáltalán, a transzszilvanizmus hagyományaival rokonítható. Arra alapoztam állításomat, hogy Bodornál hiányzik az erdélyi írók műveiben annyira jellemző szövegre való reflektálás, mely inkább a magyarázathoz, a tanulság levonásához hasonlít. Bodornál a hegyek: hegyek, és ehhez semmiféle erkölcsi minősítés nem társul; mint ahogy a gyilkosság is csupán gyilkosság, sem több, sem kevesebb. Az olvasó elítélheti ugyan Andrejt vagy akárki mást, de ez az ő feladata vagy szabadsága, nevezzük, ahogy tetszik. Hozzátettem, állításom ténymegállapításként kezelendő: semmiképpen sem szeretném, ha valaki/bárki azt a következtetést vonná le, hogy Székely Jánost alacsonyabb rendűnek tartom Bodor Ádámnál. Mindössze a kettejük írásművészetének különbségeire szerettem volna felhívni a figyelmet.

Hozzászólásodban nehezményezted, hogy Székely Jánost Áprilyval rokonítottam. Azt mondtad, A másik torony hegye nagyon is hasonlít a Sinistra hegyeihez.

Tegnap reggel fejeztem be A másik torony olvasását. Meg kell mondanom, nem éreztem azt az eltérést Áprily hegyeitől, illetve azt a rokonságot Bodor hegyeivel, amelyre Te céloztál. A Sinistra körzet narrációs technikái eleve kizárják az erkölcsi szempontú, végső soron ideologikus viszonyulást. (A pontosság kedvéért hozzáteszem: az író részéről.) Székely János viszont mindegyre reflektál arra, amit hősei tesznek, folytonosan tudósít minket arról, ő mit gondol erről a — mint a szöveg, a megírandó regényről szóló esszé (!) végén kiderül — céltalan építkezésről. Igaz, hogy a hegy mellé társítható érték nem egyértelműen pozitív, mint Áprilynál, de mindenképpen valamilyen, és az író mondja el, hogy milyen.

Ebből a szempontból érzek továbbra is rokonságot Székely és azok között az írók között, akik valamit el szeretnének mondani az irodalommal, és különbséget közte és azok között, akik — mint Bodor Ádám — „csak” leírnak valamit.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Ez a divat

Úgy tűnik, vége a Terézanyu korszaknak. A slampos, ügyetlenségével tüntető szingli helyét most egy független, ám szintúgy szókimondó 24 éves hölgy veszi át. A marosvásárhelyi születésű Tisza Kata. A novellagyűjtemény (Pesti kínálat) a nemrég lezajlott könyvfesztivál „szenzációjaként” szolgált, az ezer példányban megjelent könyvecskét azóta szétkapkodták, a nyomdagépek máris dübörögve ontják a második kiadást. Minden adott hát az újabb divathullámhoz. Egyrészt a származás, hiszen a hölgy a Tisza család sarja (ükapja volt Tisza Kálmán miniszterelnök), másrészt a könyvet belengő sikamlósság és frissesség, ahogy ezt mondani szokták. És ha egy üzlet beindul, nincs megállás: ősszel jelenik meg a regény, s Kata interjúiban máris a beskatulyázástól fél. Aki persze ismeri a piac írott és íratlan törvényeit, az nem is nagyon csodálkozik. Mert valahogy így van ez. A közönségnek mindig szüksége van egy kezdőre, akit felkarolhat, és egy profira, akit elismerhet. Akit épp kitüntethet túláradó szeretetével. Mert mindig kell egy név, amely trendi és friss, amelyet ha a megfelelő környezetben elsuttogunk, akkor a jólértesültség aurája vehet körül minket. Két évvel ezelőtt Gerlóczy Márton volt a zabolázatlan tehetség, akinek még érettségizni sem volt ideje, mert épp könyvet írt. A siker s főként a divat viszont könnyen megroppanthatja még a saját hangját keresgélő elsőkötetes szerzőt. A divat elviseléséhez ugyanis egész ember kell, s nem mindenki képes úgy kijönni belőle, hogy eközben tehetsége nem sérül, sőt. Varró Dániel vagy Grecsó Krisztián berobbanásuk óta is számtalanszor bizonyították: nem csupán szezonírók, tehetségük nem egyetlen nyárra szól. Hogy meddig tart Tisza Kata frissessége, most még nem tudni. Lehet, hogy őszre már másvalakit dob fel a mindig vegyes, mindig újra éhező pesti kínálat. De hát épp ez, a törvényszerűen bekövetkező zuhanás dönti majd el, hogy író lesz-e a Kata vagy csak sláger. Egyszerű s múlékony subidubidubá.


DEMÉNY PÉTER
A lexikon és az igazság

Egyik jegyzetem kapcsán, amelyben barátommal vitatkoztam, ismerősöm megkérdezte: miért kell újságon keresztül? Hangjában éppolyan rosszallás volt, mint mondatában, melyet kitűnő érzékkel hiányosan fogalmazott meg. Telefonon beszélgettünk, s így nyilván nem magyarázhattam el neki, miért gondolom, hogy az ilyesmi üdvös lenne. Most megírom, amit akkor kellett volna elmondanom.

Azért, mert az egészséges szellemiség egyik (ha nem) legfontosabb jele a vitakultúra. Ami nálunk zajlik, az — tisztelet a kivételnek — vásári veszekedés vagy éppen anyázás. Nem érvelünk, hanem szitkozódunk. Aki mégis úgy tesz, mintha érvelne, az többnyire csúsztat. Azt hiszi, egy jó poénnal mindent elintézett, mert akinél a humorérzék, annál az igazság. Vagy akinél a lexikon. Mert mások kipécéznek egy vagy két hibát abból a cikkből, amellyel nem értenek egyet, és diadalmasan az olvasók elé tárják. A szomorú az, hogy igazuk van: az olvasó valóban azt hiszi, hogy ha egy évszám vagy név hibádzik, akkor már a gondolatmenet is sántít.

Emlékszem, egyik cikkem olvastán valaki kijelentette, hogy nem is vagyok magyar. Aki ezt mondja, annak már nincs is mit magyarázni. Ő már úgysem vitapartnerként tekint rád, hanem árulóként, akitől meg kell szabadítani a nemzetet. Mint ahogy a múlt heti Autogram kapcsán is ki lehetne sütni, hogy Székely János makulátlan életművét gyalázom. Pedig nem ítélkezni szeretnék, csak megérteni, hogy mások hogyan gondolkodnak dolgokról.

Balázs Imre Józseffel folytatott vitánk csak nagyon kis lépés ezen az úton. Jól ismerjük egymást, így hát könnyen ragadhattam billentyűzetet: biztos voltam benne, hogy nem fog szándékosan félreérteni, pláne szitkozódni. Biztos voltam abban is, hogy válaszát higgadtság és intelligencia jellemzi majd. Ha csak beszélgetni lett volna kedvem, akkor viszont elmegyünk egy sörre, és megbeszéljük, ami a szívünket nyomja.

Nem vagyok naiv, nem áltatom magam, hogy ezzel a vitával minden megváltozik. Csak abban bízom, hogy a mondatok kialakítják azt a légkört, amelyben már más is törekedhet arra, amit elérni célunk.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Kosztolányi és a mellúszás

Írók fürdőruhában — ezt a címet viselte a Petőfi Irodalmi Múzeumban nemrég megnyílt kiállítás. A tárlat hangulatát mi sem jellemzi jobban, mint hogy a belépőt a teremben kisebb homokozók fogadják, nyugágyakkal, homokvárakkal, ahogy kell, de ott van Füst Milán úszódressze és Sarkadi Imre fecskéje is. Döbbenetes. Egy, javarészt az erdélyi magyarórák sovány izgalmaihoz szokott látogatónak mindenképp. A papír fölé hajoló, nagy komoly írófejedelmek helyett ugyanis pancsoló, lubickoló, eleven embereket látunk, akiknek nem az írói lét, szenvedés, vajúdás stb. volt egyetlen lételemük. Hanem — engedtessék meg nekem ez a vézna fordulat — maga az élet. Karinthy, Babits, Kosztolányi napon heverésző strandolók, akik miután hazatértek a plázsról, talán leültek a papír mellé, firkáltak vagy épp írtak valamit, legyen meg az utókornak is, ami az utókoré. Az irodalom pedig nem egy életimitátor, mint ahogy azt annak idején fejünkbe vésték jobb-rosszabb pedagógusok, nem egy áttetsző példázat jóról-rosszról, szépről és rútról, hanem éppoly eleven, hullámzó és lubickoló, mint kiszemelt matériája. Minden attól függ, hogyan képzeljük el: tisztelgésre éhes matuzsálemnek vagy frivol, helyenként jóízűen pucérkodó lánynak például. De lehet csitri, asszony vagy kékharisnya is.Jó nézni őket azokban a bugyogókban, lehetetlen kalpagokban, sörhassal, mint Móriczot, aki pedig állítólag utálta a vizet, rokonokkal és ismerősökkel, sétahajó fedélzetén vagy csak úgy, a kabinok előtt heverészve. Lehet, hogy ezek után már nem lehet halálkomolyan olvasni az Árvácskát vagy az Édes Annát, mert ilyen életre való, önző fráterek nem írhattak jó és szent irodalmat. De hát sosem kellett halálkomolyan olvasni. Az olvasás mindig lubickolás is egyben, elheveredés a plázs szúrós homokján, fülünkben a gyerekzsivajjal, az úszómester öblös hangjával. Az író pedig? Ő talán az a fickó lehet, aki csüggedten várakozik a fagylaltos pult előtt. Utána talán úszni fog, vagy csak bámulja a lányok fenekét. Még csak eszébe sem jut az irodalom. A frázisok, a jelzők.
Hiszen ott van már. Előtte. Benne.


DEMÉNY PÉTER
Aki több önmagánál

Olvasom Elek Tibor monográfiáját Székely Jánosról, s azon gondolkodom, hogyan lehetne írni erről az életműről úgy, hogy kiderüljön, voltaképpen nem az életmű a fontos, hanem a jelenség. Számomra legalábbis nem az időnként rendkívül jelentős versek, a Soó Péter bánata, a Caligula helytartója vagy a kiemelkedő esszék szerzője tűnik fontosnak, hanem az a valaki (vagy inkább talán: valami), aki/ami mindezt létrehozta.

Persze sarkítok. Nyilván a fölsorolt művek szerzőjeként is fontos. Hogy is ne érdekelne az az ember, aki írógép mellé ül, és papírra veti a magyar irodalom egyik legfinomabban csiszolt kisregényét? Vagy aki le merészeli írni: „Mert van veszély, melyet megúszni merő nevetség és galádság. / Kit szárnyalásra szánt a sorsa, ne élje túl a zuhanását.

”Az erdélyi irodalomban, ahol a hősiességgé változtatott megalkuvás, a formatervezett kiállás, a nagyszájú szűkkeblűség uralkodott, valóságos élmény volt az ő műveit olvasni. Olyan szövegeket követően, amelyek írói szemlátomást arra törekedtek, hogy lehetőleg minden főnevet valami általuk „fölemelőnek” vagy „mélynek” vélt jelzővel díszítsenek föl, vagy pedig arra, hogy az olvasó tátott szájjal ámuldozzon a szerző mindent átfogó műveltségén, az ő írásaiban érződött, milyen tisztességesen végiggondolta azt, amit mondani akar. Nem mindig oda érkezett, ahova szeretett volna, de kor- és nemzedéktársai többségével szemben a tévelygéseit sem rejtette el. Mint mindenki, ő is pózok mögé bújt, de az olvasót nem fogta el a gyanú, hogy ezek mögött a pózok mögött valami sötét titok lappang, s ha elhúzzuk a függönyt, a személyiség bűnös torzulásaira látunk.

Hányszor mondjuk vagy halljuk: „milyen aljas ember, de azért az a regény, az mégiscsak zseniális”. Nem tudom elképzelni, hogy vele kapcsolatban egy ilyen mondat megfogalmazódjék. És nem azért, mert soha nem botlott meg, hanem azért, mert vállalta a botlásait. És éppen ezért több, mint egy író, aki minden műfajban jelentőset alkotott. Azok közé a ritka alkotók közé tartozik, akik, mint példaképei, Babits és Thomas Mann, többet jelentenek önmaguknál.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Könyv, pláza, emelet

Szokni kell a pörgést — valami ilyesmi mondattal fogadtak itt, minden magyarok fővárosában, s az ember, ha vidéki (súlyosabb változat: határon túli), egy ideig nem is nagyon tudja értelmezni a mondatot. Mert mi van, ha mégse? Ha nem ugrik be minden hisztérikus reklámnak, eseménynek, világszenzációnak? Aztán pár hónap, s okos fejével biccentve mégis reménykedni kezd: ha sztoikus ősnyugalom nem is honol a tájon, de léteznek a nyugodtságnak édes szigetei. Mint például a könyvesboltok. Persze, ide sosem tört be igazán a hisztéria, ám ez a terület sem maradt igazán szűz az évek során, lásd például a Harry Potter-láz túlkapásait az éjfélkor osztható könyvekkel, túllihegett biztonsági feltételekkel. Viszont, ha valaki mégiscsak falatnyi nyugalomra vágyik, bármikor bevetheti magát egy légkondicionált könyvesboltba. Akár annak kissé grandomán változatába is. A Libri eddig csupán két emeletre tornázta magát az Urániával szemben, a Nyugati téren uralkodó Alexandra könyvesház viszont négy emeleten ontja magából a könyvet. Ennyi betű nincs is, mondhatná a szkeptikus, pedig van: szakácskönyvektől a harsány színű világsikerig, a szótáraktól a szépirodalomig szinte minden és mindenki megtalálható. Aki spórolni akar, ne is menjen be. Bár színvonalát tekintve én még mindig az Írók Boltja mellett tenném le a garast. Viszont az is lehet, hogy ez már csak amolyan sznob konzervativizmus. Ez utóbbi ugyanis jóval áttekinthetőbb, intimebb, kevés a flanc, a tuti ötlet, s itt valóban érezni az olvasásszagot, amely nélkül minden könyvesbolt csak valamilyen homályos célú hodály. Az viszont némiképp biztató, bár némiképp érthetetlen is, hogy manapság egyetlen plázából sem hiányozhat a könyvesbolt. Holott úgy jön a pláza világához a könyv, mint tehénhez a számítástechnika, a jelenlét mégis elárul valamit. Tán még mindig lehet jó üzlet az olvasás. A könyvesboltok alapterületéből (s ennek bérleti árával számolva) legalábbis erre lehet következtetni, hacsak nem valamiféle kulturális szélmalomharcnak lehetünk tanúi. Itt is.


DEMÉNY PÉTER
Ki sétál kivel

Olvasom Mikszáth Jókairól szóló könyvében, hogy „Jókayné csak akkor hagyta el kedvencét [mármint a fiát], mikor az első sétáját tette a Duna-parton Petőfivel, de tört karja sehogy se gyógyult otthon...” Azon töprengek, vajon tudta-e az idős asszonyság, hogy kivel sétál. Igaz, Petőfinek híre-neve volt már akkor (1846-ban), de élő emberről valahogy nehezen akaródzik elhinni, hogy halhatatlan. A költő, Móric barátja (a Mór e név rövidítése), néhány verse már nyomtatásban is megjelent, rossz ember hát nem lehet — valami ilyesmi kavaroghatott az anyuka fejében, ha egyáltalán gondolkodott a dolgon. Biztos, hogy az a Petőfi, aki az özvegy Jókaynét a Duna-parton kísérgette, nem az a Petőfi, aki a mi emlékezetünkben él.

Két nagy barátja, Jókai és Arany, akit a János Vitéz szerzője később ismert meg, még megérhette, hogy Petőfi a többi klasszikus közé kerüljön, sőt vele kezdjék a névsort. Mint ahogy Faludy György és Fejtő Ferenc viszont annak örülhet, hogy József Attila költészete hat talán a legjobban azoknak a lírája közül, akiket klasszikusoknak nevezünk. Van ebben valami végtelenül szomorú: a halhatatlansághoz a halál pecsétje kell. Élő emberről nem nagyon gondoljuk, legfeljebb reméljük, hogy halhatatlan, hiszen itt él, itt jön-megy, itt vásárol, sétál, szeret közöttünk. Ki tudja, mi lesz száz év múlva?! Aki viszont „élhetett volna még”, de már meghalt, annak értékében jobban bízunk. Talán azért is, mert ő maga már nem tud személye varázsával hatni — kizárólag művei hódíthatnak.

Az ilyenszerű gondolatokból születhetnek az olyan novellák, mint Vári Attila Újesztendő, 1850 című írása, amelyben Petőfi Jókai ablakán kopogtat egy kötet új verssel, de Jókai nem ereszti be: arra hivatkozik, hogy a költő mártírhaláláról szóló legenda több, mint akárhány óda és elégia. A szavakkal megfogalmazott kétségtelen igazság mellé az olvasó cinikusabbja egy másikat is odaképzelhet. Eszerint Jókai féltékeny, s érvelése puszta ürügy.

Nem tudjuk, mi történt azután, amit a novella leír, mint ahogy nem tudjuk azt sem, hogy kivel sétálunk. (Bár sokszor úgy sétálunk, mintha ki tudja, kivel sétálnánk.) De vigasztalhat a tudat, hogy a másik sem tudja, kivel sétál...


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Kikacsint

Időnként mégis győznek a képek. Fáradtan, telítetten már csak nekik van esélyük. Talán az is baj lehet, hogy még nem tanultam meg a metrón olvasni, valahogy még többet bámészkodom, mint kellene, betűzgetem a plakátok és hirdetések unalomig ismert feliratait. Kedvezményesen juthatnék hitelhez, és ha lehet, a Rózsa lakóparkot válasszam, mert a nagy Ő is oda költözött. Ezek közé valahogy nem illik sem Krúdy, sem Ottlik. A fáradtság pedig mindig a könnyebb, illetve a gyengébb ellenállás felé dob: híradók, olcsó filmek, időjárásjelentés. S akkor miért haragudnék az apámék generációjára, akiket lassan, de biztosan leszoktatott a tévé, a felpörgetett vagy csak annak tűnő életmód a könyvről? Mert már nem ez jelenti az igazi szórakozást, a kikapcsolódást. Az olvasás ma már sokkal inkább kényszer vagy maradék elvárás, visszatüremkedés, azokból az időkből, amikor még a könyvtár volt a műveltség garanciája. Az is bolond talán, aki ma örömből olvas. Aki csak a betűért. Az illékony, alig megfogható élvezetért. S nem azért, mert írni kell róla, mert bibliográfia, mert rokon a szerző, mert sikk épp ezt olvasni. Mint ahogy elsorvadtak azok a késhegyig menő viták, melyek egy-egy könyv megítélése kapcsán foglalkoztattak egy-egy társaságot. Most már inkább az a fontosabb, hogy vajon jó húzás volt-e dramaturgiailag visszahozni Darth Vadert a Csillagok háborújában. Az életben is puffadt Mónika vagy csak a képernyőn? De lehet, hogy ez így életszerűbb. Talán magam is meghökkennék, ha a buszmegállóban elkékült fejű emberek vitatkoznának Térey költészetéről. A képeiről, a szavak ízéről. Divathullámok persze most is vannak: Da Vinci-kód, Igazolt hiányzás, ez-az. Sekélyesek, buták, igénytelenek. Talán csak azért, mert nem mondatból vannak. Csak fordulatból, „izgalomból”. Bár az izgalom is képes valódi értéket teremteni (pl. Tíz kicsi néger). De nem a konzum-izgalom. Még csak nem is a szuszpansz. A szélesvásznú kikacsintás.


DEMÉNY PÉTER
Az anyja hangja

„Az anyjának szebb hangja volt, mint neki” — idézték egy Edith Piafról készült dokumentumfilmben Michel Simon francia színművészt, aki jól ismerte a családot.

Azt hiszem, ezekért a mondatokért érdemes megnézni egy ilyen jellegű alkotást. A tények egyrészt köztudottak, másrészt nagyon kevéssé magyaráznak meg bármit is. Vagy inkább könnyen félrevihetik az embert. Nyomorban nőtt fel, utcalányok és tengerészek között, utcai énekléssel kereste meg a betevőjét — innen aztán túlságosan is messzire juthat az érdeklődő, rossz esetben a könnyes, sekélyes, hazug meghatottságig. Aki szegény, az szépen énekel, nyilván.

De hogy nem énekelt úgy, mint az anyja! Ez már igen; irtózom a fellengzős szavaktól, de itt már a művészet rejtélyével állunk szemben.

Mert ha az anyja szebben énekelt, akkor miért nem őt emlegetjük ma?! Miért a lánya előtt rójuk le hódolatunkat?! Miért az anyja „Edith Piaf anyja”, miért nem Piaf az „anyja lánya”?!

Ilyenkor derül ki ismét, hogy a művészet nem csupán a tehetséggel függ össze; s talán nem is elsősorban a tehetséggel. Hanem a hiúsággal: azzal a vággyal, amellyel meg akarjuk mutatni magunkat a világnak, és a legjobb önmagunkat akarjuk megmutatni. A fegyelemmel: mindent ennek a célnak a szolgálatába állítunk, egyfelől alázatosan, másfelől kegyetlenül. A magánnyal: mindannak, amit fentebb felsoroltam, nagy ára van — és ez Piaf esetében sem puszta szóvirág, hiszen legnagyobb szerelme, Marcel Cerdan ökölvívó repülőbalesetben életét vesztette.

De összefügg természetesen a tehetséggel is. Piaf a „Bravo pour le clown”-t éppúgy el tudja hitetni, mint a „Non, je ne regrette rien”-t. Mert ereje van ennek az apró nőnek, félelmetes ereje. És gyönyörű hangja.
Az anyjáé úgysem lehetett ilyen szép.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Egy pohár víz

A könyvhét kicsit olyan, mint a házasság. Aki benne van, kifelé, aki pedig kívül rekedt, befelé vágyakozik. Mert például hiába is jelenik meg az embernek novelláskötete szép, gondos kiadásban, valahogy olyan érzése támadhat a sürgölődés láttán, mintha egy pohár vizet löttyintettek volna a tengerbe. Rosszabb esetben óceánba. A szép kiadás itt már alapkövetelménynek számít, ami nem tetszetős, az utcahossznyi hátránnyal indul az olvasók megnyerésében. Ezt már az itt jelen lévő erdélyi kiadók is kezdik belátni, hiszen évről évre tetszetősebb külsőbe öltöztetik kiadványaikat. Ugyanakkor nem minden érdekes, ami szép. És hát könyvek, könyvek, tíz- és százszámra. Öt stand után, aki egy kicsit is alapos, csüggedten esik össze. Felületesen viszont nem igazán éri meg. Hiszen ez nem kiállítás, a kiszemelt könyveket igenis meg kell tapintani, beszagolni a lapok közé, átpörgetni ujjaink között a hófehér lapokat, jól megnézni a szerző fényképét, hümmögni az árak láttán, s persze, szinte azonnal beleolvasni.

A fiatal irodalom sikerét hozta a könyvhét, írta valamelyik újság, s az ember máris körülpántlikázná a szívét, hogy nocsak, nocsak, de aztán mégse. Mert névtelen szerzőnek azért itt sem fonják díjakból a kerítést. Aki valamiképpen tévészerepléshez jut, vagy kiadója megtiszteli némely reklámfogással, netán már évek óta jól és megbízhatóan ír, bizton számíthat dedikálni vágyókra. Akik pedig valamiért a szürke zónában rekedtek, azok maradéktalanul élvezhetik a kitartó napsütést. Ami még a maradék tehetséget is képes leolvasztani az emberről. A szürke zónában már csak kétféle szerző akad: aki még csak most számít a sikerre, és aki már rég nem számol vele. Mások pedig közömbössé maszkírozták magukat, nem itt dőlnek el a dolgok, mondják titokzatosan. A dolgok valóban nem itt dőlnek el, de azért helyszínnek a könyvhét is kiváló lenne. Egynémelyeket nagyon le tud hozni a földre a kánikulában fürdő Szent István tér. Aztán ősszel persze megint kezdődik elölről. Új könyvek, új remények.


DEMÉNY PÉTER
Szivárog a köd

„...ez csak az egyik baj volt, az alkohol. Volt egyéb is. A félelem.” Cseres Tibor írja ezt Sarkadi védelmében című írásában, melyet Márkus Béla válogatott be a budapesti Nap Kiadó kitűnő sorozatában megjelent, Sarkadi Imre emlékezetének szentelt kötetbe, a Pokolraszállásba. Kár, hogy Cseres így folytatja: „Többször elmondta apja haldoklását.”

Ez a mondat túlságosan konkrét s éppen ezért triviális magyarázatot ad Sarkadi Imre 1961-es öngyilkosságára. Mintha lehetne egyetlen jól körvonalazott s könnyen kifejthető oka egy ilyen tettnek! Cseres részletesen leírja, amit „Imre” mesélt az apja haláláról („Akkor ő még gyerek volt, s apja is egészen fiatal. A haldokló. Harminckilósra összezsugorodott”), aztán aprólékosan leírja az író édesanyjának halálát is. A halálfélelem tehát — nyugodnánk meg egy pillanatra.

Nem ironizálok, eszemben sincs. Nyilvánvaló, hogy önmagunk megnyugtatására keressük a választ arra, miért ugrott le egy ember az emeletről (vagy miért vetette vonat alá magát, miért ment ki a Kányafőre stb.). Magunkat is hibásnak érezzük ilyenkor. Hiszen közöttünk nem bírta ki, embertársai között — s ezért valamiképpen mindannyian vétkesek vagyunk. A halálfélelem egyébként nagyon is valószínű indok. De nem az a halálfélelem, amelyet egy vagy két emlék határoz meg. Hanem az, ami homályos és zavaros, s éppen ezért mindenbe beszivárog: az étkezéseinkbe és az italozásainkba, a másnaposságunkba és a fejfájásunkba, a szerelmünkbe és a házasságunkba — egész elhibázott életünkbe, hogy egy másik öngyilkossá lett írót idézzek.

Különben Sarkadi maga is apja halálának emlékében kereste az okot arra, ami egyre inkább elhatalmasodott rajta. De valahol mélyen tudnia kellett, hogy nem az az igazi ok. A köd valahonnan szivárogni kezdett, és egyszer csak nem lehetett szétoszlatni. Úgy sem és sehogy sem.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Verslábak, testcselek

Aki eddig is reménykedett, hogy az irodalom és a foci nem is esik oly távol egymástól, íme a bizonyság: az olaszországi San Cascianóban megrendezték az első európai méretű írófoci tornát. Négy válogatott csapott össze: a skandináv, az olasz, a német és természetesen a magyar. Némiképp rossz hír, hogy ez utóbbi az elődöntőben 2—1-gyel maradt alul, ráadásul a hosszabbításban kapott góllal, de a kisdöntőben már magabiztosan verte a házigazdákat. A legjobb teljesítmény Kőrösi Zoltán, Gyurgyák János, Egressy Zoltán nevéhez fűződik. A pályán történteket természetszerűen felolvasások követték, hogy a kultúra is megkapja, ami neki jár. De az ötlet nem éri be ennyivel. Jövőre a torinói könyvvásárral párhuzamosan már világbajnokságra készülnek a tollforgatók. Itt már a brazil írók is labdába rúghatnak, s várható az Egyesült Államok és Anglia részvétele is a nyolc csapatot magába foglaló tornán.

A minden tekintetben történelmi európai összecsapás emlékét egy antológia is rögzíti majd, melyben a részt vevő hetven író szövegei olvashatók. Kár, hogy a gólokat nem mellékelik valamilyen hordozón, egy bónusz DVD nagyon is megtenné. Talán ezzel lenne teljes igazán a gyűjtemény. Ráadásul olyan elképzelés is napvilágot látott már, hogy a közelgő német—magyar derbi alkalmával a pályán kialakuló párok — hajjaj, az az ördögi emberfogás! — később az asztal mögött folytatják: páros felolvasással szédítik el a cselek és verslábak szerelmeseit. Egy idő után pedig talán egy napon fogjuk majd emlegetni Garaczi pazar szóhasználatát még pazarabb szögletrúgásaival. Tanulmányok egész sora születik majd arról, miképp is befolyásolta a szabad vers áramlását a testcselek és becsúszások elterjedése. Egyre-másra születnek az izgalmas foci-regények, és hosszabbítás-versek. Lothar Matthäus pedig sunnyogva lesi majd a nemzeti íróválogatott minden lépését. Merthogy igenis él még a hírhedt magyar virtus a gyepen. Igaz, kicsit még túlontúl lírai az istenadta.


DEMÉNY PÉTER
Mintha mégsem

„Két alkalommal vagyok a legboldogabb: hogyha nőknek udvarolok, ill. hogyha jó szöveget írok, jó hangulatban. Mind a kettőben megvan az erotikának ez a furcsasága, hogy úgy tesz, mintha ideadná magát, azután mintha mégsem. Ugyanígy van a szöveggel is, hogy vajon megkapom, nem kapom meg... Azt hiszem, egy igazi író nem érezheti úgy, hogy egyik-másik szövege aztán zseniális, mert hogyha bebeszéli ezt magának, azonnal elveszít valamit.

”A fentieket 2002-ben nyilatkoztam a Transindex boldogság-rovata számára. De szinte abban a pillanatban, ahogy megjelent a portálon, máris valami furcsa elégedetlenség, hiányérzet fogott el, amely sokáig nem hagyott nyugodni.

Az idézett passzusnak kétségtelenül megvan az indokoltsága, ám önmagában nem lehet teljes. Súlyosabb, igazabb, őszintébb és emberibb, ha nem teszek úgy, mintha soha nem érezném a mindennapok korlátozó jellegét. Egy kihívás nem csupán attól provokatív, hogy az elérhetetlenséget jeleníti meg, illetve az elérhetetlenség egyáltalán nem csak a megkapom-nem kapom meg, szeret-nem szeret nyilván leegyszerűsített és merkantilis kettősségét jelenti. Hanem azt is, hogy egyáltalán szerethet-e, szerethetem-e. Elgondolhatom-e a szerethetést, és ő elgondolhatja-e velem kapcsolatban. Vagy pedig már az elején jeleznie kell: még a puszta játék kedvéért sem hajlandó belemenni semmi ilyesmibe.

Felnőtt ember persze nem játszik felelőtlen játékot éppen azzal, akit a világ minden kincséért sem szeretne megsebezni. Felnőtt ember lenyeli a csillagos égre való vágyakozását, és Kosztolányit olvas: „Hazája ház, barátja az erős, / hitvány rokonja az, ki ismerős, / határa kertfal, tyúkól, pincegátor // de a boldogtalan tanyája sátor, / zászlója felleg, ő, csak ő a bátor, / s a jó, csak a boldogtalan a hős.”
Ami szép ugyan, de hát nem vigasz.


DEMÉNY PÉTER
Ami elveszett

„Négy drámája közül a negyediket — talán valóban a legjobbat — nem is fogjuk ismerni. Erről a tragédiáról is ő írhatta volna a stílszerű drámát.”Mint afféle készülős színházba járó, aki éppen a Woyzeckre igyekezett, lelkiismeretesen olvasgattam a Georg Büchnerről szóló esszéket. Hegedüs Géza Világirodalmi arcképcsarnokából (innen a fenti idézet is) tudtam meg, hogy mindössze huszonnégy évet élt, s ez alatt az idő alatt négy drámát írt: a Danton halálát, a Leonce és Lénát, a Woyzecket — és egy olyan művet, amelynek a kézirata elveszett.

Érdekes, hogy egyes „legnagyobbak” életét és/vagy írásait különféle, sokszor ráadásul homályos legendák övezik. Petőfi hősi halált halt — Petőfi késő öregkoráig élt Barguzinban; még apokrif versek is születtek ebben az időszakban, illetve erről az időszakról. József Attila öngyilkos lett — véletlen baleset áldozata csupán. Shakespeare drámáinak nem is Shakespeare a szerzője. Az ilyesfajta legendákat kizárólag Karinthy szellemességével lehet feloldani, aki azt mondta, Shakespeare darabjait egy másik Shakespeare írta. Én mindenesetre szeretem ezeket a legendákat, és mindig a korábbi változatukért rajongok. Talán azért, mert a történetekben mindig a közösség bizonytalansága és tisztelete jelenik meg, az a tudat, hogy aki kivételes, mindig is túl távoli, jószerével elérhetetlen. Akinek a tehetsége kivételes, annak az élete is az. Akinek a műveit nehéz megértenünk, annak az életét sem érthetjük. Amikor megszületik a legenda későbbi változata, az mindig éppen annak a jele, hogy a közösség megpróbálja magához hasonlóvá tenni a zsenit. A nem hősi halált halt Petőfi már nem is Petőfi többé. Miről szólna akkor az Egy gondolat bánt engemet? Hogyan szólna miről? Eltűnnének a vágtató paripák, elhalkulna a dobpergés, elnémulna a csatazaj, Petőfi világraszóló diadala a zsarnokság felett olcsó, szürke, unalmas hétköznappá válna, a fehéregyházi hős éppen úgy halna meg, ahogy a mű tanúsága szerint nem akart — annak az életnek az ismeretében, amelyet még mindig az ő életének szeretnénk tartani, nem is akarhatott.

Mintha Büchner sorsa is a fentieket példázná. A negyedik talán a legjobb — ez már legenda. A Danton halála, a Leonce és Léna és a Woyzeck is csodálatos — ámde a negyedik...! Ha valamiképpen előkerülne, biztos nem érne a másik három nyomába.

De hál’istennek nagyon elveszett.

» vissza a tartalomhoz