Papp Sándor Zsigmond

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Csillagos tízes. Korunk, 2002. május


Csillagos tízes

Akárhonnan is nézzük, P. Alfréd imádott baszni. Nem szeretkezni, mert azt álságosnak és túl kifinomultnak tartotta, ami elvesz valamit a cselekvés ösztönösségéből, és őt többnyire a kávéscsészétől eltartott kisujjra emlékeztette. De ugyanígy nem felelt meg a dugás sem, mert az inkább gépiesnek, egymáshoz illő darabok rideg elmozdulásának hatott, vagy a lazább töcskölés, amit foghegyről vetettek oda kültelkiek és többkötetes irodalmárok törzshelyük jótékony füstfelhőiben a szájtáti ismerősöknek. P. Alfréd a tettek embere volt, a teóriát legfeljebb a cselekvés előszobájának tekintette, amely viszont a tágas és elegáns nappali nélkül semmit sem ér. Ha udvarlása sikerrel járt, nem szégyellte, de nem is dicsekedett vele. Megbasztam, mondta, és ebben egyszerre jelentek meg az izzadtságtól fénylő testek célratörő mozdulatai, mint a féltő gondoskodás koreográfiája és az aktus szerény utóélete is, amikor rendszerint cigarettára gyújtott, és a pár perces levezetés közben már azt is eltervezhette, miként köszön el, megvárja a buszt, vagy inkább taxit int le a sarkon, és hogyan beszéli le a kedvest másnap a telefonban a kapcsolat folytatásáról mint elképzelhető, de annál kilátástalanabb tehertételről.

Gyanítható, hogy P. Alfréd nem állt olyan jól érzelmek dolgában, nehezen viselte a hosszan tartó szívzűröket. Emocionális válságok, ha voltak is, alig hagytak nyomot az életében, legfeljebb mint egy folt a zakón, amely kis leleménnyel könnyedén eltávolítható. Inkább a változékony, ám annál életszerűbb fölhorgadásokat, szeszélyeket és allűröket kedvelte, melyeket szeretett is kielégíteni azon nyomban, mert ezekben nem vagy alig csillogott a kétes fényű értelem. Nem befolyásolta és nem fordította ki a test mélyéről a napiparancs szigorával érkező kéréseket és óhajokat. Igen, P. Alfréd az a férfi volt, aki szeretett a farkával gondolkodni, már ha annak lehet nevezni mindazt az engedelmességet és készenlétet, kitartó fegyelmet, amellyel az ember a kérdéses testrészhez viszonyul. Mert mire való az értelem, tette föl magának néhanap ezt az aggasztó kérdést, amikor egyedül ült be moziba, és figyelmét nem kötötték le a sorjázó képek, vagy amikor rázuhant az este a maga hirtelenségével és félelmeivel, s aznapra nem volt menedék, könnyen járható kiút. Ha ad is valamelyes válaszokat, már nem érvényesek a kérdések, amelyekkel kicsalogattuk őket a káosz rejtekéből. Vagy ha új és merész kérdéseket fogalmazunk meg vezérlete alatt, akkor épp a feleletek húzódnak vissza abba a nevenincs kavargásba, amelytől még a legélesebb ráció is visszaretten. Legfeljebb a kisebb, ellenőrizhető dolgokban lehet illetékes, jutott el gondolatmenete végéig Alfréd. Megszámolni a visszajárót, szabályozni az étkek és italok váltakozását, mert az egyhangúság itt is csakhamar kiábránduláshoz és egyéb nyavalyákhoz vezethet, figyelni az autó finom jelzéseire, hogy a sarkalatos bajokat elkerüljük, és hosszan, élvezettel böngészni a mozik kínálatában, hogy a hangulatunkhoz leginkább illő filmet kiválasszuk. Mert nincs is annál jobb, mint elmerülni a vágyainkhoz közel álló világ megannyi gyönyörében.

Alfrédot néhány évtizeddel ezelőtt még magánzónak hívták volna, ma már legfeljebb életművésznek vagy vállalkozónak, attól függően, milyen társaság ült be a kocsmába. Alfréd úszott a szabad időben, hagyta magát sodortatni vele, miközben a hátára feküdt, és fejét belemerítette a hűvös semmittevésbe. Ám nem hivalkodott ezzel, kerülte a feltűnést, így a ruhatárával is épp annyit foglalkozott, mint a testével, nem sokat és nem keveset, amennyit az a néhány fekvőtámasz jelenthet reggelente. Egyedül a hajzselére ügyelt, hogy az ki ne fogyjon, mert ki nem állhatta az elaludt frizurát, amikor két fordított szénaboglya csúfolkodik az ember fején. Szerette, ha úgy beszélnek róla, mint aki semmit sem tagad meg magától, ám képes válogatni mindabból, amit az élet felkínál neki. Épp ezért biztos volt benne, hogy fölötte sohasem borulhat be az ég, a kétségbeesés sosem taszíthatja le trónusáról, mert az ő birodalmában nincsenek alattvalók, és nincsenek talpnyalók, hanem csak bebocsáttatásra váró átutazók.

Az igazághoz azonban Klári is hozzátartozik. P. Alfrédnak ugyanis volt egy állandónak ha nem is nevezhető, de makacs rendszerességgel visszatérő kapcsolata. Az árnyékától sem szabadulhat meg mindig az ember, magyarázta néhanap. Különös módon őt nem a lány dekoltázsa, nem is érzéki lábának erőteljes vonala, pihés karja vagy selymes nyakszirtje varázsolta el, hanem valami esztelen és alig kitapintható üzenet, ami folyamatosan áradt feléje, ahogy a lány belépett vadászterületére, az Amazonok, a Három cimborák és az Édes éj nevű lokálok alkotta háromszögbe. Ahogy hanyagul, de élesre fent érzékszervekkel könyökölt a bárpultnál, és hallgatta Sós Frici előrejelzéseit a napi politikában, borravalót dobott a Három cimborák pincérének, könnyedséggel, mégis eltervezve csuklója ívét, és hagyta, hogy fölsegítsék kissé túlhordott kabátját, amelyhez mégis ragaszkodóan, látható hűséggel simult, mintha egyetlen társa lenne ebben az elszabadult világban - szóval mindebben volt valami, ami megfejtés után kiáltott. Elesettsége, védelem után sóvárgó kiszolgáltatottsága halaszthatatlanná emelte a megfejtést, hiszen a magánynak eme foka már-már mágnesként vonzotta a körülötte lebzselő konkurenciát.

Alfréd előérzete azonban most sem mondott csődöt. Ez már a legelső találkozás után kiderült. Klárika ugyanis, gesztenyebarna fürtjeit rázogatva közben, felejthetetlenül szopott. És ez nem merült ki pusztán a lelkesedésben, a legerősebb érzelmeket is lepipáló vehemenciában, hanem apró fifikákban tobzódott, a mesterségbeli tudás számtalan jelében. Nyelvét hol szorosan odapréselte a hímtaghoz, hol szégyenlősen elvonta tőle a féltékenység elemi dühét váltva ki ezzel, miközben arcának két eleven gödrét szemlélhette az ember. Alfréd kiáradó örömében azt is megfogadta, hogy ezzel a nyurga lánnyal mégiscsak kivételt tesz, és közelebb engedi a szívéhez, ami életvezetésében látványos engedményeket, illetve rendszeres látogatást feltételezett. Eme kívánságát azon melegében be is jelentette, ordítva és fuldokolva tolmácsolta Klárinak egyéb töredékszavakat is becsempészve vallomásába, melyekről később nem is tudott számot adni, ugyanakkor nem is akarta visszavonni őket, hiszen úriember kiejtett szavát meg nem másítja, másrészt pedig nem bolond a felfedezett kincset parlagon hagyni. Baszásról szó sem lehetett. Efféle kvalitásokkal rendelkező nőt nem becstelenít meg az ember. Az könnyen a képességek rovására mehet.

Miután ismét levegőhöz jutott, egy olyan meteorológus büszkeségével gombolta be a sliccét, aki meggyőző pontossággal találta el a másnapi időjárást. Aranyozott cigarettatárcáját a lány felé nyújtotta, és türelmesen megvárta, amíg a karcsú ujjak kiválasztják a legmegfelelőbbet. Füstölés közben arra gondolt, hogy most épp olyan előzékeny, mint az örege volt, aki még virágot sem szégyellt vásárolni, amikor a vasárnapi mise után, de még a tyúkhúsleves előtt sorra látogatta szeretőit, hogy aztán a felesége mellett fejezze be a turnét, elcsigázva ugyan, de cseppet sem kedvetlenül. Ám utoljára, amikor az erősödő gyomorbántalmak már egyre csípősebb szájszaggal lepték meg, csupán Margitkára, a tejesasszonyra zsugorodott a létszám, bár ez nem számított egyértelmű veszteségnek, ugyanis ő - utolsó menedékként - egyesítette a többiek erényeit és hátrányait. Képes volt öblöseket szellenteni, miközben a cirógató kezek már a bimbókat hegyesítették ki, de fönt a nyeregben már alig akadt párja.

Néhány hét után arra lett figyelmes, hogy minden szabad percét Klárival tölti. Atyai következetességgel szoktatta rá a lányt a szappan és a testápoló szigorú használatára, amitől Klári kissé idegenkedett, mert jobban szerette a mindenféle kötöttség és torzító beavatkozás nélkül hömpölygő testszagot. Úgy vélte, mégiscsak ez fejezi ki legőszintébben az ember lényét, miként az arc vagy az ujjlenyomat. De Alfréd nagyvonalúsága végül teljesen lefegyverezte, s néhány hét elteltével már úgy permetezte magára a legjobb parfümöket, mintha azokban mosdott volna kisgyermek korától fogva. Cserében Klári mit sem módosított vadóc természetén, nem engedett a konvenciók kétes biztonságának, egyazon könnyedséggel kényeztette Alfrédot kapualjban, éttermek mellékhelyiségeiben, a moziterem utolsó sorában, de akár egy tisztáson is kiszívta belőle az éltető nedveket, vagy mellékutcák sötétjében, kertudvaron, engedelmeskedve a vágy leírhatatlan logikájának. Kívánsága nem volt sok, de azt többször, makacsul elismételte, mit sem törődve a következményekkel. Vagy áradó kedvességgel, vagy kíméletlen ridegséggel próbálta kicsikarni Alfrédból, amit hite szerint megérdemelt: a sok malackodás után végre tegye őt magáévá. Klasszikusan, ahogy kell. És lehetőleg vetett ágyban. Ám Alfréd, akit minden alkalommal meglepett, és eddigi életét tekintve elbizonytalanított a gesztenyebarna lány szenvedélyessége és technikai ismerete, már nem mutatott akkora nyíltságot a gyönyörök változatossága iránt. Mintha a színek ezernyi árnyalata mostanára magabiztos fehérré álltak volna össze, és ő már csak ennek a vakító, minden mást elhomályosító színnek lenne képes örvendeni, már csak ez tette őt férfivá, ebben bízott, ahogy a tévelygő felnőtt lel rá egy gyermekkori, elfeledett ízre, és ezután minden mást ebből kíván kikeverni. Ugyanakkor nem tagadta meg Klári jussát, hiszen sűrűn használta a kezét, sőt ő maga is letérdelt a számára áthatolhatatlanná vált prém elé, és addig kényeztette, simogatta nyelvével azt az égővörös birodalmat, amíg a lány belemarkolt a hajába, és torokhangon ismételgetni kezdte a nevét, addig-addig, amíg érthetetlen folyammá nem dagadt az a sok Alfréd, Alfréd, Alfréd.

Ezután elégedetten intett le a sarkon egy taxit. Persze előbb megígérte, hogy néhány nap, de legkésőbb egy hét múlva feltétlenül jelentkezik. Alfrédnak nem volt mitől tartania, ugyanis szentül hitt a kölcsönösség elvében, abban, hogy ha egyensúly mutatkozik az adok-kapok egyenlegében, akkor minden nő hűséges és tűrő társ, míg a legkisebb eltolódás is életre szóló kalamajkák és csetepaték csírája lehet. Így aztán női orgazmus tekintetében nem ismert tréfát, szinte kikövetelte magának a másik gyönyörét, és zsibbadt nyelvvel átkozódott, ha egy hirtelen felbukkant jövevény megzavarta őket a lombok alatt.

Meg fogok kopaszodni, viccelődött Alfréd, amikor a lány kezéből újra és újra hajszálak hullottak a földre. Az viszont már elkerülte a figyelmét, hogy amint Klári felhúzta a cipzárt és elrendezte magán a ruhát, olyan arccal kezdte nézni, amelyen egyszerre fénylett a hála és könnyebbség, de inkább a hiány torzította, az egyre terebélyesedő hiány, amely lassan beférkőzött a vonások és ráncok mélyébe. És hiába a temérdek rúzs, szemspirál, vacsora és csecsebecse, mert az a sok van ugyanarról az egy nincsről szól - mondta Sós Fricinek Klári, aki időközben törzsvendéggé avanzsált az Amazonokban. De Frici híján volt mindenféle filozófiai képzettségnek, és úgy szemlélte az életet, mintha az örökös kiszolgálásról szólna, és ebben csak az lehet döntő, hogy ki áll a pult egyik vagy másik oldalán. Holott ő volt az egyetlen, aki tudott Alfréd titkos vágyairól, hiszen nem egy legénybúcsút szerveztek már az állandó kliensek körében, s ilyenkor az elfogyasztott töméntelen mennyiségű alkohol után illett bevallani ezt-azt, amíg a mentők közbe nem avatkoztak. Így beszélhetett neki Alfréd arról, hogy számára egyáltalán nem derogálna, ha egy vaginában végezné, ha ott tennék fel az i-re a pontot, mert az legalább nem tenne mindent visszamenőleg érvénytelenné, ahogy az apjával is megesett. Miért, mi történt az apáddal, kérdezte Sós Frici, és már nem bírt beleszagolni a vodkásüvegbe. Hát semmi, kezdett el röhögni Alfréd, vagyishogy vénségére megszelídült, és egyre több baja lett Istennel meg a túlvilággal, már nem is állt fel neki rendesen egy Miatyánk nélkül, de az odafent nem győzte kivárni a dolgot, mert gyónás közben hívta magához, pedig az öreg, amennyire ezt ő így utólag meg tudja ítélni, még a felénél sem járhatott a bevallható bűnök tekintetében. Most viszont ingázhat pokol és menny között, hogy valahol befogadják. Hát én idejében el akarom dönteni, mondta, mert én egyiktől sem félek igazán, én mindössze nyugalmat akarok, és nem ezt a kuncsorgó sétafikálást. Ezért lenne jó nekem a vagina, zárta végül, és nem volt honnan sejtse, hogy két hét múlva valóban ő tölti meg az újságok vonatkozó rovatait, csakhogy most nem ő lesz felül, hanem Klári.

Azon a napon, amikor a városra rátörő záporok már nem kedveztek a kalandoknak, és Klári utolsó emeleti garzonjába úgy beszorult a meleg, hogy még a trikó is nehéz tehernek tűnt a fülledtségben, a lány sugárzó arccal fektette végig Alfrédot a díványon. Ajkai közé dugott nyelvecskéje, huncut készülődése még jobban elernyesztette a férfit, aki behunyt szemmel várta, hogy elöntse az az ismerős melegség, és feloldódjon ebben a párás, sűrű katyvaszban, ami levegő helyett keringett a szobában. Így aztán azt sem tudta kellőképpen lereagálni, hogy megfelelő méretűre duzzadt hímtagját Klári egyetlen mozdulattal préme közé illesztette, és egyből rá is nehezedett, nyakához pedig egy konyhakés pengéjét szorította, hogy a hiábavaló tiltakozásról egyből lebeszélje. Talán a bódító meleg vagy a jó időzítés tehetett róla, mert Alfréd egyáltalán nem tiltakozott, teste mintegy titkos jelszóra rögtön mozogni kezdett, férfiassága csillogva bukkant elő a sűrűből, hogy ismét eltűnjön benne. Klári alig győzte megülni a fel-felcsapó hullámokat, miközben belsejében egyre jobban elszabadult a hetek óta visszatüremkedő vágy, heves görcsökbe rándítva karját és combjait, és az sem tűnhetett fel, hogy immár minden csupa vér, a dívány búzaszínét hamar barnuló foltok pöttyözik, de már ettől sikamlós a padló is. Az egyre gyorsuló párzás eszeveszett ábrákat festett a falra, és már nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy ismét artikulálatlan folyammá olvadjon össze a sok Alfréd, néhány elvétett kedvesemmel együtt, ami végül be is következett.

A rendőröknek nem is volt mit mondania. A helyszínelő mindössze annyit jegyezhetett föl, hogy ha tízes skálán kellene elhelyezni az átélt élményeket, akkor a mostani minden bizonnyal csillagos tízest érdemelne ki. Ilyen volt ő már kisiskolás korában is, tette hozzá szemlesütve Klári: mindig a tökéletesre törekedett, még akkor is, ha esélye sem volt rá. Alfréd foglalkozása mellé, aki akkor már majdhogynem két darabban feküdt a díványon, egyszerűen azt írták: strici. Ezt az eset kapcsán meghallgatott tanúk egyike sem vitatta.