Papp Sándor Zsigmond

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Az utód. Élet és Irodalom, 50 évf. 09 szám/2006


Az utód

 

Hirschlerné minden furcsasága ellenére elégedett volt az utódával. Azóta álmodott pufók, rózsaszín gyerekekről, amióta a férje szentül megesküdött, nem legyeskedik többé Reiner Ali csontvékony felesége körül, és minden erejével a gyermekáldásra koncentrál. Nem volt könnyű feladat mindez. Reiner Ali asszonya hallgatag, misztikus nő volt, aki titokzatosságát ösztönös jóindulattal bármikor kész volt aprópénzre váltani, és olyan helyeken tárulkozott ki a férfiszemeknek, ahol a szégyen, a lebukás félelme csalhatatlan afrozidiákumként járta át fáradni sosem kész testeket. Liftben két emelet között, lépcsőfordulóban, hajnali telefonfülkében, ahol a hideg pirosra csípte szarvasbőr fenekét, és még ki tudja, milyen elmondhatatlan helyeken, ahol a szótlan asszony kedve fellobbanhatott, és cekkerét azonmód letéve neki is látott szándékai formába öntésének. Ezzel szemben Hirschlernét dögönyözni a kádként mélyülő ágyban, ahol a lökések erejét felszívta a paplan, a szenvedélyt szétrágta az ütemes nyikorgás, nem lehetett egy leányálom. Csupán egy alkalommal bizonyult Hirschlerné készségesnek, amikor hosszas könyörgésre a padlóra terített takarón tettek eleget a természet egyre halkuló könyörgésének, de ott csakhamar fájlalni kezdte a derekát, pedig akkor Richárd behunyt szemmel már egészen el tudta képzelni, hogy nem a felesége, ez az omlós, étvágytalan tömeg fekszik alatta, hanem Reiner Ali asszonyának kiálló csipője szúrja, sőt mi több, sebzi halálra. Hirschlerné az ágyban ugyanis javarészt a mozdulatlanság elvét követte, szerinte ugyanis így csinálhatják az Istennek oly kedves szűzek, és igen, talán Mária is emígy, a kipróbált misszionáriusban adhatta meg magát a követelező teremtői akaratnak, szeplőtelenül, persze. Hirschlernét dagasztani kellett, ahogy egy kovász nélküli tésztát, s a dögönyözés közben Richárd gyakorta a készülő gyerekre gondolt, hogy fiú lesz-e vagy lány, atomfizikus vagy jégtáncos, pattanásos vagy sima bőrű, úgy idézte fel magában a leendő gyermek arcát, ahogy a sportolók függeszthetik tekintetüket a célszalagra, mert úgy talán még képesek mozdítani lábat és bokát.

Aztán jó volt kiülni a gangra és cigarettázni. A bérházban ilyenkor már tudták, hogy Richárd már túl van az aznapi adagon, vagyis némi szabadidővel bír. Ilyenkor lehetett megkeresni dugulással vagy elállíthatatlan csepegéssel, de ilyenkor fért az idejébe egy-egy parti ulti vagy káromkodással megspékelt táblé. Richárdnak voltaképp már az egész emelet drukkolt, csöndben és diszkréten, hiszen a negyven felé közeledő Hirschlerné, ahogy az őszi tölgyek, lassan levetette minden egykor volt vonzalmát, rétegről rétegre szabadult meg a nőiességétől, bár épp ettől lett nagyon is emberi, hiszen a kiszolgáltatottság még a legellenszenvesebb embereket is képes némi rokonszenvvel felruházni. A gyerek viszont csak nem akart összejönni, holott az újságok másfél hónapja már az orvostudomány csodájáról cikkeztek, egy nagymamáról, aki ráunva a fiatalok totojozására, saját maga hozta világra az unokáját. Ezt még Zeusz sem engedhette volna meg magának, morogta fejé csóválva Richárd, aki különben nagy rajongója volt a görög mitológiának. Maga is úgy vélte, hogy feleségével egy végeláthatlatlan labirintusban bolyonganak, Ariedné fonala nélkül, elveszetten, miközben bármelyik sarok mögül kiugorhat a rettenetes Minotaurusz, hogy fújtatva az aktus szűkmarkú élvezetére biztassa őket. Van-e ebből valamilyen kiút, riadt fel nem egyszer álmában Richárd. Vajon nem tartogat a sors egy bármennyire is szűk oldalágat, ahol az utolsó pillanatban egérutat nyerhetnének elkerülve a végzetet?

Fogadjunk örökbe valakit, kérte engesztelő hangon a feleségét, de akár a szomszédék gyerekeit is átengedhetnénk délutánonként, hiszen a szüleik láthatóan nem bírnak velük, az asszony viszont rögtön ordítani kezdett, hogy nem, szó se lehet róla, az ő vérüket nem kótyavetélhetik el, ez nem pótkávé vagy műselyem, amivel az eredetit a megtévesztésig pótolni lehet. Különben is csak akarat kérdése az egész. Így telt el még öt év, ebben a dühödt, fogcsikorgató szerelemben, egymásba olvadva, mert külön-külön, a magány szigorúságával szemközt még inkább szégyellték magukat. Talán azért is, mert egyre jobban magukra vették saját örökítőanyagaik silányságát. Richárd úgy vált egyre áttetszőbbé és erőtlenebbé, ahogy magja sem volt képes már visszanyerni egykori pompás állagát, és Hirschlerné is egyre inkább hasonlított, egy töppedt, termékenységében vérig sértett petesejtre: arányos gömbölyűsége csakhamar odalett, szikkadt és reménytelen véznaságnak adva át a helyét. Kis jóindulattal Reiner Ali feleségét is maga mögött hagyta volna, főként, hogy az asszony időközben elhízott, mintha az erre szánt anyag mennyisége némiképp állandó lenne a Földön, ha emitt csökkeni kezd, a túlsó oldalon máris esztelen gyarapodás veszi kezdetét.

Már nem is szóltak egymáshoz. A szavak túlontúl darabosak és formátlanok ehhez, ezért is lehet, hogy az idő múlását leginkább nem a szavak, mondatok mérik, hanem a bőr, a hús tükrözi vissza pártatlan kegyetlenséggel. Így aztán nem csoda, hogy a bérház legjobb lakása, az egykori Hirschler rezidencia, a túlzás nélküli rend és unalom iskolapéldája lezüllött, nem is annyira a látható bomlás jelei miatt, hanem mert a benne élők reménytelenségét lassan átvették a falak és bútorok: repedezni kezdett a lakk, mállott a vakolat és a penész édeskés szaga is úgy lengett a tárgyak felett, mintha sose lett volna más itt, csak ez a dekoratív, szépelgő enyészet.

Richárd naphosszat a gangon ücsörgött olyan arccal, mint aki már az összes lehetőséget megfontolta és elvetette, és ez ellen sem harcolni, sem a veszteségbe beletörődni nem kíván, hiszen az előbbi túl sok munkát, az utóbbi viszont tunnyadt semmittevést kíván.. Ám a megoldás már nem volt oly távoli. Ha már nem hozhattak világra új életet, ugyanolyan szívóssággal kezdték tizedelni a meglévőket: Foszlik Lajos üvegesre a lépcsőforduló alján találtak rá vérző fejjel, a mindig sipákoló Vértesnére a pinceajtó csapódott rá, amíg végképp ki nem fogyott a szuszból, és Tanalos Imre, a részeges péksegéd se járt jobban, hiszen a a hírhedt eperjesi barack helyett felhörpintett gyomirtó napokig keringett benne, amíg hosszú kínok között kilehelte a lelkét. Az ijedelem lassan gyökeret eresztett a házban. Ennél is rémisztőbb volt Hirschlerék nyugalma, ahogy ebben a félelemben mozogtak, már-már otthonosan, mint akiktől a távol esik a mindennapok efféle apró-cseprő izgalma. De vagy a türelmük fogyott el, vagy elegük lett a túlzó kozmetikázásból, mert Torok Gyulára, az iskolaigazgatóra már késsel a hátában találtak rá, némileg egyértelművé téve, hogy elvetemült sorozatgyilkos garázdálkodik a házban, s addig nem is hagyja abba, amíg el nem fogy a rendelkezésére álló matéria.

Aki tudott, elköltözött. Aki nem, az is egyre kevesebb időt töltött otthon. Így aztán nem is kelthetett meglepetést az a toprongyos aggastyán Hirschlerék ajtaja előtt. Ha csodálkoztak is volna, talán azon lepődnek meg leginkább, hogy Hirschlerné milyen túláradó szertetettel öleli magához azt a csavargófélét, milyen buzgó figyelemmel cipeli be a lakásába. Az eddigi esmények fényében pedig az sem lehetett a téboly biztos jele, hiszen lassan minden annak számított, hogy néhány nap múlva már azt meséli boldog-boldogtalannak, hogy az öregember az ő egyetlen fia. Tudja, mert néháy napja Mária jelenésben tudatta vele, megszánták őket odafent, és végre utódot kapnak, igaz, kicsit szokatlant, de mégiscsak élő, hús-vér porontyot, ha ez a kifejezés nem is fedi teljes mértékben a valóságot. A vénember megjelenésével a gyilkosságok keltette vihar is elült, a ház lassan visszsüllyedt a hétköznapok rutinos kilátástalanságába, ám ez most mindenki számára leírhatatlan boldogságnak tűnt. És mind között legboldogabbnak Hirschlerné tetszett, aki lázas gondossággal cserélte a szélütött öregember alatt a pelenkát.