Meghívó minden keddre. (IV. rész)

» vissza a tartalomhoz

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Giccs az asztalon

Nemrég egy vita során ismét előkerült a régi vád: elefántcsonttoronyban élnek az írók. Nem törődnek a „nép” igényeivel és elvárásai­val. Nem hallgatnak Lagzi Lajcsit és nem csápolnak Tamás Gáborra. Sőt nem is hajlandóak írni róluk a napilapok hasábjain, ám ha azok ott megjelennek, elitista megvetéssel teszik szóvá a dolgot. Hogy kerül a giccs az asztalra? Egy magát komolynak és rangosnak valló napilap kultúra rovata inkább az értékek felmutatásával — némileg irányjelzőként — kellene működjön, s nem utánamenni a gagyinak, a „népszerűnek”. Csakhogy — replikázott ellenfelem — a napilap példányszáma döntő szempont, s ha az olvasók zöme Tamás Gábor kesergőire sózza el a levest a konyhában, akkor ezzel bizony foglalkozni kell. Márai jutott eszembe, aki Naplójában (1943—1944) fájdalmas kórleletet állít fel a középosztályról. Bukásának okát mérhetetlen műveletlenségében látja, s ez egyszerre jelent tájékozatlanságot és erkölcsi felelőtlenséget is. Az elit palástja alatt milyen sekélyes volt az átlag — s mindig ez számít! —, mindaz, amit sajtóban, színházban, könyvkiadásban gyártottak, népszerűsítettek, terjesztettek — írja. Az árvalányhajas, nemzetiszín-pántlikás zagyvalék pedig megtette hatását, mely „a zsidóság nagy tömegeinek vesztét s legvégül az egész magyarság vesztét okozta”. Ma persze efféle veszély nem fenyeget, ám a műveletlenség sosem maradhat büntetlenül. A lebutított embereket mindig könnyebb félrevezetni, megnyerni egy „ügynek”, a giccs népszerűsítése pedig leginkább a kritikai érzéket öli ki az olvasóból, ha úgy tetszik: önmaga megbecsülését. Persze nem kell azért kizárólag Wagnert hallgatni, hogy valaki ellenállóvá, netán erkölcsössé váljék. De a giccs reklámozása sokkal ravaszabb és lappangóbb veszélyeket rejt magában, mint gondolnánk. A kezdeti előnyök ugyanis hamar elolvadnak, hiszen sosem lehet igazán utánamenni az ízlésficamoknak. A butaságot ugyanis sosem lehet teljesen és maradéktalanul kielégíteni. Az jóllakottan is éhes marad.


DEMÉNY PÉTER
Levél mindenkihez

„Drága Bosie! Hosszú és hiábavaló várakozás után elhatároztam, hogy én írok elsőként mind a te, mind a saját érdekemben, hiszen rosszulesnék, ha azt kellene gondolnom, hogy rabságom két hosszú esztendeje alatt egyetlen sort, a legapróbb hírt sem kaptam tőled...” Oscar Wilde-nak az a levele kezdődik így, amelyet 1897 januárjától az év márciusáig írt a readingi fegyházban, ahova az angol prüdéria juttatta az írót, akinek szerelme köztudottan férfi volt: Lord Alfred Douglas, akit a közelállók Bosie-nak neveztek.

Már a kezdet megmutat valamit abból a mélységből, amelybe Wilde leszállni készül, illetve amelybe leszállt már, de pokoljárását csak ebben a több mint kétszáz oldalas műben osztja meg másokkal. A szenvedések változatosságáról is lehetne beszélni, de most másra szeretnék kitérni. Minden csodálatos vonása ellenére a De Profundis tele van Wilde magabiztosságának jeleivel: szinte minden írását remekműnek tartja; darabjainál különbeket, mondja, Shakespeare óta senki nem írt. Fantasztikus öntudat ez, ha meggondoljuk, hogy ma már senki sem tudja, miről szól a Lady Windermere legyezője vagy Az eszményi férj. A Dorian Gray arcképe sem tartozik azok közé a könyvek közé, melyeket mindenkinek ismernie kell. A Canterville-i kísértet jó kis történet, nagyokat lehet rajta nevetni.

Aki ma föllapozza Wilde-ot, úgy találja, két remekművet írt: A readingi fegyház balladáját és a De Profundist. Egy ragyogó szellemességű, felületes paradoxonokban gondolkodó, polgárpukkasztó életet élő írót legnagyobb szerelme börtönbe juttat (Wilde a Lord Alfred és a Bosie apja közötti gyűlöletnek esett áldozatul), és az extravagáns szalonok vendége azzal kezdi a napot, hogy fölmossa a celláját. A társadalom megveti, a rabtársak közül néhányan sajnálják, Bosie-tól pedig semmi sem érkezik. Ebben a borzalmas lelkiállapotban írja a levelet, amelynek nincs köze sem szalonokhoz, sem íróbarátokhoz, sem sznob és ostoba polgárokhoz. Mint minden igazán nagy műnek, egyetlen emberhez van köze: Oscar Wilde-hoz. Aki mesterien leírja szenvedéseit, és így mindenkihez szól. Nemcsak a szalonokhoz, nemcsak az íróbarátokhoz, nemcsak a prűd hülyékhez: mindenkihez.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Dalom

Esterházy Péter Béke-díjat vehetett át a frankfurti könyvvásáron. Ez az újabb kis lépés ismét nagy lépést jelent a magyar irodalomnak, még ha ez olyan közegben is történik, ahol különben is nagy népszerűségnek és presztízsnek örvend. Az ünnepségen számtalan VIP jelent meg, miniszterek, kiadóigazgatók, művészek és így tovább. Maga a díjazott az ünneplés után szerényen nyilatkozta: lehet, hogy mindez szerencsés dolog, ám ez az egész egyetlen bötűvel sem segít az íróasztalnál. Mi ez? Őszinteség vagy álszerénység? Profi magamutogatás vagy titkolt önérzet? Hát hogyne segítne egy ekkora felhajtás, egy ekkora díj — vélheti a laikus. Hát nem erről álmodtak egész életükben? Nem ezért kezdtek írni?

Van ebben persze valami. Amikor először kezd körmölni az ember, Nobel-díjról, autogramért könyörgő hölgycsokorról álmodik. Aztán az egész valahogy lekopik, értelmét veszíti. A díjakat jóérzéssel fogadja, mert minden visszajelzés fontos (persze nem mindenkitől és nem mindenhonnan). Ám a mámor nem tart sokáig. És senki sem úgy ül le írni, hogy hej, de nagy író vagyok, pillanatok alatt remekbe öntöm ezt a kis novellát. Az írás, a mondatok pillanatában nem számít semmi. Sem előélet, sem hírnév, sem mellőzés. Még akkor sem, ha a sikertelenség képes megnyomorítani művészeket, a siker pedig elhájasítani. Ám ott és akkor nem segít és nem hátráltat. Az üres papír (képernyő) előtt újra és újra „bizonyítani” kell, ott mindenki egyenlő esélyekkel indul, a már életében klasszikus és az is, aki eladdig egyetlen könyvét sem adta el. Mert lehet, hogy épp akkor születik vagy illan el valami. Az üres papír iszonyatát csak az ismeri, aki valaha is komolyan vette ezt a szakmát. Csak a műkedvelő felhőtlen, csak ő hiszi, hogy egy díj vagy szobor eleve felment az alkotás kínjai és örömei alól. Ezért nincs miért kételkednünk Esterházy megkapó őszinteségében. Az írás ugyanis reménytelenül magánügy. Vagy ahogy Láng Zsolt mondta valamikor: irodalom és nem irodalunk.


DEMÉNY PÉTER
Vitairat esszéügyben

Ha műfaji szempontból próbáljuk áttekinteni az erdélyi magyar irodalmat, rögtön kiderül, egyik nagy hiányossága az esszé. Költészetünkre, prózánkra, drámáinkra nem panaszkodhatunk: mindegyik területen korszakos remekművek születtek. Annál fájóbb, hogy esszéket nem írtak oly sokan; s hogy azon kevés alkotók művei sem találtak jelentősebb visszhangra.

Persze problémás műfajról van szó. Tanulmányokat, pamfleteket, vitacikkeket, sőt egyszerű merengéseket neveznek nagyvonalúan esszének.

Nekem is pontosítanom kell, különben szavamon fognak. Jelen jegyzetemben nem a Kosztolányi—Nemes Nagy-féle írásokra utalok (úgy gondolom, ilyenekben nem szenvedtünk hiányt), hanem a Babits—Vas István „vonal” kialakította stílusra, gondolatmenetre, világképre. Olyan esszékre vágyom, amelyek alaposan és megbízhatóan járják körül a tárgyukat; amelyek inkább a gondolkodásmód tisztasága, mint a szóképek érzékisége alapján jellemezhetők.

Ilyen esszék fájdalmasan nincsenek.De mint minden, az esszék hiánya is az életmód sajátosságaival függ össze. Az esszéíró nemcsak okos, művelt, jó tollú kell hogy legyen: aludni sem tudhat attól a vágytól, hogy amit csak lehet, tisztázzon önmagában és környezetében. Babits nem azért írt jó esszéket, mert élvezte saját mondatai sodrását, hanem azért, mert szigorú katolicizmusa, aszketikus alkata, erkölcsi tisztasága egyszerűen nem engedte, hogy „elmenjen” a dolgok mellett.

Nos, nem látom azt az embert, aki folyamatosan kételkedne, elsősorban a maga képességeiben; s aki kételyeit világosan és érthetően meg is tudná fogalmazni.

Nem is az esszéket hiányolom tehát. Hanem azt az írót, aki nem felkérésre, biztatásra vagy két kötet közötti szünetben tart önvizsgálatot. Aki szüntelenül gyötri magát, és szövegeit ez az örök gyötrődés írja.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Nem vész el

Néha egy író hősei is megrajzolhatják a korszakot, a történelmet. S nem kell ehhez feltétlenül a történelem főszereplőit, a hősöket és antihősöket foglalkoztatni. Míg Márai egy osztály, a polgári társadalom végnapjait rajzolja meg, az ostromlott Budapest figuráit vonultatja fel, addig Mándy, a némileg elfeledett Mándy, a háború utáni felemás világ kisembereit. Ügynökök, fagylaltosok és fuvarosok, imponálni akaró vagányok, drukkerek. Ahogy mondani szokták, egy másik, nem hivatalos Magyarország elevenedik itt fel. Az a „másik”, amelyről Tar Sándor — a Mándy-örökség folytatója — tud még igazán sokat. De hát az írókat sohasem foglalkoztatják igazán a hivatalos, a kozmetikázott világ kozmetikázott hősei. Hiszen néha egy kor teljes diagnózisa lappanghat egy faarcú házmesterben, a róla szóló kopogó tőmondatokban. Mert Mándy mondatai valahogy mindvégig olyanok, mint hősei. Szinte alig találni még egy olyan írót (kivéve talán a népieket), akinek stílusa ennyire idomulna figuráihoz. Semmi barokk, cafrang, bonyolultság. Csak ami néhány szempillantás alatt felmérhető. A legfontosabb közlendők rögzítése. Persze, ez még nem a minimalisták lecsupaszított világa. Ez a szófukarság tudatos fegyver, tudatos rafinéria. Ez a kopár, szürke és koszlott (Mándy találó kifejezése) belváros a maga lepukkant csehóival és focipályáival, grundjaival és tereivel sokkal színesebb, dinamikusabb és árulkodóbb, mint a termelési regények rendelt ünnepélyessége. Érdemes megvizsgálni például, milyen hasonlatokkal képes újra és újra leírni egy-egy arcot. Egyetlen mondat, és az az arc örökre bevésődött az emlékezetünkbe.

Mindez talán azért is fontos lehet, mert a Palatinus Kiadó ismét kiadja a Mándy-életművet. Tavaly három vaskos kötetben, mintegy kétezer oldalon az elbeszéléseket, jövőre a kisregényeket. Mándy tehát visszatér, még akkor is, ha kedvelt józsefvárosi színhelyei és figurái örökre letűntek. Illetve továbbálltak Tar, Bodor, Krasznahorkai egynémely szövegeibe. Mert az irodalomban sem vész el igazán semmi...


DEMÉNY PÉTER
Győz az igazság

Nemrég az erdélyi magyar irodalom egyik nagy hiányosságáról, az esszéről beszéltem. Az ellenpont kedvéért, ma arról fogok szólni, amiben „jók vagyunk”: a gyermekkönyvekről. És mivel senkit nem szeretnék megsérteni, nem sorolom a jobbnál jobb meséket és ifjúsági regényeket.

Egyetlenegyet emelek ki közülük, azt, amely mai napig „a” gyermekkönyvet jelenti, amely a gyermekirodalom emblémájává vált: Fodor Sándor Csipikéjét. Micimackó, Malacka, Füles, a kis herceg, Maugli, Balú, Oz, a nagy varázsló, a kis Dorka, a Favágó — kedvenceinket a végtelenségig sorolhatnánk. De semmiképpen sem feledhetjük ki a sorból Csipikét, a gonosz törpét, a boldog óriást, az erdő rémét. És nem feledhetjük társait sem: a Rettenetes Réz Urat, Madárt, Nyulat, Tipetupát és a többieket.

Töredelmesen bevallom: én Kukucsit szeretem a legjobban. Gyógyíthatatlan álomszuszékságával, krónikus lustaságával, azzal, ahogy az álmodozó Csipikét ráébresztette a valóságra — nos, mindezekkel a tulajdonságokkal nagyon a szívembe férkőzött. És azok a mondatok! „Vigyázat, merülünk!”, mondja például, és álomba merül. Vagy amikor bocsánatot kér Nyúltól, mert korábban azt találta mondani, hogy Nyúlnak sok a bolhája! Ne haragudj rám, hogy olyan sok a bolhád — kérleli a hosszúfülűt, és amikor az elrohan, kijelenti: győzött az igazság! Halhatatlan, akárcsak a könyv többi alakja: Kecskebéka, Vadkan bácsi, Vadmalac és Légyölő Galóca. Az író mellett a rajzoló, Rusz Lívia nagy érdeme ez. Kukucsi sandán mosolyog, Nyúl répát ropogtat, Madár félve bekukkint Csipike odújába, ahol a nemrég gonosz, de már bűnbánó törpe a Rettenetes Réz Úrnak könyörög — mindezt azért sem lehet elfeledni, mert mindegyik jelenet úgy jut eszünkbe, ahogy az illusztrációk ábrázolják őket.

Egyik barátom azt mondta, mi vagyunk a Csipike-nemzedék. De nincs Csipike-nemzedék, ahogy Micimackó- vagy kisherceg-nemzedék sincsen.A Csipikét minden korosztály elolvassa, ahogy a Tom Sawyert vagy a Winnetout is.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Óda a szenvedéshez

Írónak a tapasztalat, a szenvedés drága kincs — nevet fel Dosztojevszkij, mikor az ördög száműzetéssel, Szibériával fenyegetőzik Cseh Tamás dalában. S ez közhellyé is vált valamelyest, hogy igazi költők, írók csak pokoljárás árán képesek maradandó műveket kiizzadni magukból. Maga Czeizel Endre, a genetikus is ezt állítja, mondván, hogy tanulmányozta a magyar géniuszokat, s bizony sokat szenvedtek, sokszor mentek pokolra, míg azok az örökbecsű sorok megszülettek. Sőt Radnóti özvegyével egyetértésben azt is megemlíti, hogy bizony Radnótinak is „jól jött” a tarkólövés félelme, különben csak átlagos költő lenne ma is. Nincs miért kételkednünk a kijelentésben, sőt nagyjából egyet is érthetünk a képletben: a szenvedés valóban jól jön az alkotóembernek. Persze nem annyi, hogy idejekorán belepusztuljon. Ám, mivel mégiscsak zsenikről volna szó, a „recept” mégsem ilyen egyszerű. Magyarán a fordítottja nem biztos, hogy igaz: normális állapotok nem teremtenek géniuszt. Örkény, Kosztolányi, Mándy vagy Arany életében hiába is keresnék a nagy „szenvedést”, a tarkólövéshez fogható traumát. Mégis. Merthogy a valódi géniusz képes a körülötte zajló társadalmi eseményeket, tényeket — legyenek azok viharosak vagy viszonylag kiegyensúlyozottak — értékes gondolatokká párolni. Hiszen társadalmi arany- és fénykorok is kitermelték a maguk zsenijeit, gondoljanak csak Periklész korára, annak művészi nyüzsgésére. És hát tudjuk, a béke is mindig viszonylagos, miként a háború sem tiszta pokol. Az emberiség — szerencsére vagy sajnos — valahogy mindig veszélyben van. Globális felmelegedés vagy épp pestisjárvány okán. Mindennapi poklaink tehát mindig kéznél vannak, ha nagyon kellenek. A misztifikálás itt sem segít, legfeljebb tovább táplálja a laikusokban a legendát. Tüdőbajos, éhező költő az igazi, mindenki más csak pojáca. Ha így lenne, higgyék el, még ma félretenném a vajas zsömlét.


DEMÉNY PÉTER
Egy csésze kávé

Faludy György, a kitűnő költő, prózaíró és Villon-fordító, írt egy remek könyvet, amelynek címe Jegyzetek az esőerdőből. A jegyzetekben a szerző azt is leírja, melyik irodalmi hőssel beszélgetne el egy tea mellett. Iván és Aljosa Karamazovra például határozottan emlékszem, Dmitrijjel viszont szóba sem állna.

Elgondolkodtam rajta, kivel beszélgetnék el az erdélyi magyar irodalomból. Kamasz koromban Ábelt is szerettem, de talán csak a belénk sulykolt mítoszok miatt. Hja, a székely furfang... Mára már rájöttem, a székelyekkel — ahogy ez a típus Tamásinál megjelenik — nem lehet beszélgetni, legalábbis úgy nem, ahogy tea vagy kávé mellett szoktunk. A népszerűbb hősöknél maradva, Nagelschmidttel sem társalognék. Mit lehet egy olyan embernek mondani, akinek mindenről a lázadás jut eszébe?

Kohlhass Mihállyal már meginnék egy pohár bort. De a Sütő-drámák legjobb causeurje Szervét Mihály. Vele talán egy hétig is eldumálgatnék. Okosan bátor, szellemes, könnyed, mégis van súlya annak, amit mond. Ami Székely Jánost illeti, azt hiszem, Petroniusszal és Barakiással egyaránt kedvelnénk egymást. Legkínzóbb, legfájdalmasabb, legkomolyabb vitánk mégis Kibédi Lászlóval, a Mórok főszereplőjével lenne, nyilván azért is, mert dilemmái, amelyek egyéniségét s végül életét is tönkreteszik, gondolkodásmódja, személyisége nagyon közel állnak hozzám.

Nagy kedvencem mégis Felméri Kázmér marad. Vele éppen az ellenkezője történt, mint ami Ábellel. Kamasz koromban nagyon szerettem a Karácsony-regényeket, később kicsit kiábrándultam ebből az örökké szkeptikus szobrászból. Úgy éreztem, túl okos, túl léha, túl könnyen lesz minden nő az övé. Aztán újból megszerettem, és most már el sem tudom képzelni az életemet a Napos oldal és A megnyugvás ösvényein nélkül.

Mert jobban szeretek azzal beszélgetni, aki tudja, hogy az élet és az elvek legtöbbször szembemennek egymással; és hogy bármilyen fájdalmas is, olykor mindkettőn nevetni kell. Még akkor is, ha nem olyan egyszerű.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Létérdek?

Lételemünk-e ma az irodalom, az olvasás? — merül fel mindegyre a kérdés különféle rendezvényeken, író-olvasó találkozókon. Nem, mondanánk kapásból. Az új vizuális kultúra ugyanis jóval tetszetősebb áru: kevesebb leleményt, energiát igényel, miközben jobban szórakoztat, hatékonyabban kapcsolja ki az agyat, mondhatni, mégis új és újabb univerzumok nyílnak meg a befogadó előtt. Ki cserélné el a Mátrix harmadik részét egy kötelező olvasmány kedvéért, kérdem én, miközben persze tudom: a kettő akár ki is egészítheti egymást. Ám a környezetem egészen másképp vélekedik. Fiatalkorukban heveny olvasási lázban szenvedő középkorúak egész serege mond le a könyvről az éppen aktuális valóságshow vagy -sorozat miatt (és egész generációkat nem kap el a láz). És a lemondás nem jár automatikusan műveletlenséggel vagy tájékozatlansággal is, hiszen manapság nagyobb beszédtémát jelent Kismocsok kiesése, mint mondjuk, az új KAF-kötet cifraságai. Az újfajta beavatottság nagyobb súllyal bír a hétköznapokban, mint a javarészt megmutathatatlan, képernyőidegen, papírszagú „másik”. Talán oda fogunk jutni, hogy mindaz, ami nem megmutatható, nem is lesz a szó ontológiai értelmében. Gondoljunk csak arra a felemás helyzetre, hogy a Parti-féle leányregényből, miután szerepelt a Friderikusz-show étlapján, összehasonlíthatatlanul több fogyott, mint a bemutatás előtt. Hirtelen kiderült: ilyen is van. Mindez persze felveti a tévések felelősségét is, ám ez a mai kereskedelmi adók kínálatát tekintve inkább pénzfüggő felelősség. Az irodalom csak akkor lehet fotogén, ha valami izgi, baromira érdekes történik benne. Ha további nézőket hoz. Ez pedig egyre kevésbé jellemző.

Az azért tudható, hogy az irodalom (és minden más művészet) sohasem volt igazán népszerű a széles tömegek előtt, ám az is biztos, hogy sohasem volt ennyire vékony a kultúrát fenntartó és működtető réteg. Itt már minden veszteség számít. Vagy ahogy a zetelaki táborban fogalmazott valaki, ha most az árokba fordulna ez az írókkal teli szekér, nemcsak az erdélyi irodalom, de az erdélyi olvasók is elvesznének egy jó időre.

Gyanakodni azért még lehet. Hogy ez a dolog mégis létérdek, hogy akinek a szívét még nem bizsergette meg egy József Attila-vers, az vagy földönkívüli, vagy halva született.
Idegenek kontra zombik — micsoda jó kis mozi sülne ki ebből...


DEMÉNY PÉTER
Három-kettő

Ideje lenne már, hogy Sütő András és Székely János mellé Páskándi Géza is felzárkózzék. Aki az erdélyi magyar drámairodalomról beszél, az szinte kizárólag az első két alkotó műveit említi. A Lócsiszárt, a Csillag a máglyánt, a Káin és Ábelt, illetve Caligula helytartóját, a Protestánsokat vagy a Mórokat.

Talán nem kellene erőltetni Páskándinak ezt a revízióját. Hiszen a Sütő-darabok hírnevét jó ideig még a Caligula helytartója meg a Mórok sem érte el. Székely János drámáiról csak 1989 után lehetett érdemben beszélni, s csupán most, 2000-ben mondhatjuk ki nyugodtan: a köztudatban is az őket megillető helyre kerültek. Különös dolog a köztudat. Most úgy tűnik, a Lócsiszár és társai „merültek el” a feledés tavában.

De mi van Páskándival? — ismételhetném meg a triviálisságában is zaklató kérdést. A Vendégség és a Tornyot választok feltétlenül helyet követel magának a fenti drámák mellett. Éppen olyan vitathatatlan remekművek: levegőjük elviselhetetlenül sűrű, a helyzet félelmetesen nyomasztó, az alakok nagyon jól megrajzoltak. Bár Szatmáron az idén is rendeztek Páskándi-konferenciát, továbbra is pusztán a szűken vett „szakma” tudja, milyen értékes darabokról van szó.

Ha az okot abban jelölöm meg, hogy ezeket a műveket egyetlen erdélyi színház sem mutatja be, ugyanahhoz a kérdéshez jutok: Miért? Történelmi drámák: az elsőnek Dávid Ferenc, a másodiknak Apáczai a főhőse. Az a réteg, amely a „posztmodern”, „érthetetlen” és egyéb szitokszavakkal illetett színház ellen háborog, szívesen fogadná őket. És az értők sem találnának bennük kifogásolnivalót. A kortársak tanúsága szerint Harag György csodálatos előadást rendezett a Tornyot választokból.
Sajnos, nem dicsekedhetem azzal, hogy megoldáshoz jutottam. Maradok a kérdésemmel.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A föld alatti piramis

Aranyigazságnak tűnik, hogy író olvasó nélkül, festő tárlatlátogató, zenész hallgatóság, színész pedig publikum nélkül mit sem ér. Mint ahogy a játékszer is ügyefogyott tárggyá válik, ha a gyermek nem figyel rá többé. De vajon elveszett mindezzel a játékosság is? Érdeklődés nélkül megszűnik a művészet? Az is kérdés persze, hogy létezik-e egyáltalán művészeten kívüli ember. Ám a legfájóbb mégsem ez, hanem: mennyire vegye figyelembe a művészet a közönségigényt. Mennyire hallgasson szeszélyes kedvére, mennyire szolgálja ki, mennyire menjen elébe. Ha az adatokat nézzük, kiderül például a legutóbbi felmérésekből, hogy a még olvasók a Potter-könyveket, A gyűrűk urát, Vámos Miklós, illetve Laslie L. Lawrence egy-egy regényét forgatják a legszívesebben (forrás: HVG). A felsorolásból könnyű kiérezni az elektronikus média hatalmát, ízlését. A gyűrűk ura reneszánszába igencsak besegít a jól sikerült mozifilm átütő sikere, Vámos Miklós népszerű televíziós műsorok vezetője, Lőrincz László nyelvész pedig hálás szereplője a különféle tóksóknak. A divatból így lesz valamiképpen hisztéria, hiszen csak az menő és aktuális, amit a tévé éjjel-nappal sugároz. Az már másodlagos kérdés, hogy a kiindulópont mennyire értékes: könnyű kézzel írt ifjúsági regény, lektűr vagy épp kifinomult szépirodalom került a mesterséges figyelem középpontjába. Ám többnyire az első dominál, az utóbbi még mindig kényes árunak számít.

Azt viszont jól tudjuk, hogy az elektronikus média ízlését az esetlegesség, a harsányság, a bombasztikum formálja leginkább, az átgondolt, következetes esztétika helyett. A „siker” pedig megfordítani látszik a képletet: irányadó esztétikum lesz a népszerűből, a körülajnározottból. Így aztán a kiéhezett publikum ezt a „kölcsönzött” esztétikumot mihamarabb szeretné viszontlátni a többi „hordozón” is: színházon, irodalmon, képzőművészeten. Amelyik nem alkalmazkodik, számíthat arra, hogy a közönség tüntetően elfordul tőle, majd ócsárolni kezdi, később ellenegyletekbe tömörül, és megszüntetését követeli. És talán igaza is lenne (lásd: kiindulópontunkat). Csakhogy a (mélyen tisztelt) publikum az információrobbanás ellenére is inkább hülyülni látszik, szellemi tunyaságát az előbbi inkább növeli, mintsem serkentené. Amit nem ért elsőre, már nincs türelme kibogozni. Így aztán Ilja próféta rendre alul marad a Marica grófnővel szemben, A föld alatti piramis a Hollóidővel szemben. És ostoba, aki nem úgy gondolja, hogy ez így van rendjén...


DEMÉNY PÉTER
Olcsó opusok

Mennyibe kerül egy remekmű? Ecónak ez az esszéje azt feszegeti, mennyi pénzt kellett költenie egy alkotónak, amíg megtapasztalta azokat az élményeket, amelyeken regénye alapul. Például Hemingway rendkívül olcsón megúszta Az öreg halász és a tengert, de már Thomas Mann-nak igencsak a zsebébe kellett nyúlnia, amíg a Varázshegy anyagát „összeszedte”.

Nos, ha jól meggondoljuk, az erdélyi magyar irodalom nagyon szegény. Az Anyám könnyű álmot ígér, a Soó Péter bánata, a Kő hull apadó kútba, a Zokogó majom, a Kék farkasok, az Egyidejűségek — egytől egyig olyan művek, amelyek nem kerülnek pénzbe. Gyermekkori emlékekre támaszkodnak, vagy pedig olyan élményekre, amelyeket pénz nélkül is meg lehet élni. A történelmi fogantatású alkotásokban általában óriási összegek röpködnek ugyan, de az író valószínűleg a könyvtárakban üldögélt, és egy belépő árából megúszta az egészet.

Az összegek akkor sem nőnek számottevően, ha a közelmúlttól visszafele, a távolabbi múlt felé mozdulunk, bár némi különbség azért észlelhető. Karácsony Benő Napos oldala például nem is olyan olcsó. Akárhogy is igyekezett az író, Pestre és Párizsba mégiscsak el kellett utaznia. Kuncz Aladár is vásárolt egy vonatjegyet a francia fővárosba, aztán néhány évig a rabok keserű kenyerét ette. Az Ábel a rengetegben ingyenes, az Ábel az országban valamivel drágább.

A „kis pénz” dilemmáját a kortársaknak sem sikerült feloldaniuk. Nyilvánvaló, hogy a Perényi szabadulása írásakor Láng Zsolt nem utazott el mindenhova Izlandtól Spanyolországig. Többnyire a fantáziájára, újsághírekre, televíziós beszámolókra támaszkodott. A Pálcikaember élete „nullszaldós”, Vida Gábor kisregénye, a Rezervátum szintén.

A legfurcsább és leginkább gondolkodásra késztető jelenség az, hogy az erdélyi írók akkor sem tudnak „drága” műveket írni, ha kivándorolnak. Ha csak azt az alkotót említjük, aki a legnagyobb sikernek örvend: a Sinistra körzet és Az érsek látogatása két olcsó regény.

Hans Castorp szanatóriumi számlájából az egész erdélyi irodalmat meg lehetne vásárolni, Ábelestül, Sinistrástól, mindenestül. Még tán a kolostort is ideadnák.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Hóna alatt Rembrandttal

„A kultúra / úgy hull le rólam, mint ruha / másról a boldog szerelemben” — írja József Attila. S ez a klasszikus megfogalmazás valahogy összecseng azzal a mindennap megtapasztalható ténnyel, hiedelemmel, hogy bizony, ahogy romlik a helyzetünk (gazdaságilag, társadalmilag stb.), előbb a színházról, moziról, könyvekről mondunk le. Egyszóval: a kultúrát dobjuk ki leghamarabb, akár az első homokzsákot a süllyedő léggömbből. Hiszen — olvasom másutt — a kultúra mégiscsak az első a sorban, mármint a felesleges és haszontalan dolgaink között. Az már csak szépségtapasz, olcsó vigasz, hogy ott viszont a legfontosabb kacat. Látszólag nem életünk része, a szórakoztatás-oszlopot terheli a családi költségvetésben. Hiszen senki sem reggelizik Chopin-etűdöket, nem rohangál a hóna alatt Rembrandt-önarcképekkel, és nem váltja be hó végén valuta gyanánt a Jókai-összest. Bizony az érvek előtt nekünk is meg kell(ene) hajolni, a kultúra valóban nem húsba vágó, nem lét- és fajfenntartó.

Pedig én mindig is úgy képzeltem, hogy az, amit színházban, moziban, galériában látok, könyvben olvasok, egyszer csak láthatatlanul működni kezd, izzani, bekerül a vérkeringésbe, feltölti a sejteket valamiféle titkos, beazonosíthatatlan árammal. Mellém ül a reggelizőasztalnál, elkísér a lányokig és vissza, belopózik a szavakba, sóhajokba és káromlásokba, a „csuklásokba borozás után”. Nélküle nem esik jól a paszulyleves, és nem csúszik a sör. S ha időnként le is hull rólunk (vagy úgy tűnik, hogy lehull), akkor is ott marad, ahogy a levett figurák is tovább „játszanak” a sakkpartiban. Hiányukkal legalábbis. Nyomasztó, keserű hiányukkal, mert egyszer a szavak mondanak majd búcsút nekünk. Hogy hosszú és vad meztelenségbe burkolózzunk ismét.


DEMÉNY PÉTER
Másként nem tehetünk?

Gyakran merül föl a kérdés: van-e erdélyi magyar irodalom, s ha igen, hogyan határozható meg? Talán gyakorlatiasabban kellene kérdezni, például azt: hol vannak azok a kiadványok, amelyek segítenének a válaszadásban? Életműsorozatok, kritikai kiadások, tanulmányok, monográfiák. Mikor Nádas Péter vagy Kertész Imre köteteit forgatjuk (az előbbi szerző műveit a pécsi Jelenkor, az utóbbiét a budapesti Magvető adja ki), nem kételkedünk a magyarországi irodalom létezésében. Hiszen ott a kezünkben, érezzük az illatát, bosszankodunk, ha szétesik, örülünk, ha nem. Minőségéről, hatásáról, értékeiről vitatkozhatunk — azt, hogy van, nem vonhatjuk kétségbe. A Kriterion elindított ugyan egy Fodor Sándor-, a Mentor pedig egy Király László-sorozatot, de ismerjük el: egyik kezdeményezés sem ihlette meg az irodalommal foglalkozókat. És nemcsak az utóbbiak felelőtlensége, hanem a terjesztés és a reklám hiányosságai miatt.

Furcsa az is, hogy folyton az erdélyi magyar irodalom sorsán siránkozunk, a Sütő Andrásról vagy Szőcs Gézáról írott monográfiák mégis a pozsonyi Kalligram Kiadó „Tegnap és Ma” című sorozatában jelentek meg. Itthon ismét a csönd vagy a halva született kísérletek.

A klasszikusokkal sem állunk jobban. Miért késik Áprily, Dsida vagy Reményik kritikai kiadása? Miért nem folyik parázs vita egyetlen sor fölött, amelyet X így értelmez, Y viszont úgy?

Elfogadtuk jelképeinket, elismertük remekműveinket, lelkünkben szobrot állítottunk azoknak, akik véleményünk szerint megérdemlik ezt. És éppen így sikerült megölnünk őket.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Fúga a billentyűkön

Néhány évvel ezelőtt egy szuperszámítógépet megtanítottak verset írni. Betáplálták az ehhez szükséges szókincset, a formához — ha jól emlékszem, talán szonettről volt szó — megfelelő szabályokat, a központozás rejtelmeit, majd szabadjára engedték. A végeredmény senkit sem döbbentett meg: a kifogástalan forma tartalmilag a dadaisták fénykorát idézte. Persze ők, az avantgárd hajnalán, még kalapból húzták ki a szavakat, mintha a káosz vagy a véletlen poétikáját kívánták volna ellesni. Ma már ezt egy gép is tudja, csakhogy ő végtelen memóriájából szemelget. Ezt, ha nagyon akarjuk, fejlődésnek is nevezhetjük.

A filmgyártás ma már ott tart, hogy bármikor képes olyan alkotást összehozni, melyben digitális figurák helyettesítik a hús-vér szereplőket. A képzeletnek semmi sem szabhat határt. A trükkös színész legegyszerűbb gesztusa is dollárezrekbe kerül, míg azt régi kollégája akár néhány centért is megteszi, igaz, közben vigyáznia kell az életére. Merthogy törékeny és könnyen összevérez mindent. Ha úgy tetszik, ezt is tekinthetjük fejlődésnek.

Az sem meglepő, hogy robotok festenek, és a véletlenszerűen kiborogatott tálak vagy a hadonászó ecsetkezelés helyenként egy-egy kortárs (remegő kezű posztmodern) merészségét, kísérletező kedvét is megközelíti. A befogadó éppoly tétován bambulhat egy-egy ilyen tabló előtt, mint mondjuk a minimal art képviselőjének tárlatán (hol van már szegény Pollack?). A zeneszerzés sem szűz terület többé, az emberi monopólium itt is veszélybe került. Egy kis matematika, s a merevlemez már ontja is magából a fúgákat és szonátákat, rapszódiákat és befejezetlen szimfóniákat.

Elképzelem azt a kort, amikor az számít majd hallatlan, forradalmi vívmánynak, hogy ismét ember farag verset a maga suta tökéletlenségével, ember dirigálja az emberekből álló szimfonikus zenekart, ember mondja el Hamlet monológját a nézőtéren lelkesen tapsoló embereknek. A sajtó tombol örömében, az esztéták új lapot kezdenek a művészettörténetben. Ismét a régi lesz az új, és az új az elavult. Talán csak abban bízhatunk, hogy ebben a szeszélyes körforgásban a lényeg mégiscsak érintetlen marad. Ugyanúgy kihívás lesz beszélni halálról és szerelemről, Istenről és tagadásról, születésről és létezésről. A magunk akadozó, tökéletlen nyelvén.


DEMÉNY PÉTER
Papír és porcelán

Régóta gondolkodom egy rendhagyó antológia összeállításán. A kötet a magyar irodalom legkegyetlenebb szerelmes verseit tartalmazná. Olyanokat, mint Ady Elbocsátó szép üzenete, Szabó Lőrinc Semmiért egészen, Nadányi Zoltán Így volt című költeménye, Pilinszkytől a Ne félj és a Miféle földalatti harc.

Mindig is bosszantott az a felületesség, amellyel az ebbe a csoportba tartozó verseket olvasók és tanárok egyaránt kezelni szokták. „Hogy tudott ilyet írni?” — teszik fel a kérdést, és arcukról csak úgy süt a felháborodás. „Könnyű neki!” Alkalmasint arra gondolnak, a költő úgyis kiírja magából a fájdalmat. Ha egyáltalán eszükbe jut, hogy tán a költőnek is fájhatott a szakítás. Nem kell azt sajnálni, még a szeme se áll jól, csak rá kell nézni...„Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed. / Nem érdekelsz, nem is szerettelek. / Aludj nyugodtan, igyál és egyél, / s ha értenéd is átkaim, — ne félj.” Nem állítom, hogy nem sebezte meg azt, akinek írták. De nyilvánvaló, hogy annak is fájt, aki írta. Olvassuk csak hozzá a Miféle földalatti harc utolsó szakaszát: „Én félek, nem tudom, mi lesz, / ha álmom újra fölvet? / Kívánlak, mégis kapkodón / hányom föléd a földet. /A számban érzem mocskait /egy leskelő pokolnak: / mit rejt előlem, istenem, /mit őriz még a holnap?”

Ez a próba a legtöbb költőnél elvégezhető. Az Elbocsátó szép üzenethez a Valaki útravált belőlünket kell elolvasni, a Semmiért egészen pedig csak a Melletted fényében érthető igazán. Igaz, az antológiában nem kaphatnának helyet a versek párjai, legalábbis nem minden esetben. Talán inkább tanulmányban kellene elemezni a műveket, rávilágítani a kegyetlenség okaira. Arra a furcsa lelki mechanizmusra, amely olyan régi, mint a világ, és amely mégis mindig újdonságnak hat. S amelynek során éppen azt bántjuk meg legjobban, akire a legnagyobb szükségünk van.

A költő pedig, akinek nem elég, ha tányérokat csap a földhöz, a versbe menekül, mit tehetne mást?
És hát a papír olcsóbb, mint a porcelán...


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A műkedvelő jártassága

Bevallom, igazából csak azok a tudósok, szakemberek kötnek le, akik valamiképpen tisztázták a viszonyukat a magyar nyelvvel. Vagyis nem rejtőzködnek a szakzsargon paravánja mögé, nem bonyolítják az érthetetlenségig a mondandójukat. Sosem hittem igazán, hogy a tudományosság feltétlen ismérve az idegen szavakkal és terminusokkal kíméletlenül telezsúfolt szöveg, melyből igazán csak a kötőszavakat értelmét lehet nagyobb biztonsággal megfejteni. Persze az indok is lehet meggyőző: ma már egyre kisebb szakterületekről tudunk egyre többet, s ez a több is maroknyi kutatónak szól. Ők értik, ők méltányolják. Akik pedig a „nagyközönséghez” szeretnének szólni összefoglaló, szintetizáló művek révén, azoknak kicsit a műkedvelő jelmezét is magukra kell ölteniük. Hiszen, ha nem akarjuk elveszíteni az áttekintés képességét — írja Jakob Burckhardt —, nem árt minél több területen dilettánsnak lennünk. Ez pedig némelyeknek kínos teher. Romsics Ignác történész azok közé tartozik, akik úgy „dilettánsok”, hogy sosem vesztik el tudományos hitelüket. Eközben pedig sosem száraz, sosem unalmas. Még akkor sem, amikor különben adatok tömkelegét zúdítja az olvasóra, mint például nagy lélegzetű összefoglaló művében, a Magyarország XX. századi történetében. A napokban megjelent esszékötetében (Múltról a mának) ars poeticájának is szentelt egy fejezetet. A történelem, a történetírás és a történész szakmai, etikai dilemmáit boncolgatva az is kiderül, egy igazi tudós mennyire nem engedheti meg magának a bezárkózást. Romsics ugyanis járatos a filozófiában, politológiában, és magabiztosan idéz Máraitól, Németh Lászlótól vagy épp Paszternaktól. Az ismeretelméleti problémák ismerete éppúgy hozzátartozik szakmája műveléséhez, mint Márai Naplójának lapozgatása. Az általa képviselt tudás így tág és nem kizáró jellegű. Tudományossága nem taszít, hanem újabb és újabb „kutatásokra” ösztönöz. Így lehetünk segítségével egyre pallérozottabb és egyre jókedvűbb dilettánsok.


DEMÉNY PÉTER
Váteszek zsarnoksága

Kíváncsi volnék, azok az erdélyi magyar alkotók, akik alkoholizmusra, kivándorlásra vagy öngyilkosságra adták a fejüket, mi okból tették, amit tettek. Mert persze lehet Nyugatról importált pózokra, a dekadencia divatjára és az iszonyatos bezártságra hivatkozni, és kétségtelen, hogy ezek a dolgok is befolyásolták a művészeket. De bizonyos az is, hogy más okok is említhetők.

Például az erdélyi magyar közösség nyomása. Azok ugyanis, akik a közösség megmentésére szerződtek, olykor — ha úgy érezték, hogy a nemzetet „belülről” veszélyeztetik — ők maguk dorgálták meg a rakoncátlankodó szerzőket.

Szinte nevetséges az a hercehurca, amely Páskándi Géza Vendégség című drámája kapcsán gyűrűzött. A darab 1970-ben jelent meg a Korunk áprilisi számában. A folyóirat augusztusi számában pedig Egy színdarab ügyében címmel Korunk aláírású levél olvasható. Mint kiderül, a műből azért lett „ügy”, mert „...kifogások hangzottak el a darabban szereplő Mária »durva« kitételei s az ellen, hogy az öreg Dávid Ferenc is, Socino is e »gyengeelméjű, de nagyon ragaszkodó lény«-nyel a házifogság nehéz heteiben testi viszonyba kerül, ami következményekkel fenyeget, s Dávid Ferenc roskatagságát is elárulja”.

Elképzelem, amint egynémely erdélyi nagyok bekopognak (ha kopognak) a Korunk szerkesztőségének ajtaján. És háborognak. Hogy lehetett Dávid Ferencet „testi viszonyba” hozni egy cselédlánnyal? Azt a Dávid Ferencet, akiről addig kizárólag dicsérő jelzőket olvashattunk?

Így válik semmivé a szabadság. Méghozzá az alkotói szabadság, amely — ha jól meggondoljuk — az egyetlen esélyünk volt a megmaradásra. A cenzorok tudták ezt. A történetben ez is abszurdum: a darab átmegy az állami cenzúrán, de nem megy át az erdélyi próféták ideológiai szűrőjén. Tegyük hozzá, nem akármilyen műről van szó: a romániai magyar drámairodalom egyik remekéről beszélünk!

Ilyenekre gondolok, amikor az állam irányította kontraszelekcióról adomáznak. És ilyenekre gondolok akkor is, amikor egyesek túl könnyen mentik föl magukat bármi erkölcsi bűn alól.

Ami pedig e jegyzet első bekezdését illeti: túlzás lenne azt állítani, hogy Páskándi azért vándorolt ki, mert a Vendégség körül vita támadt. De hogy megkeseredett a szája íze, az biztos...


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Nevén szólítja

Csodabogár vagy csak egyszerűen író? Marc Martinként (ejtsd: Márk Márten), azaz francia anyanyelvűként látta meg a napvilágot, első regénye (Járt utat kétszer járj! — Vallomások a magyartalanságomról) mégis magyarul, Martin Márk neve alatt jelenik meg. Ki lehet az az őrült, aki egy világnyelvet egy alig hallott nyelvre cserél? Ki költözne egy metropolisból az isten háta megetti szigetre? Ha mindez fordítva történik, figyelmeztet Tóth Krisztina, a könyv szerkesztője, senki sem csodálkozna a dolgon. De így? Fura dolog, mondják néhányan, s a kuriózumnak kijáró, kissé megvető csodálattal veszik kézbe a szöveget. Pedig a könyv többet érdemel a puszta rácsodálkozásnál. Inkább az ellentmondás érthetetlen: miközben a csehek vagy a lengyelek mintájára a magyar irodalom is igyekszik kitörni a nyelv okozta elszigeteltségből — s ennek már van egynéhány kézzelfogható eredménye —, mégis a nyelv rabja marad. Mert alig hiszi el, hogy valakinek sikerült áttörnie egy mostanáig áttörhetetlennek vélt falat, idegenként sikerült belépnie a mi kis, óvott szentélyünkbe, s láthatóan jól érzi magát, nevén szólítja a múzsákat. Ezért is próbálják néhányan csodabogárnak és nem írónak láttatni Márkot. Így talán megmarad az illúzió: elszigetelt irodalom bár, de azért a maga módján világhatalom. Az ekként gondolkodók szerint nincs még a magyar irodalomnak igazi Nobel-díjasa, csak egy „cionista pótlék”, „német szemkiszúrás”. Pedig örvendenünk kellene. A gesztuson túl Márk irodalmi teljesítménye is éppúgy figyelemre méltó. Egy már létező nyelv születéséről van ugyanis szó. Mert Márk kezében az idegen nyelv ismerősként születik újjá, nekünk pedig ismerősként lesz megint ismeretlen: vonzó és titokzatos tudás elevenedik fel a lapjain. „Mert ha valamit tudtam, az az volt, hogy nem ismerem eléggé a nyelvet, nem pedig az, hogy nem érzem kellőképpen, hiszen mindnyájan jól tudjuk, akármennyit érjen is az idegen nyelvről való tudásunk: sokkal többet érzékelünk, mint amennyit tudunk, és többet tudunk, mint amennyit ki tudunk fejezni.” Hát valahogy így.


DEMÉNY PÉTER
A lapok és az idő

Nemrégiben két folyóirat is indult Kolozsváron: a Legkisebb közös többszörös és a Filmtett. Az előbbi „a kolozsvári Láthatatlan Kollégium elméleti folyóiratá”-nak nevezi magát, és negyedévente jelenik meg, az utóbbi „mozgóképes havilap”.

Mikor a lapszámokat megláttam, első, elismerem, nem túl humánus reakcióm az volt: megint egy új folyóirat. Ennek a mondatnak a hangulatát talán így lehetne összefoglalni: majd meglátjuk. Visszagondoltam az eddigi kísérletekre, a Jelenlétre, az Árnyékhatárra, az Éberre, az Előretolt Helyőrségre. Mindegyik nagy lendülettel indult, és hosszabb-rövidebb idő után mindegyik eltűnt a semmiben.

Azon is eltöprengtem, mennyi tervezés van ezek mögött a fórumok mögött. Igaz, én csak az Lkkt előzményeiről tudok, de azok is évekre nyúlnak vissza. Beszélgetések, ötletek, viták. Egy társaság, amely konkrétabb dolgokra is hajlandó, mint a zseniális, de többnyire terméketlen sziporkákra. Például arra, hogy különféle fórumokat győzzön meg egy új lap szükségességéről.

Ez egyébként a legnagyobb meglepetés. Az előző próbálkozásoknak mintha az lett volna a fő bajuk, hogy a szerkesztőség nem foglalkoztatott egy olyan embert, akinek kizárólag az a dolga, hogy megszerezze a pénzt. Az Lkkt és a Filmtett már „tálalásában” is célratörőbb, pragmatikusabb. A fenti „semmi” kegyetlenül hangzik, hiszen az Előretolt Helyőrség körülötti rajzás ma is „látszik”, elég talán, ha Orbán János Dénes és Lövétei Lázár László munkásságára utalunk.

De egy lap mindig különbözik emblematikus személyiségeitől. A személyiség nagyon ritkán vállalhatja át egy intézmény szerepét, s még ezekben az esetekben is szüksége van arra az infrastruktúrára, amelyet csak az intézmény nyújthat.

Remélem, a Filmtettről és az Lkkt-ről évek múltán is a két lap jut eszünkbe. Mert, ha címük hallatán Selyem Zsuzsa vagy Berszán István, illetve Margitházi Beja vagy Zágoni Balázs neve ugrik be, akkor azt jelenti, ők is elvesztették az önmagukkal kötött fogadást.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A járdán silbakoló zombik

„Eláll az eső, snúrozunk az elhagyott játszótéren a nedves homokban. Nedves homoknál teljesen más a méta, nem csúszik a pénz: vagy egyenesen a vonalra dobsz, vagy a gurítós technika — ez utóbbit meghagyjuk az amatőröknek.” Vagy az órákig tartó snapszer. A grund, amelyért élet-halál harcot lehetett vívni. A játék milyensége és szabályai mindennél jobban kirajzolják a kultúrát, amelyben létrejöttek — ezért is használja oly sokszor például Garaczi önéletrajzi írásaiban —, de kiválóan jellemzik az őket preferáló társadalmat is, amely a játékszabályokkal az „éles” valóságra készít fel. A snúr, snapszer, a grundfoci, az építőkockák világát az új évezred gyermekei a Commandos 2, Warcraft vagy éppenséggel az Age of Empires univerzumára cserélték fel. Néhány év, s az önéletrajzi szövegekben, a kort visszaadni szándékozó bekezdésekben már video­kártyákról, memóriáról és titkos pászvördökről beszélnek a gyerekszereplők. A megnyugtatóbb távlattal rendelkező utódok talán majd lesajnálják a képzeletüket bájtokra váltó elődöket. Hiszen míg az építőkockák és a társasjátékok alig szabtak határt a játék birodalmát létrehozó fantáziának, addig a számítógép által felépített univerzum már kész világba szippant be. Nem tagadom, egynémely számítógépes játék képes oktatni is. Miközben túszul kell ejtenem Hitlert, meghallgatok néhány szavas összefoglalót a II. világháború aktuális szakaszáról, aztán elgyönyörködhetem a hiteles náci egyenruhákban, majd már csak azon kell töprengenem, hogy leszúrom, elcsalom vagy épp tarkón lövöm az őrszemeket. Az Age of Empires már inkább nevel: fejlődni kell szépen, különböző kultúrák köntösében, majd lekaszabolni az ellenséget. Főként ez utóbbit. Kedvencem a halál-rali, mikor is a Szuperautóval repkedő húscafatokká lehet gázolni a járdán silbakoló zombikat. Mit mondanak majd rólunk ezek a játékok a kutakodó utódoknak? Önzők voltunk és tunyák? Imádtunk lesből lőni, halhatatlanként széttrancsírozni mindent, ami az utunkba került? Azt hittük, az élet sem más, mint lementhető szint, melyet bármikor tetszés szerint újraindíthatunk? S így végzetes hibáink sincsenek, nemhogy felelősségünk?
Reménykedjünk.


DEMÉNY PÉTER
Az igazgató bukása

Nehogy azt hidd, hogy mindenkinek a polcán ott sorakoznak a Kriterion kötetei — jelentette ki egyik ismerősöm. Arról vitatkoztunk, meg kellett-e írni azokat a riportokat, amelyek a kiadó magánosításáról szóltak. Nem, vélte ő. Ezzel az érvvel, amelyet idéztem, nyilván nem érthettem egyet. Ez az állítás egyszerűen nem igaz. A Kriterion-könyveket nagyon sokan megvásárolták. 1989-ig az egyetlen nemzetiségi kiadó volt, de ezt a státusát soha nem használta ki. Mindig úgy gondozta könyveit, úgy tervezte a borítókat és a sorozatokat, mintha egy nagyon kemény piacon kellene talpon maradnia. És mintha csupán önerejére támaszkodhatna, nem az állam támogatására. Forrás, Téka, Fehér Könyvek, Horizont — van, ki e sorozatcímeket nem ismeri?

Paradox módon az intézmény legfényesebb korszaka Románia legsötétebb korszakával esik egybe. 1969-től a fordulat évéig a Kriterion könyveinek példányszáma magas volt, a kötetek minden fontos területet lefedtek a kortárs szépirodalomtól a klasszikusokig, a történelemtől a néprajzig. Miért gyengült meg a kiadó 1990 után?

A kérdést nem könnyű megválaszolni. Az egyre emelkedő infláció, a magyarországi kiadók erőteljes vonzása, az enyhén szólva furcsa támogatási rendszer — mindez nagyon megnehezítette a Kriterion dolgát.

Nem lehet azonban mindent külső okokra visszavezetni, hiszen egy kiadó eredményessége igen gyakran az emberi tényezők függvénye. Soha ne higgyenek abban a főnökben, aki a faxpapíron takarékoskodik — intett Félixfürdőn, a Krónika adaptációs tréningjén egy budapesti újságíró. Zseniális mondatával nyilván arra célzott, egy vezetőnek tudnia kell nagyvonalúnak lenni. A Kriterion új igazgatójából teljes mértékben hiányzott ez a tulajdonság. Nem volt tisztában azzal, hogy abban a világban, amelyben forgolódik, nagyon sok múlik azon, hogyan építi ki kapcsolatait a szerzőkkel, és hogyan ápolja ezeket a kapcsolatokat. Írók és tudósok egyaránt érzékeny emberek; csínján kell bánni velük. Van, akivel meg kell inni egy fél vodkát, van, akivel még többet is; van, aki szép szavakra vágyik, és van, akit elég egy héten egyszer felhívni, és néhány apróságot kérdezni tőle puszta udvariasságból.

Úgy gondolom, a nagyvonalúság hiányával magyarázható az is, hogy az igazgató képtelen volt vállalni a tévedés ódiumát. Azt hitte, neki nem szabad tévednie; és paradox módon éppen emiatt tévedett szinte szünet nélkül. Nyilván nem kizárólag rajta múlott, hogy a kiadó gyakorlatilag megszűnt létezni, de úgy gondolom, elsősorban mégis őt terheli a felelősség.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Ugorgyunk

Mostanság játszom. Rá vagyok kattanva. Gombnyomásra cserélek fegyvert, és jobb klikkel lövöm szitává, aki vagy ami a célkereszt elé téved. Az egész univerzumban. De lehetek bérgyilkos is, aki épp Romániában tevékenykedik, marha elegáns, egy kis James Bond-valósággal, s ahogy szétkeni a rossz emberek agyvelejét a falon... Persze, nem mondom, akad néha egy-két civil áldozat is. A szobalányokat például a tűzoltóbaltával lehet a legszebben feltrancsírozni. Kipróbáltam, messze az a legjobb. A virtuális világban a játékos játszi könnyedséggel vesz el vagy hagy meg életeket, ha nem tetszik a pizzát kihordó fiú szövege, hát szét lehet maszatolni a padlón, viszont egész falvaknak is meg lehet kegyelmezni. A játékos ebben a világban nem pusztán homo ludens, hanem Istennel egyenértékű szuperhős. A programozók rá is játszanak erre az érzésre, olyannyira, hogy egyes játékokban Isten mezét is felölthetjük, szerezhetünk magunknak lekötelezett híveket vagy rettegő kreatúrákat. Gombnyomás és szeszély kérdése. Most mondják meg, miként is lehetne összehasonlítani ezt az élményt, teszem azt, a Légy jó mindhalálig körülményes, reszketeg kisdiákjával. Aki oldalakon keresztül lelkizik egy reskontó miatt, amikor egy vonatkozó program segítségével negyedóra alatt le lehetne zavarni az egészet. Misi virtuális verziója seperc alatt kiiktatná Pósalaky urat az egész bandával együtt. Ugorgyunk, mondaná időnként, amikor elfújja pisztolyának kígyózó füstfelhőjét. Hogy a valóság időnként utánozza a számítógépes játékok leegyszerűsített világát, azon nagyon nincs mit csodálkozni. Inkább azon lehetne, hogy eddig nem tette meg. S azon sem lehet, hogy lassan egész generációknak fog gondot okozni a szövegértés problémája. Az alany és állítmány misztériuma. Mert ott csak módjával lehetünk urak és istenek. De addigra megérjük a Toldi Return-t vagy a János vitéz III-at. Ahol sem a nyájnak, sem Iluskának nem jut már nagyobb szerep. A szerelem ugyanis a bájtok nyelvén elég unalmasnak hangzik.


DEMÉNY PÉTER
Megváltás és bódulat

Figyelem, ahogy ismét kezdjük úgy osztályozni az alkotókat, mint a kompótot szokás. Ez ehhez a párthoz vonzódik, a másik meg ahhoz. Ha megállapítottuk, hogy az író vagy költő milyen politikai doktrínát érez magáénak, már azt hisszük, mindent tudunk róla. Mintha a műveit meg lehetne közelíteni olyan kifejezésekkel, mint liberális vagy kereszténydemokrata, mérsékelt vagy radikális.

Bizonyára nemcsak az megy végig az alábbi gondolatmeneten, aki maga is író; de az talán mégis jobban érzi (mert nap mint nap átéli), hogy miről beszélek. Aki meg szeretné mutatni magát, az nemigen válogathat az eszközökben. Eljöhet az a pillanat, amikor választania kell: vagy tiszta marad, és soha többé nem publikál, vagy pedig vállalja a kompromisszumot, és akkor közölheti verseit, novelláit, regényeit, színműveit — bármit, amin rajta van egyéniségének védjegye.

A művész csikorgó dilemmáját Spiró György ábrázolja a legszebben Az ikszek című regényében. Én színész vagyok, nekem játszanom kell — mondja Boguslawski, a főhős, és mindent meg is tesz azért, hogy játszhasson. Nem törődik senkivel és semmivel. Hízeleg, hazudik, udvarol. Hol bátornak tetteti magát, hol gyávának; hol okosnak, hol ostobának; hol szegénynek, hol gazdagnak. És mindezt egyetlen, számára mindennél fontosabb, már-már szent cél érdekében: hogy játszhasson, mert ő színész, és a színpad az élete; a színpadon mutathatja meg magát igazából. Karinthyval szólva: ott mondhatja el mindenkinek, amit egyébként senkinek nem mondhatna el. (A regény a 19. század elején játszódik, az 1848-as forradalom előtt; Lengyelország a cári Oroszország része.)Mikor színpadra kerül, akkor viszont más emberré válik. Nem aljas talpnyaló, hanem zseniális színész, aki egyetlen jelenetével felforgatja a világot. Aki tehát felébreszti a letargiába esett, immár semmibe sem bízó lengyel népet.

A következtetés levonását az olvasóra bízom. De előbb egy idézet. Szilágyi Júlia írta 1973-ban (sic!):„Ha Dante Szatmáron születik (s miért ne, hiszen tehetségekben sosem szűkölködtünk), máig is azt vitatnók, a guelfeknek volt-e igazuk, vagy a ghibellineknek. Az olaszokat ez réges-rég nem érdekli. Nálunk az irodalomtól sosem az irodalmat várták, hanem a megváltást azonnal, vagy a bódulatot addig is.”


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Hosszú másnaposság

Azon gondolkodtam, hogy vajon lesz-e valamilyen nyeresége a lassan elcsituló írószövetségi botránynak. Mohóbban fogják-e falni a kérdéses írók sorait az olvasók? Ha bent maradt, azért, ha kilépett, hát azért? Valóban tisztulási folyamat zajlódott le, s elvált végre a mételyezett a még egészségestől, az erkölcstelen a feddhetetlentől, ahogy ezt egyesek sugallják? Visszakapta régi, harcos hitelét a ma már kissé tunyulni látszó magyar író? Nem nehéz belátni, hogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb, egyértelmű nyereségről senki sem beszélhet (nem lesz több olvasó, nincs világos választóvonal, stb.). A veszteségek azonban sokkal inkább számba vehetők. Meggyöngült a magyar írók szakmai képviselete, a kilépők hiánya pótolhatatlan veszteség, senki sem tudja megjósolni, hogy a most elkezdett szétszakadás mikor csap át atomizálódásba, vagy épp mikor fordul vissza a folyamat. Néhány illúzióval kevesebb, már ami az irodalmi élet szentségét jelenti, melyről ugyan korábban is kitetszett, hogy nem mentes az átpolitizáltság hisztérikus légkörétől, de mára már az is nyilvánvalóvá vált, hogy itt sem lehet megspórolni a szakadást, a ketté- vagy többfelé válás luxusát. Lassan már az is csodálnivaló, ha valaki legalább önnönmagával egyetért az alapvető kérdésekben, s nem szakad egyből ketté, akár egy civil Jekyll és egy politikai Hyde. Vagy fordítva. S nincs az a szérum, amely, ha egy pillanatra is, ismét egységbe terelné a két identitást. Engem mégis leginkább Babarczy Eszter kérdései nyugtalanítanak. Talán ő fogalmazta meg a botrány kapcsán a legradikálisabb s egyben legjózanabb véleményt. „Hogyan jut eszébe bárkinek, hogy egy senki-író ostoba hőzöngéseire hivatkozva ismét előhúzza a régi jó rémületet, antiszemitára és nem antiszemitára ossza a magyarokat, és azt állítsa, hogy ez mindennél fontosabb?” Hát ez az. De vajon tényleg ennyire egyszerű lenne? Ennyire könnyed és világos? Miközben attól félek, hetekké, hónapokká dagadhat a botrányt követő másnaposság...


DEMÉNY PÉTER
Lolita Sinistrában

Nemrégiben egy irodalmi körön ismét felvetődött az örök kérdés: hogyan határozható meg az erdélyi magyar irodalom? A résztvevők persze megint nem jutottak el egy olyan válaszhoz, amely megnyugtatóan hangzott volna.

De el lehet-e jutni egy ilyen mondathoz? Hiszen Papp Sándor Zsigmond szavával élve az író, miközben ír, nem gondol arra, hogy művét milyen irodalomhoz sorolják majd az irodalomtörténészek. Néhány évvel ezelőtt Székelyudvarhelyen merült föl ugyanez a kérdés. Visky András egy másik kérdéssel válaszolt. Sinistra körzet kontra Kő hull apadó kútba? — kérdezte. Hiszen minden meghatározás kirekesztő. Ha leszögezzük az erdélyi magyar irodalomhoz tartozás kritériumait, ezzel a gesztussal egyes műveket befogadunk, más alkotásokat viszont kirekesztünk. Ha úgy döntünk, hogy erdélyi magyar irodalom csak az, amit a jelenlegi Romániában írnak magyar nyelven, akkor Bodor Ádám regényeit kiutasítjuk a rezervátumból.

Senkit nem szeretnék megsérteni, és azt sem állítom, hogy magam nem küszködöm az önazonosság zavaraival. Mégis azt mondom, meg kellene szabadulnunk végre görcseinktől. Próbálunk tisztán látni, de mintha valami függöny eltakarná előlünk a lényeget, amely — hangsúlyozom — az én kezeim közül is kicsúszik.

Ebből az ankétból azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy hagyni kellene ezt az egészet. Ha akarom Thomas Mann is erdélyi magyar író, nem is szólva Vladimir Nabokovról, akinek Lolita című műve a transzszilvanizmus jótékony hatásának legfőbb bizonyítéka. És hol van még Gabriel García Márquez, Joseph Heller vagy Günter Grass?

És még panaszkodunk, hogy nincs egyetlen Nobel-díjasunk sem...


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A felmentő sereg

Elképzelem, amint Trattner Gyula gáz- és vízvezetékszerelő, aki üres óráiban karcolatokat jegyezget egy kockás füzetbe, sőt már az iskolában is szonetteket küldött egy nagy mellű szőkének a XII. D-be, igaz, kézzelfogható eredmény nélkül, szóval, Trattner az asztalra csap, s a tisztulási folyamatot mintegy betetőzve, beiratkozik a némileg megritkult Magyar Írószövetségbe. Juszt is. A kilépőket ugyanis pótolni kell valamiképp, a létszám a lényeg, hogy az kilegyen, a minőség amúgy is kétes cucc, ha akarom, így nézem, ha akarom, úgy. S ha ehhez még némi áldozatot is kell hozni, hát egye fene, aki elboldogult már a központi fűtéssel, annak a regényírás szimpla kikapcsolódás. Így aztán megint elegen lesznek a kevés helyett, sőt tisztábban, mint valaha. És akkor az ember ne kapjon agyvérzést. Attól, ahogy ez a probléma kezelve lett. Politikai kérdés az egész, jelenti ki például Fodor Sándor az Erdélyi Riportban, s mint ilyen nem tartozna a szakmára, az Írószövetségre. Talán akkor Döbrentei gyűlöletbeszéde sem egyéb politikai nézetnél, netán állásfoglalásnál. Holott az uszítás származásra, nemre vagy vallásra való tekintettel elsősorban erkölcsi kérdés, hogy aztán ez milyen politikai célok mentén mondódik ki, használódik föl, már más betegség. És épp ez a legszomorúbb az egészben, hogy ebben az erkölcsi minimumban volt képtelen egyezségre jutni a Magyar Írószövetség. Hiszen egyetlen józan és felelősségteljes író vagy olvasó sem várta el, hogy megkövezzék Döbrenteit, hogy erőszakkal toloncolják ki az irodalomból, vagy hogy ezek után antiszemitizmust sikítson boldog-boldogtalan bármiféle józanságot előtérbe helyező megnyilatkozásra. Nem erről lett volna szó. Csupán arról az egyszerű kijelentésről: méltatlan hozzánk az effajta magatartás. Tehát nem elrejteni és nem maszatolni. És nem áttolni mindezt egy könnyed gesztussal a politika térfelére, ugyanis nem minden aljasság forrása a politika vagy a politikus. Néha a választók is megérik a pénzüket. Így aztán lehet, hogy már Trattner Gyula sem ártatlan. És már nincs is miben reménykedni.


DEMÉNY PÉTER
Bús, regénytelen napjaink

A Korunk 2000. októberi száma kerekasztal-beszélgetést közölt a regényről. A magyar és román résztvevők (írók, irodalomkritikusok) azt a kérdést próbálták körüljárni, milyen helyzetben van a regény ma. Alexandru Vlad például azt mondta: „1989 előtt a román író esetében a könyvek az utazást helyettesítették, 1989 után pedig az utazások átvették a könyvek szerepét.” És később: „...az 1989 előtti szikra immár nem létezik. Mást kell csiholnunk. Ugyanolyan tisztességes szikrát, amely ugyanúgy fellelkesíthet mindannyiunkat.

”Ezek a kijelentések rendkívüli módon megdöbbentettek. Az író (legyen az költő, próza- vagy drámaíró) belülről dolgozik, úgy is mondhatnám, magából kínlódik. Belső dilemmáit írja meg, s a más gesztusaiban is önmagát keresi. Elképzelhető, hogy legmélyebb ügyeit nem képes a maga számára elfogadható formában megfogalmazni; de hogy a (mindig nagybetűs) világ megváltozására és a különféle szikrák hiányára fogjuk saját alkotói válságunkat: ezt enyhén szólva furcsának találom. Utazhatunk bár Párizsba vagy Rómába, lelki problémáink nem fognak megoldódni, és ami a művészet szempontjából sokkal fontosabb: megfogalmazódni sem. Elkeseredhetünk a közönség érdektelensége miatt (hiszen a nyomor, a szappanoperák és a mindennapi életünkre egyre inkább rátelepedő politika tényleg elszomorító), de a tehetetlenség legfőbb oka mindig bent van: onnan kellene előbányászni. Pontos, fáradhatatlan mondatokkal kellene mind mélyebbre ásnunk, s nem törődve azzal, hogy ezeknek a mondatoknak felháborítóan nagy százaléka sohasem lát nyomdafestéket. A munkát kellene előnyben részesítenünk az annyira kényelmes és annyira kifizetődő panaszkodással szemben.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Tuti üzlet

A minap egy bácsika Kolozsvár főterén öles konyhakéssel vakargatott miszlikbe egy plakátot. Mint később kiderült, a pórul járt plakát a Mindbomb2004 nevű szervezet hirdetménye volt, s azt kürtölte világgá, hogy 6 ember 49-ből még mindig úgy gondolja, hogy nem minden megvásárolható. A lottóhisztériára adott frappáns választ kapargatta hát szét a mi emberünk, akinek viszont az „igazgatóságról” szóltak le, hogy azon nyomban tüntesse el az üzletet rontó különvéleményt. A konyhakéssel igazságot tevő bácsikát ma sem állom meg nevetés nélkül, pedig lenne min szomorkodni. Azt viszont még mindig nem tudom, hogy miképp reagáljak A Hét esetére. Történik ugyanis, hogy a nemrég újraindult hetilapot egyes helyeken (pl. Vásárhely egynémely standján) nem teszik ki, vagy épp eldugják, s ha az éles szemű vásárló nem fedezi fel, még le is tagadják. A bánásmód, mint kiderült, annak tudható be, hogy a fórumot Markó-lapnak tekintik, s mint ilyen káros, üldözendő, s valószínűleg hizlal is. Nem kizárt tehát, hogy a majdan induló alternatív lapoknak alternatív terjesztő céget is kell keresniük, s még szerencse, hogy nincsenek alternatív standokat magukba foglaló alternatív városrészek. Lenne is cirkusz, ha a Tőkés-féle buszmegállóban egy Markó-rajongó kívánna csak úgy várakozni, vagy ha Frunda-trafikban egy Szász-hívő venne csak úgy cigarettát. A kérdéses terjesztő cég munkatársai nyilván nagy vívmánynak tartják a vélemény- és sajtószabadságot, ám nyakló nélkül gyakorlatba ültetni még a legnagyobb eszméket sem szabad. Hogy mindez netán üzleti érdek is lehet, fel sem merül. Nálunk ugyanis az üzlet sem lehet büntetlenül pártsemleges. A Tőkés-féle veszteség erkölcsileg magasabb rendű a Markó-féle haszonnál. Vagy fordítva. Még szerencse, hogy eddig senkinek sem jutott eszébe a konyhakés. Pedig az, lehet, egyszer s mindenkorra eltüntetné a problémáinkat is. Velünk együtt, nyilván. De ez mit sem venne el a győzelem mámorából.


DEMÉNY PÉTER
Polipban a gyöngy

A Polip című végeérhetetlen és a nézőkből fantasztikus izgalmakat kiváltó sorozat 177. része körül az egyik magas rangú rendőrtiszt (vagy talán ügyész, már nem emlékszem) úgy próbálja szétbomlasztani a maffiát, hogy beépül a szervezetbe. Cattani felügyelőnek elárulja, erre tette föl az életét. Önnön lelkiismeretének minden erkölcsi kifogását elhallgattatta: arra gondolt, csak így diadalmaskodhat a Gonosz fölött. Ha maga is Gonosszá válik.

Úgy tűnik, az erdélyi magyar kultúra legfiatalabb nemzedékének sem igen volt más választása. A már meglévő intézményeket a nálunk idősebbek vezetik, a most alakulók szinte kizárólag a nálunk idősebbek segítségével hozhatók létre. Egy-két olyan fórum van csupán, amelyet ez a nemzedék saját erejéből alapított. A fiataloknak sincs más választásuk, mint a Polip szereplőjének: beépülnek a hálózatba, és ott próbálják véghezvinni elképzeléseiket. És ha sikerül ezeknek legalább egy részét megvalósítani, akkor, ahogy Caryl Churchill, illetve Hamvai Kornél mondaná, hurrá lesz rajtuk az öröm.

Voltaképp úgy kellene írnom: hurrá lesz rajtunk az öröm. Hiszen magam is ebben a valamiben vergődöm, ezzel küszködöm. `95-ben elvégeztem az egyetemet, s azóta nagyrészt olyan kéziratokat gondozok, amelyek értékrendjéhez semmi közöm. Ha olykor olyanokat is szerkeszthetek, amelyek az általam is vállat értékrendet képviselik, akkor... Lásd: Caryl Churchill.

Nem tudom megítélni, „milyen dolog ez”. Hiszen, ha az elkeserítően érdektelen írások tömegére gondolok, akkor a válasz negatív. Ha arra a nagyon kevés érzékletes, pontos, szabad írásra, amelyhez valamiképpen közöm volt, akkor a válasz pozitív. Ha kissé patetikusan arra gondolok, hogy így múlik el az élet, akkor nem éri meg. Ha még patetikusabban arra, hogy úgyis így múlik el, akkor meg mindegy.
Úgyhogy...


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A tag

A választmányi író az írástudók családjának különös és semmi máshoz nem hasonlítható faja. Négy-, esetleg kétévenként bukkan fel, beszámol, szavaztat, majd újfent eltűnik. Élettere a konferenciák és találkozók, tápláléka az ünnepi beszéd és a címlapfotó. Bármikor képes néhány tetszetős és semmitmondó körmondattal beszámolni az általa vezetett szervezet dolgos mindennapjairól. A fontoskodás szürke eminenciása ő. Ebben verhetetlen, semmi másban.

Az ideális választmányi író megválasztása után már nem is író, hanem tag. Legtöbbször tehetségtelen, mint a bot (ha mégsem az, akkor már nincs kedve írni), tekintélyt másképp kivívni nem képes, ezért megválasztását egzisztenciális, azaz húsba vágó kérdésként fogja fel. Minden kritikát sértésnek tekint, és rögtön kimutatja, akár a lakmuszpapír. Az igazi választmányi író gazdag. Írni tudó kollégáit, ha teheti, mindig vendégül látja, hátha neki is leesik valami a dicsőségből, legtöbbször persze nem esik le semmi, legfeljebb megint megválasztják, és kezdődik minden elölről. Díjakat, ha kap is, többnyire ő maga pénzeli. Azokat, akik másként jutnak elismeréshez, mosolygós arccal gyűlöli, s titokban abban reménykedik, hogy valamelyik beszédéről izmos lábjegyzetben csak beszámol majd az Irodalomtörténeti Lexikon. Senki mást nem érdekel annyira az utókor és az örökkévalóság. Ha tehetné, már most szobrot emelne magának és meg is koszorúzná, ha mégsem engedik, kiadót alapít. Olvasni nem olvas, mert azt méltóságán alulinak tartja, különben is minden vele kezdődik és ér véget. Kicsinyes és bosszúálló, mert pontosan tudja, hogy dicsősége nagyon is evilági. A nyelvvel nem törődik, mert a nyelv hálátlan dolog, alig hoz vissza valamit a rá fordított munkából. A választmányi író a manöken és a portás különös kereszteződése, lenézett irodalmár felmenőkkel. A múzsákat a tenyeréből eteti, a kritikusokat sörözni hívja. Ő viszont józan marad, akár egy mértanpélda.

Ha keresztrejtvényt fejt, mindenhova a maga nevét körmölné. Ha nem fér, erőlteti. Ha fér, nincs nála boldogabb.


DEMÉNY PÉTER
Séta két utcán

„Láttam korán, hogy mi van és miért, / Tudtam a munkát és a munkabért. / Megnéztem mindent, hosszan, egyaránt, / Láttam a dámát meg a prolilányt. / S most ismerős a finom és a rút, / A Váci utca meg a Váci út.” Talán Vas István sorai foglalják össze legjobban az irodalom lényegét. Nem a társadalmi hevület ragadott meg benne. Nem hiszem, hogy az írónak/költőnek vátesznek kellene lennie, s műveivel a társadalmi és politikai állapotokat ostoroznia. A választott téma mindig megbosszulja magát: feladatainknak, ha egyáltalán szabad ezt a szót ebben a környezetben emlegetni, belülről kell fakadniuk.„Megnéztem mindent, hosszan, egyaránt...” Az irodalomban a látás a legfontosabb: „hosszan, egyaránt” kell megnéznünk mindent, és pontosan, világosan, érzékletesen papírra vetnünk. Az ideo­lógiák füstje nem tesz jót az alkotásnak: ha ide tartozunk, a dámát, ha amoda, a prolilányt felejtjük el; emitt a „finomat, amott a rútat kárhoztatjuk. De a szakasz csúcsa, lényege: „A Váci utca meg a Váci út”. Aki járt valaha Pesten, tudja, milyen két különböző környékről beszél a költő. Fényes üzletek, vendéglők, könyvesboltok, valutabeváltók az egyiken; Nyugati pályaudvar, por és füst a másikon. A bravúros persze az, ahogyan az előző mondatok finom dámái a Váci utcához, rút prolilányai pedig a Váci úthoz kapcsolódnak; tehát, hogy az is érti az utolsó sort, akinek fogalma sincs, mit jelent voltaképpen. De én most arról a nagyvonalú mozdulatról szeretnék beszélni, ahogy a költő egymás mellé teszi ezt a két nagyon különböző dolgot. Mintha mi sem lenne természetesebb. Már a vers címéből (Egy ifjú költőhöz) is következtethetünk az „úrifiú” elleni hevületre. De a fentebb idézetthez hasonló sorok annyira kiegyensúlyozzák ezt a dühöt, hogy mást alig lehet dühnek nevezni. A „látás” a szó szoros értelmében felülemelkedik az ideológián. Így néz le rá, magasról, diadalmasan.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A megkerülhetetlen

Ha jól emlékszem, Freud mondta valamikor, hogy az író azért ír, mert másként nem tud pénzhez, hatalomhoz és nőhöz jutni. Megint mások abban látják az íróság lényegét, hogy olyan foglalkozásként írják le, miszerint a költő mindenhez és egyben semmihez sem ért — azaz mindenbe belekóstolni, de semmit sem lenyelni. Tehát egyazon hatékonysággal és buzgalommal tölthet be állást a csempészek vagy a vasutasok között, nyugodt szívvel lehet tagja bármilyen testületnek, bizottságnak vagy egyletnek, abban nagyobb galibát nem okozhat. Igazából csak a forradalmak, szabadságharcok és színházi turnék (lásd: vándorszínészet) idején fejt ki különösebb tevékenységet, mondhatni ekkor a tűz csiholója, annak lánglelkű őrzője. Békeidőben legfennebb a társadalom lelkiismerete, de ezt már egyre kevésbé veszik komolyan. Talán a társadalom vedlett át olyan pernahajderré, aki már a lelkét is elkártyázta, s így annak furdalása ma már a leghiábavalóbb cselekvések egyike. Mindegy. Az író igazi jolly joker, jól mutat olyan helyeken, ahol idézni kell, alátámasztani ilyen-olyan elméleteket vagy ambíciókat, vagy épp azt kell felmutatni, hogy mennyire, de mennyire szeretik a népek a kultúrát. Le is leplezik gyorsan. A tévé is mutatta, már nem lehet apelláta.

Én azért hiszek ebben. Mármint, hogy az íróember megkerülhetetlen tényező. Hogy az elit része. Benne van nyakig. Hogy támogatni, mi több, felkarolni kell. Hogy nem lehet kihagyni semmiféle társadalmi vagy politikai mozgásból, mert ő annak különben is titkos kovásza, csírája és fönntartója is egyben. Olyan, mint az egyház, csak egyszemélyes. Bálványozni kell és megkoszorúzni. Felolvasni non-stop, amíg mályvaszínű nem lesz a száj. Amit mond: az Ige, bár néha fontosabb az Alany.

Az író, ha igazi, nem is érheti be pusztán azzal, hogy ír. Az olyan, mint a plátói szerelem vagy a vegetáriánus tigris. Részt kell vállalnia abból, ami nélküle szürke, emészthetetlen, koszlott reália. Én már ki is néztem magamnak az Országos Energetikai Bizottságot, illetve a Legfelső Védelmi Tanácsot. Idő kérdése csupán, hogy meghívjanak. Csak addig még össze kell hoznom néhány novellát a villany és földgáz fölöttébb hasznos voltáról. Meg egy kis alkalmi himnuszt a békéről. Ja, és az újságnak is kellene valami...


DEMÉNY PÉTER
A megváltás magától jön

„...regényének [Szilágyi István Kő hull apadó kútba című művéről van szó] tárgya maga a nyelv. Bodor Ádám novellái mellett az Üllő, dobszó, harangban, majd ebben a regényben találkozunk leginkább ilyen törekvéssel: mondatokkal, illetve a mondatszerkesztés sajátosságaival ábrázolni azt, ami a nyelvben a világ kifejeződéseként óhatatlanul jelen van. A nyelvhez képest a cselekmény másodlagos jelentőségűvé válik, és a téma közvetlenül a nyelvi viszonyokban mint a viszonyok következménye jelentkezik. A téma tehát nem ürügy többé, nem valamilyen rejtett tartalom hordozója, hanem közvetlen nyelvi megnyilvánulásában maga a tartalom, amely mindenekelőtt nyelvi forma.” A fentieket Bretter György írja Itt és mást című, válogatott írásokat tartalmazó kötetében.

A gondolatmenet válasz lehet arra a kérdésre, amely manapság sokat foglalkoztat. Miért éppen Bodor Ádám, illetve Szilágyi István munkássága látszik mai szemmel maradandónak? Az idézet mintha azt sugallná: azért, mert ezek az írók nem választottak valami „mondanivalót”. Nem azt tűzték ki célul, hogy valami rettenetes igazságtalanság ellen küzdjenek, vagy hogy egy társadalmi réteg sanyarú vagy éppenséggel tündöklő életét ábrázolják. Azok a könyvek, melyek ilyen céllal készültek, nyilvánvalóan hamarabb elavulnak: abban a pillanatban, amikor az igazságtalanság megszűnik, vagy az illető osztály élete megváltozik.

Az utóbbi kategóriába tartozó regényeknek is azok a részei a legidőtállóbbak, amelyek esetében a mondatok, akár a hullámok, túlcsapnak az alkotói szándékon. A nyelv nem törődik a különféle, szentebbnél szentebb célokkal és megváltó ideológiákkal: élni, teremteni kezd.

Ha egy író eleve nem azért jött, hogy megváltsa a világot, hanem egyszerűen azért, hogy írjon; ha a cselekmény eleinte csak ürügyként szolgál a számára, s a nyelv maga változtatja ezt az ürügyet formává és tartalommá — tartormává, mint Parti Nagy Lajos mondja —, nos, akkor a megváltást nem is kell hirdetni: magától jön.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Árnyas fák alatt

Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, / Nagyot koppan, aztán csend van — dalolta egyszer egy kisiskolás valami alkalmi szavalóversenyen. Az akkor felharsanó nevetést, a felnyerítő közönség primér reakcióját, azóta se felejtettem el. Ma is kísért, ha klasszikusokat vagy kortársakat olvasok, s talán ezért is van, hogy mindmáig viszolygok a szavalóversenyektől. Vers az, amit mondani kell — jelentette ki nemegyszer élő klasszikusunk. Én csak annyit tennék hozzá, nem mindegy, hogy miként. A költemény ugyanis igen védtelen jószág, ha nem bánnak vele csínján, megbosszulja magát. Elveszíti finom árnyalatait, amelyeket csak amolyan zártkörű, bensőséges olvasás képes feleleveníteni. Ki ne feszengett volna ilyen-olyan ünnepen elcsattogtatott, eldörgött „hazafias” versek hallatán, vagy ha hetedikes diáklány próbálja meg, „visszaadni” a Nagyon fáj embertelen sorait. Tudjuk, mert tapasztaltuk, milyen rossz szájízt, heveny undort teremt az elkapkodott, felületes, színpadias „szavalat”, hiszen minden diktatúra, a látszatra sokat adó berendezkedés készséggel használja fel kelléktáraiban a „pódiumművészetet”. Persze ez nem azt jelenti, hogy ellene beszélnék a műfajnak, csakhogy az értő gondoskodást, a sorokat megélő kínlódást nem spórolhatjuk el. Ez nem (kár)pótolható a könnyedén learatott babérokkal. Ha ez hiányzik, mert nincs idő, alkalom ennek megteremtésére, talán inkább másként adjuk jelét vers iránti szeretetünknek. Hiszen a rossz értelemben vett műkedvelés többet árthat az „ügynek”, mintsem gondolnánk. Egy túlérzelmeskedett Pilinszky, elhörgött Petőfi, sikítozó József Attila vagy elnépieskedett Nagy László sokkal inkább antilíra, már-már paródia, és nem áldozat a magyar költészet oltárán. Már ahogy ez utóbbit néha emlegetni szokták ürügy gyanánt tüzes szemű tanerők. Már akkor jobb lett volna csak úgy magunknak mormogva, árnyas fák takarásában.


DEMÉNY PÉTER
Az igyekezet hátulütői

Érdekes ankétot közöl az Observator cultural idei első, 45—46-os száma (január 3. — január 10.). A szerkesztők százötven irodalomkritikust és történészt kértek meg, állítanának össze tízes toplistát a huszadik (immár befejeződött) század legfontosabb román regényeiből. A felkérésre százketten válaszoltak. Az első helyen (nagy meglepetésemre) Mateiu I. Caragiale Craii de Curtea-Veche (magyarul Óvárosi gavallérok, illetve Aranyifjak alkonya) című alkotása végzett. A többi jelentős író (Camil Petrescu, Rebreanu, Sadoveanu) mind mögéje szorult.

Az eredmény azért meglepő, mert — mint a lap szerkesztői is írják az ankét bevezetésében — az ifjabb Caragiale műve inkább a kispróza erényeit hordozza, mint a nagyregényekét. Olyan, mintha egy huszadik századi magyar irodalomról rendezett körkérdésen Krúdy Gyula Asszonyságok díja című kisregénye vinné el a pálmát. Krúdy művének éjszakai, sejtelmes világa különben is közeli rokonságban áll a Mateiu I. Caragiale balkáni éjjelével (bár persze különbségekre is akadhatunk: kiderül, hogy még az éjszaka sem mindenütt egyforma). A könyvek megjelenése között alig tíz év az eltérés: Cziffra János története 1919-ben, a „királyoké” 1929-ben látott napvilágot.

Tévedés ne essék: egyik író munkásságát sem kívánom lebecsülni. Csupán egy jelenségre szerettem volna felhívni a figyelmet. Arra, hogy a töredezettség, a tragikum frivolságba való föloldása, a hátborzongató egzotikum — mindez, úgy tűnik, ezen a századfordulón jobban elvarázsolja az embereket, mint a megkomponáltság-fenségesség.

A jelentős regényírók sem feltétlenül a legismertebb műveikkel kerültek föl a listára. Sadoveanu például nem az annyit dicsért A baltával, hanem a sokkal kevésbé kanonizálódott Aranyággal. Az egyik megkérdezett (George Ardeleanu) odaírja ugyan indoklásként: „egy kevésbé kanonizált Sadoveanuért”, csakhogy Az aranyág (százötven mű közül) a hetedik helyen végzett, tehát az okok nyilvánvalóan összetettebbek.

Az összeállítás egyik legfontosabb tanulsága az, hogy a reagálók nem esztétikai, hanem másféle szempontok alapján döntöttek. Egy műalkotás megítélése nyilván nagyon erősen függ a befogadó pillanatnyi hangulatától, de itt éppen arról a típusú befogadóról van szó, aki általában azon igyekszik, hogy ítéletét ne befolyásolják ilyen-olyan benyomások.

A másik fontos tanulság, hogy a regényíró hiába próbál „nagyszabású” regényt írni, mert műve hatásáról nem ő dönt, hanem az idő. Az igyekezet pedig nemcsak a könyvet rontja le, hanem annak esélyeit is.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A bús, hazafias tartalom

Nálunkfelé aligha hangozhat el valamire való, sorsunkon merengő, azt megszólító politikai szónoklat versidézet nélkül. Valahogy úgy esik, hogy mindig kéznél van egy költő, legyen az „nagy erdélyi magyar” vagy „nemzetünk örökbecsű látnoka”, a sorai mindig pontosan idomulnak a szózathoz, s a dolognak rendszerint üzenete is van, nem is akármilyen. Persze, nem mondom, minden nemzet irodalmában vannak olyan versezetek, amelyek mintha direkt efféle alkalmakra íródtak volna, szinte elképzelhetetlen, hogy a poéta nem látta maga előtt az áthevült tömeget, amint issza, szenvedi, álmodja újra és újra a sorokat. Ez így rendben is volna, hiszen minden nemzet nagykorúvá válásához szükség van az efféle anyai szót megidéző biztatásokra, önigazolásokra, mondókákra és „sorsversekre”, melyekben mintegy önmagát szemlélheti. Tetszelegve vagy épp jajongva-büszkélkedőn. Az újkori magyar költészet egyik legérdekesebb vonása épp az efféle bejáratott, tutira menő sorokkal és szakaszokkal való játszadozás, azok újraértelmezése vagy épp a velük való ironizálás, hiszen vannak szavak, melyek elhasználódtak, megkoptak az idők során (a haza például, hogy egyebet ne mondjak). Vagy, ami még rosszabb: ideológiák és napi kisded pártpolitikák sajátították ki őket, egyféle lehetséges értelmezést sugallva. Majd mint megkérdőjelezhetetlen igazságokat (netán megszívlelendő üzeneteket) tárják a hallgatóság elé, amely már csak a megidézett versek tisztelete miatt is hajlamos igazat adni a szónoknak. Pedig lehet, hogy csak „egy originál haza-ötlet” hiányzik, s ezért nyúlnak a politikusok mindegyre a klasszikusokhoz. Persze, jó lenne megérni, hogy egyszer félretéve a pátoszt, valaki egy Parti Nagy-verset fájjon a világ elé talpig bús basszusban. Hogy asszongya: „Az én hazám kopott kabátú, / de nékem zizzenő dzsoging, / szemében egy-egy szívlapát bú, / csuklik kicsit, kicsit meging, / a forma rácsán rendre átbú / (bár össze kéne tartanom) / a szertelóbált kezü-lábú, / de hazafias tartalom” (Szívlapát).De hát kinek lenne itt mersze mindehhez? Viccre venni a hazát, a huszonnégyórás éberséget és hetyke szoboravatásokat, a szépszemű megmaradást? Talán senkinek. Ezért is félek, hogy egyszer tényleg belepusztulunk.


DEMÉNY PÉTER
Fősodor és lápvilág

Mostanában antológiákat lapozgatok. Az ilyen jellegű kötetek kapcsán általában — s tegyük hozzá joggal — panaszkodni szoktak. A válogatás sohasem sikerülhet jól, már csak azért sem, mert minden ellenkező igyekezet ellenére a szerkesztő ízlését és ideológiáját tükrözi. S lehet bármilyen nemes ez az ideológia, hivatkozhat esztétikai vagy didaktikai célokra, mégiscsak ideológia marad; olyan elv, melynek normális körülmények között semmi keresnivalója az irodalom terén.

Szögezzük le tehát: antológiát normális esetben nem állítanak össze. Akkor állítanak össze, ha a szerkesztők szentül meg vannak győződve róla, hogy e mű egy vagy több kötete nélkül az olvasó nem szerez tudomást a benne szereplő írókról vagy költőkről, nem is szólva azokról az irányzatokról, melyeket ezek az írók/költők képviselnek.

Az antológiák másik fontos tulajdonsága, hogy igazságtalanok. Igazságtalanságuk nem összeállítójuk szubjektivizmusából ered, hanem önnön aránytalanságukból. Az ilyen jellegű kötetekben minden életműből körülbelül ugyanolyan terjedelemben válogatnak. Rég elfeledett alkotók ugyanannyi sort (vagy prózagyűjtemények esetén ugyanannyi oldalt) kapnak, mint a kiadás időpontjában már rég klasszikusnak számító szerzők. A szerkesztő azt reméli, így támaszthatja föl azokat, akik kihulltak a kollektív olvasói emlékezetből. Vagy így jelzi, hogy történtek más dolgok is, mint amelyekről az olvasó tud. Üdítő érzés Ambrus Zoltán vagy Szini Gyula novelláit olvasni, s eltöprengeni rajta, hogy manapság ugyan miért nem forgatja senki a könyveiket. Írásaik ugyanis semmivel sem maradnak a Bródy Sándor vagy a Gárdonyi színvonala alatt.

Az antológia tehát kockázatos, de szép műfaj. Az irodalomtörténészek szeretik az olyan kifejezéseket, mint „fősodor” vagy „lápvilág”. És szeretik az olyan igéket, mint „előkészítette” és „learatta”. Az antológiákból kiderül, hogy senki nem készített elő, és nem aratott le semmit. Mindenki — a saját tehetségéhez mérten — küszködött a magyar nyelvvel. Ezen a nyelven írott mondatokkal próbálta megfogalmazni azokat a kérdéseket, melyek nem hagyták nyugodni. És ehhez képest másodlagos, hogy a kézikönyvek hova helyezték. Mert a kézikönyvek is a maguk gondjaival küzdenek.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Az édes teher alatt

Hogy Erdélyország konzervatív vidék, sok-sok élő kövülettel — ennek a megállapításnak már nincs hírértéke. Klasszikusaink közül néhányan úgy kapaszkodnak a nemzetféltésbe, mint a fuldoklók az utolsó mentőcsónakba. Az általuk művelt irodalom gyötrődős, keserves literatúra, és mivel „nagy ügyek” szolgálatába szegődött — szolgai is. Lehajtott fő, kétrét-görnyedés, összeszorított fogak, talpalatnyi föld, csonterdő: ezek a bármikor megidézhető, könnycsalogató kulcsszavak, amelyek bármikor hálás fogadtatást remélhetnek a körzeti szavalóversenyeken. Átizzadt ingű, nyílt tekintetű ifjak dörgik el „a magas hőfokon égő sorokat”, hogy mindenkibe belédermedjen a nemzettudat. Így történhet meg, hogy amaz egyszerű kijelentés, miszerint az irodalom maradjon meg pusztán irodalomnak, már-már árulás számba megy. Mint ahogy az is nehezen gyógyuló sértettséget szül, ha ezt a megkérdőjelezhetetlen „hagyományt”, pontosabban az „édes terhet” már nem kívánják tovább cipelni a fiatal tollforgatók. Akik jobb híján megmosolyogják a hősi erőlködést, amely — azért ezt el kell ismerni — bizonyos szélsőséges körülmények között emberfeletti bátorságnak bizonyul, sőt az egyetlen túlélési lehetőség. Csakhogy jelenleg semmi sem fenyeget. Sem háború, sem zivatar. Az irodalom végre csak magával törődhet, az író a mondataival, a költő jelzőivel, a nemzet pedig ügyeljen magára, ahogy tud. Hiszen az állandó készenlét, a kihegyezett penna, a váteszek éber tekintete békeidőben csak akkor viselhető el, ha jó adag öniróniával, kétkedéssel párosul. Mintha saját magát karikírozná. Csakhogy ehhez újszerű bátorságra lenne szükség: elengedni az eddig kézen fogott, ide-oda terelgetett, nemzethaláltól féltett olvasót, hogy végre egymaga boldoguljon. S tenni mindezt valami megnyugtató természetességgel. Ahogy László Noémi fogalmaz legújabb, Eső után című verseskötetében. „Hazából házba költözöm.” A borongós nemzetbánat, lám, otthonossággá vedlik. És ez is lehet elkeseredett, embert próbáló, de mindenképpen felszabadult. Magától eloldott.


DEMÉNY PÉTER
Gyáva küzdelem

Lemondott Mircea Martin, a rangos román Univers kiadó igazgatója. Az intézmény — egyelőre — a legjobbak közé tartozik. Sorozatban jelenteti meg a világirodalmi műveket, többek között Fowles, Grass, García Márquez, Thomas Mann regényeit. Ugyanakkor a hazai irodalomról sem feledkezik meg (debüt-díjat alapított műfajonként). Azt már talán fölösleges is említenünk, hogy programjában rangos elméletírók is szerepelnek.

Mircea Martin nem kiadóigazgatóként, hanem kritikusként és professzorként vált ismertté. Más egyéniség ő, mint a sokak által legjobb román irodalomtörténészként tisztelt Nicolae Manolescu. Ez utóbbi szövegei lendületesek, nagyon közeli rokonságban állnak a szépprózával (egyik talán legismertebb művét, az Arca lui Noe — Noe bárkája — című, román regényekről szóló esszésorozatot az egyik kritikus regénynek nevezte az Observator cultural ankétjában), s maga a szerző is „közéletibb” figura. Martin csöndesebb, szemérmesebb, zárkózottabb — mindazonáltal, ha felmérést végeznénk, neve valószínűleg az első tíz román értelmiségi közé kerülne.

Annál megdöbbentőbb, hogy ez a nagyszerű ember — tízévnyi igazgatóság és ötévnyi igazgatótanácsi elnökség után — most lemond. A mi szempontunkból azonban az a legfigyelemreméltóbb, amire hivatkozik. Jelesül arra, hogy nincs módjában eredményesen tiltakozni az igazgatótanács két tagjának határozata ellen, akik a kiadó „piacosabbá tétele” okán olyan döntéseket hoztak, melyekkel ő, Martin, semmiképpen sem tud egyetérteni. Elgondolkodtam, hogy vajon a mi olyannyira erkölcsösnek és közszolgálatinak kikiáltott értelmiségünkben ki követne el egy ilyen elhamarkodott cselekedetet. Nálunk fordítva történik: a lemondás ellenében hivatkoznak az erkölcsre. Nem mondunk le, mert mi lesz az erdélyi magyarsággal? Ne lenne kicsiny kultúránkban olyan magánkiadó, amelynek egyik tulajdonosa nem ért egyet a többiek „piacorientált” ötleteivel? Biztosan van, de azzal nyugtatja magát, hogy mi is lenne kisebbségünkkel nélküle. A gazdasági érveket mellényzsebéből előrántó részvénytárs XY kozmetikus egykori férjéhez írott leveleit jelentetné meg, mert a hölgy kifizeti a nyomdaszámlát. És mit tesz az irodalmár, aki tudván tudja, hogy a levelek nem képviselnek irodalmi értéket? Netán feláll az asztaltól, és a szomszéd szobában lemondást fogalmaz? Ugyan már! Hümmögve bólint, mert a kozmetikusnő levelei mellett klasszikusok kötetei is helyet foglalnak majd!

Hát így küzdünk mi a megalázó kisebbségi sors ellen.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Ingyenebéd

Nem gyereklappal kellene kezdeni a rendcsinálást, nyilatkozta Farkas Kinga, a Cimbora főszerkesztője annak kapcsán, hogy a lap mellékleteként kalózkiadásban dobták piacra Fodor Sándor gyermekregényének, a Csipikének részleteit. S talán nem is réteglapokkal, hiszen azok is csak éppen hogy megélnek, legalább ők is megspórolhatnák a szerzőnek járó (?) honort, sőt talán a telefonszámlát is karcsúsíthatnák, mert ha már nem fizetnek, akkor legalább ne tőlük tudja meg a szerző a rossz hírt. Majd, ha megjelent, elintézzük valahogy. És semmiképp se kezdhetjük a rendcsinálást a szórványlapokkal, mert ott a kultúra terjesztése több mint misszió, nemzetérdek, galád ember, aki bár egy fityinget is elkérne mindezért. De akkor már a tömbmagyarokat se bántsuk, mert most miért épp a székelyekkel tolnánk ki, miért épp ők maradjanak ki az irodalmi ingyenebédből. Az az erdélyi magyar szerző, aki — ki tudja, milyen sanda okból — pénzt remélne műveiért, az inkább kopogtasson a román kiadóknál, ott biztos van pénz, különben is kötelességük eltartani a kisebbség irodalmát, Európában is ezt csinálják, tessék utánanézni.

Voltaképpen már az írás is elég nagy öröm ahhoz, hogy ne kelljen megfizetni. Plusz az utókor szűnni nem akaró hálája, szigorú szobor a téren, koszorúzó gyermekek. Arcképünket viselő Székely Éhenkórász az Örök Béke emlékparkjában. Bronz-hála és nikkel-rajongás. Bár az is lehet, nem is övék az érdem. Hogy is lenne. Inkább azoké, akik önzetlenül, csupa-csupa alázattal terjesztették, szórták szét a műveket. Nem kímélve se embert, se istent. Áldassék tehát Farkas Kinga és Gajzágó Márton neve. Talán, ha más szerzők is félretennék makacsságukat, pénzorientált hamis értékrendjüket, akkor fentnevezettek és hálás követőik végre teljes erőbedobással fejthetnék ki áldozatos tevékenységüket a köz érdekében. Lenne könyv dögivel. Gyereknek, felnőttnek egyaránt.
Köszönet érte, kedves irodalompártolók.

» vissza a tartalomhoz

Ugrás az oldal tetejére