Papp Sándor Zsigmond

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Meghívó minden keddre. (III. rész)


» vissza a tartalomhoz

DEMÉNY PÉTER
Felhívás keringőre

A kolozsvári Kriterion Könyvkiadónál megjelent Éger Veronika Székely János történelmi drámái című kötete. A Közelképek sorozatot, melyben előreláthatóan Láng Gusztáv Dsida Jenőről, Pomogáts Béla Kuncz Aladárról, Balázs Imre József Hervay Gizelláról és Széles Klára Lászlóffy Aladárról írott monográfiája lát napvilágot, Cseke Péter szerkeszti.

Bár a kötet címe túl sokat markol (hiányzik a Mórok, s enélkül mégsem lehet „Székely János történelmi drámáiról” beszélni), a kezdeményezés mindenképpen dicséretes. Tizenegy évvel a forradalom—államcsíny—fordulat után végre megteremtődött az alkalom, hogy szembenézzünk önmagunkkal. Jómagam ebben látom a Közelképek legfőbb erényét. Noha a könyvecske jól érzékelhetően arra törekszik, hogy minél kevésbé „nyisson” a tárgyalt életmű láthatáránál tágabb horizontok felé, a „felhívás a keringőre” szerepét mindenképpen betölti. Meg aztán, egy monográfia nem vizesárkokkal körülvett vár, ahonnan nyugodtan lőhetjük a közeledni merészkedőket: az Olvasó eleve egy bizonyos kontextusba olvassa bele a szöveget. Remélem, nem pusztán az olyannyira elcsépelt „van-e romániai magyar irodalom” kontextusába. Egy kevés ideig félre kellene tennünk kételyeinket, és elfogadnunk, hogy igenis van. Ezután következhet a milyenség kérdése.

Szándékosan nem minőséget mondtam. Nem arról beszélek, hogy jók-e azok a szövegek, amelyek a rom. magy. irodalmat alkotják. Hanem arról, hogy maga ez az irodalom milyen. Őszinte-e vagy hazug? Erkölcsös vagy velejéig romlott? Felfelé törekszik vagy a középen érzi magát a legjobban?

Mert ha a közeg, tegyük föl, romlott, akkor csak zseniális alkotónak sikerül felülemelkednie rajta. Ha viszont mindenki fölfele törekszik, akkor még a legtehetségtelenebbek sem tudnak egy bizonyos szinten lejjebb csúszni. Ha hazug, akkor nagyon nagy bátorság kell az igazmondáshoz. Ha ellenben őszinte, akkor még szándékosan sem képes hazudni senki.

Nagyon fontosnak tartom, hogy ez a sorozat Kolozsváron jelenik meg, elérhető áron az itteniek számára, és nem, mondjuk, Pozsonyban. Az ottani Kalligram adta ki Bertha Zoltán Sütő András életművét elemző tanulmányát és Blénesi Éva Szőcs Géza-értékelését. De ezek a könyvek valahogy nem csináltak tavaszt. Nem is tehették: többnyire szakmabeliek vásárolták és olvasták őket. Éger, Láng, Pomogáts és a többiek munkáját akárki megvásárolhatja. Tehát akárki elgondolkodhat azokon a kérdéseken, melyeket fentebb fogalmaztam meg.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A Nagy Elegancia

Olyan vélemény is akadt, hogy nem is az igazi olvasók szavaztak a Nagy Könyv százas listájára. Az igazi olvasó ugyanis olyan, mint az anya: tigrisként védi és szereti minden gyermekét. Azt a pár százat. Camus-től Umberto Ecóig és vissza. Miért is kellene itt választani? Kinek, minek? Különben is, ma Kosztolányi, holnap már Bodor a kedvenc, holnapután megint Kosztolányi ejt rabul. Van itt ellentmondás? Egy fikarcnyi sem. Kiválasztani annyi, mint jó szívvel csalni. Egy kicsit becsapni magunkat, s egy kicsit átverni másokat. Aki ezt nem tudja, talán sosem olvasott igazán. S talán Németh Gábornak van igaza, aki az eleganciát hiányolta leginkább ebből a Nagy Közös Önfeledt Játékból. Merthogy a döntő szavazás előtt nagy körsms-ek és körlevelek indultak el, melyek egyfelől Wass ­Albert „döntőbejutása” mellett kardoskodtak, mások viszont mindezt Kertész Imre „futtatásával” kívánták ellensúlyozni. És akkor megint leképződött a sláger, a bolsevo-liberál kontra nemzeti-fasiszta ellentét. Merthogy talán olvasni — nemhogy szavazni — is ilyen elkötelezetten kell. Mintha táborok lennének a sorok között is. Aki Jókai Annát olvas, az már nem szeretheti Szabó Magdát. Vagy legalábbis gyanús, ha mégis. Aki Harry Potter-rajongó, az elárulja és sárba tapossa a Négyszögletű Kerek Erdőt. S már látom, hogy lázasan listáznak egyik s a másik oldalon is. Polgári körök tapadnak a telefonra, és szívtelen kozmopoliták interneteznek napestig. S egy idő után lesz Alternatív Kedvenc is, nemcsak Kossuth-díj. Pedig állítólag a játék nem is a Nagy Könyvről, hanem a Nagy Olvasásról (Big Read) szólna. Nem könyvekről, hanem olvasatokról kellene vitatkozni. Mondhatni az olvasás veszni látszó kultúráját kellene ismét felfedezni, melyhez normális esetben nem kell sem védő, sem ügyvéd, sem tévé, sem reklám. S nem, egyáltalán nem kellene elkötelezettség vagy felhajtás. Mert ha már mindenkit meglegyintett a hülyeség, csak az olvasó maradhat szabad és elegáns. Talán úgy, hogy kimarad az egészből.


DEMÉNY PÉTER
Dialógus a zsákutcában

Furcsa dolog az írás. A gyakorlat jól fog, de olykor úgy érezhetjük, bár soha ne tanultunk volna (pláne ne tanultunk volna meg) semmit. A rímek, történetek segítenek, de legalább egyszer fölmerülhet bennünk, micsoda őrült közhelyeket vetünk papírra: nincs egy „lepecsételt” rímünk, egy hiteles elbeszélésünk, csupa talál—halál, minden gesztusunk üres, szürke, halott. A dolgozás soha nem árt, de nem is mindig használ. Mit csűrjem-csavarjam? Vannak pillanatok, amikor a billentyűzetben sem bízik az ember.

Nemrég írtam egy párbeszédet, melyet nem mertem drámának nevezni, úgyhogy dialógusként ajánlottam barátaim figyelmébe. A világhálón megjelent ugyan, de az más, akkor lesz csak igazi, ha könyvben olvasható vagy ha eljátsszák. Úgy látszik, még mindig rendkívül konzervatív vagyok.

Egyik barátom (nem színházi ember) azt mondta, inkább hangjáték, mint dráma, a másik (színházi ember) megpróbált elmagyarázni dolgokat, de mikor átírtam, akkor már csak fáradtan legyintett, és rendkívül elegánsan másról kezdett beszélni. Akkor én is másról kezdtem beszélni, bár előfordulhat, hogy nem annyira elegánsan.

Nem is a tehetségről vagy a tehetségtelenségről van szó (ennyi kiskaput azért hagyjon magának az ember). Inkább arról, hogy minden műfaj külön szakma, és az, hogy jókat írjunk bármilyen műfajban, nem a lelkesedés függvénye. Hiába írok „szép” mondatokat egymás mellé, és hiába teszek eléjük gondolatjelet, ettől a dráma nem születik meg. Ellenben elképzelhető, hogy ha végigülök egy próbafolyamatot, és megfigyelem, hogy a dramaturg hol változtat a szövegen, akkor már jobb (értsd: a műfajnak megfelelő) mondatok jutnak eszembe. Színházi barátom szép szavával: cselekvő mondatok.

A második beszélgetésünk után kissé elszégyelltem magam. Azt reméltem, túl vagyok már azon a kamaszos hiten, hogy a vers, novella, dráma, esszé magától születik, s nem nagyon kemény, nagy örömökkel és még nagyobb (mert fájdalmasabb, óóóh) bánatokkal tele munka árán. Valahogy úgy éreztem, mintha emlékvers-szintű klapanciákkal állítottam volna be valahova.
Az ember sose tudhatja, mire képes.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Emlékek

Ahogy közeledik a Nagy Könyv még nagyobb finise, egyre élesebben vetődik fel a már korábban is megfogalmazott kérdés: nem lehetett-e volna jobban, célirányosabban felhasználni a versenyre fordított 1 milliárd forintot? Vagyis kevésbé látványos, tévébe illő akcióval, de annál hatékonyabban. Mert ne felejtsük el, jó néhány kulturális és irodalmi lap egyensúlyoz a megszűnés szélén, de még a legnépszerűbbeknek is elkelne a támogatás. Miközben maga a játék — ez azért már egyre jobban körvonalazódik — nem lesz komoly hatással a könyvkiadásra és -kereskedelemre. A könyvtárak látogatottsága sem nő az égig, mindössze annyi történt, hogy kissé népszerűbb lett az olvasásról való beszéd, de ne legyenek illúzióink: nem főtémaként. Volt egy kis visszafogott csinnadratta, mely a főállású olvasókat nem igazán, a mindenütt versenyt és politikát látókat viszont annál inkább mozgósította. Kivéve talán az egészen fiatalokat, akiknek jó móka volt, hogy a Harry Potter valamelyik részét és A Gyűrűk Urát beverekedjék a legnépszerűbbek közé. Hiszen a szűkített lista is inkább a nem-olvasásról szól, pontosabban az olvasás egykori élményeiről. Hogy volt idő valamikor, amikor még izgulni lehetett Nemecsekért vagy Bornemissza Gergőért, a kis hercegért és Micimackóért. Aztán történt valami: az élet elsodorta a könyveket, a lopott perceket. De hát persze jó dolog ezekre ellágyultan visszagondolni, visszarévedni ezekre az időkre, s aztán szavazni a rég volt gyerekkorra. Az emlékekre. Bulgakov, García Márquez és Orwell talán a későbbi lendület maradékai, talán az egyetemi évek láza még. Merthogy igazi magyar felnőtt nem olvas. Aggódik a nemzet és az ország sorsáért, tévét néz, vagy csak egész egyszerűen él hétfőtől hétfőig. S ezekbe a mindennapi reáliákba nem fér már bele a mellébeszélés. Egy író kimódolt, mesterséges világa. De talán jó is ez így. Mert akkor már csak az igazán arra valók, az igazán kiválasztottak betevője marad a könyv. A kimaradóknak pedig nem kell többé szégyenkezni, képmutatni. Valahogy minden a helyére került.


DEMÉNY PÉTER
Nem tudom

A művészet nem fejlődik. Azt hiszem, első hallásra mindenki egyetértene ezzel a mondattal. Hiszen valóban, hogyan is fejlődne és miért. Badarság lenne azt gondolni, hogy Weöres Sándor jobb verseket ír, mint Balassi Bálint, pusztán azért, mert az előbbi évszázadokkal később élt. És nyilván Harold Pinter sem nagyobb drámaíró, mint Shakespeare. Vagy aki annak tartja, az sem az eltelt idővel érvel. A művészet tehát nem fejlődik, mondhatnánk, és nyugodtan hátradőlhetnénk, ha nem lennénk ennek ellenére nyugtalanok.

Mert valami mégiscsak történik, miközben az idő telik. Ma már nem lehet úgy írni, ahogy Balassi írt. Ez, gondolom, ugyanolyan nyilvánvaló, mint amit fentebb elmondtam. Aki mégis „Bálint báró” modorában alkot, az különféle fikciókkal veszi körül magát, igyekszik a lehető legvilágosabban a tudomásunkra hozni: ő nem olyan verset ír, mint Balassi; nem is ő írja a verset, hanem valaki, akinek ő csak „romló földi mása” — hagyatékának gondozója például.

Nemrégiben egy román lapban egy felháborodott fiatalember tévéjegyzetét olvastam. Az illető azt kifogásolta, hogy a PRO TV nem átall Adrian Păunescunak műsort biztosítani. Ráadásul az egykori pártköltő verseket is olvas, melyek „úgy rímelnek, mintha kétszáz évvel ezelőtt születtek volna”. Elavultak volna a kétszáz évvel ezelőttiek? Isten őrizz. De valami, aminek leginkább talán az alkotói attitűdhöz van köze, mégiscsak elavult.

Aki prózát ír, az nem tehet úgy, mintha például Faulkner nem létezett volna, s mintha még mindig létezne egy mindentudó narrátor, aki azt is tudja, mit gondol a lóversenyen a ló. Aki ilyesmivel kísérletezik, az akarva-akaratlanul Tolsztojt parodizálja. Jobb író, mint Tolsztoj? Ez még viccnek is rossz. Nem jobb, de mégsem legyinthet arra, ami azóta történt az irodalomban.

Az email gyorsabb és olcsóbb, mint a rendes posta. Ez tény, amit nem érdemes kétségbe vonni. De senki nem kérhet (és senki nem adhat) biztosítékot arra/arról, hogy ha több narrátort szólaltatok meg, akkor a regényem jobb lesz, mint a 124-ben született Apuleius regénye, Az aranyszamár. A kétségbeejtő az, hogy ma senki nem írhat úgy, mint Apuleius.

Szóval, fejlődik-e a művészet?


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Kassák után szabadon

Olvasom, hogy naponta tizennégyezer internetező szörfözik a Digitális Irodalmi Akadémia műveiben. Ám Kassák Lajos nincs a névsorban, sőt maga a net sem kényezteti el. Ez és az ehhez hasonló esetek pedig azt eredményezhetik, hogy meghatározó életművek kopnak majd ki a köztudatból, hiszen felnőni látszik egy olyas nemzedék, amelynek számára az, ami nem érhető el az internetről (otthonról, iskolából, a székről), megszűnt létezni. Az aggodalom helyénvaló, hiszen ez még ijesztőbbnek tűnik, mint Zion lehetséges bukása a Mátrix 3-ból.Nem tartozom azok közé, akik az internetet diabolizálnák, a mindenkori kultúra egyik sírásóját látnák benne, mint ahogy azt sem hiszem, hogy a mennybe kellene vinni a kitalált virtuális világot. Mindössze azon remény táplál engem szüntelen, hogy vajon képesek leszünk-e elültetni egynémely felnövekvő nemzedékben a gyanút: nem biztos, hogy elég egyetlen forrásból tájékozódni. Mert lehet, hogy nem minden érhető el a székből. Hiszen megeshet, hogy bár a kölni dóm valamennyi részletét meg lehet tekinteni a képernyőn, azért a valódi látvánnyal, bár tagadhatatlanul fárasztóbb utánajárást igényel, mégsem veheti fel a versenyt a pixeluniverzum. De még számtalan más dolgot sorolhatnék, ami otthonról nézve művinek és élettelennek tűnik (bármennyit is fejlődjön majd a tudomány). Pusztán azért, mert messze elmarad a saját tapasztalatok varázsa és ereje (más források keresésének és találásának élménye), azaz mindazon dolgok mögött, amelyek például egy irodalmi vagy bármilyen mű megfejtéséhez, dekódolásához is hozzájárulnak. Hogy egy nagyon szájbarágós példával éljek, mit árul el nekünk egy szerelmes vers, ha csupán a székhez kötött, virtuális szerelemben vagyunk menők?

Amíg nem találják fel az ágyba vihető, metrón kényelmesen forgatható számítógépet, addig a könyvet még nem kell egészen elsiratni (a laptop azért még nem az igazi). Mert, ha másra nem, de alternatív információforrásként még húsz év múlva is felhasználható lesz (vagy ki tudja, épp akkor lesz majd igazán sikk) azok számára, akiknek a tájékozódás még valódi tartalommal bír. Vagyis nem hisznek abban, hogy ami nem esik kézügybe, az voltaképpen nincs is. Mert így Kassák épp azoknak maradhat fenn, akik talán komolyabban gondolják az ismereteinkben való szörfözést.


DEMÉNY PÉTER
Az építkezés komolysága

Nem szoktam azon gondolkodni napközben (este sem), hogy mi a helyem a magyar irodalomban — válaszolta Nádas Péter a szigligeti írótáborban Ágoston Zoltánnak, a Jelenkor főszerkesztőjének egyik kérdésére.

Meglepett az a megjegyzés, amelyet itt zárójelbe tettem. A humora lepett meg. Régóta vásárolgatom Nádas műveit, s az Emlékiratok könyve és az esszék (elsősorban a Hazatérés és a Szegény, szegény Sascha Andersonunk) legkedvesebb olvasmányaim közé tartoznak. Mindig magával ragad az a folyamatosan érezhető törekvés, hogy az ember minél mélyebbre jusson önmagában, s minél őszintébben számoljon be arról, hogy mit fedezett fel a lenti sötétségben. Mint ahogy nagyon érdekesnek tartom azt az írói bravúrt is, hogy ami legbelül van, az Nádasnál mindig nagyon érzékien válik láthatóvá: a gesztusokban, a mimikában, valósággal az epidermiszen. A szó szoros értelmében a test beszél.

Tisztelem és becsülöm ezt az írót azért is, mert távol tartja magát a divatoktól (mint ahogy ahhoz is volt ereje, hogy szülővárosából, az általa egoistának nevezett Budapestről vidékre költözzön), s mert minden igyekezete arra irányul, hogy fáradhatatlanul építse önmagát a számára annyira kedves (goethei és Thomas Mann-i) Bildung szellemében.

Azt hiszem egyébként, a meglepetésemnek éppen ez a Bildung az oka. Aki építkezik, az csak akkor tud humorizálni, ha történetesen és bizonyára akarata ellenére megpihen az építkezésben. Főleg, ha alkata olyan, mint a Nádasé. Inkább magára figyel, mint másra. Nádasban kevés a színészi hajlam: számára saját értékítélete az elsődleges. Nem alakít, nem lép a rivaldafénybe, nem kacérkodik és nem mórikál. Szigligeten sem azért humorizált, hogy felcsattanjon a nevetés, hanem egyszerűen azért, hogy oldja a kérdések szertartásosságát. A poénok után nem nézett körül, mint aki várja a hatást. Folytatta a mondatot, halkan, nyugodtan.
Egy okos, csöndes ember.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A csoda ritkás természetéről

Minden irodalom, amit egy író ír — lepett meg a kijelentéssel valamilyen vitán az egyik barátom, aki maga is költő, így némileg érthető a túlzás. Hiszen — bárki könnyen beláthatja — erős túlzásról van szó. Képzeljék csak el például az életmű harminchetedik köteteként az összegyűjtött sms-ek és egyéb elegyes üzenetek címet viselő aprólékos gyűjteményt. A „Ma keson megyek, mert itt tartott a fonok”, „Nincs disznohus, mit vegyek?” jellegű közlemények, még ha némi igényességgel is fogalmazódnak meg, mégsem tartoznak az irodalom szűken vett tárgykörébe. Igaz, én még szigorúbb lennék: nem sorolnám ide József Attila terápiás kezelésre íródott szövegeit sem, vagy Babits fecnijeit, melyeket főként a családtagoknak vetett papírra, amikor az egyre jobban elhatalmasodó gégerák már megszólalni sem engedte. Az író magánélete sem mindig és kizárólag irodalom, még akkor sem az, ha némely író naplókat írt, nemegyszer azzal a be nem vallott szándékkal, hogy halála után tetszés szerint kiadhatók. Azaz eleve az utókornak jegyezte fel veretes gondolatait, hogy a kíváncsi filoszok többet tudjanak meg egy-egy mű keletkezéséről. De írtak keresetlenül a szeretőkről is, alkalmi múzsákról, hogy azért csámcsogjon is az az utókor, ha már kutakodni támadt kedve. Bár vannak kivételes példák is: Márai naplói, vallomásai néha izgalmasabbak, mint bármelyik regénye.

A valódi irodalom ritka kincs az ember életében. Sőt, ahogy haladnak az évek, egyre szigorúbbak, egyre válogatósabbak leszünk. Ami este még a remekmű diadalfényében sütkérezett, az reggelre már kopott rutinériának mutatja magát. Egyre többet és jobban tolakszik be az élet a maga csörömpölő tényeivel, egyre kevesebb idő jut az elmélyedésre, a csöndre, a pontosságra. Ma már az is gyorsabb, ami eddig állni látszott. Nagyobb sebességgel kopnak el a szavak is, ami a múlt héten még tartalmasnak, erősnek tűnt, az ma már avítt történelem, nevetni való kifejezés. Lassan már csak a szótlanságban bízhatunk leginkább. Vagy a csodában. „Ugyanazok a szavak, mozdulatok, melyek a pornólapokban vannak, egy szerelem csodájában megszentelődnek. Erre a csodára az irodalom is képes. Igaz, mint minden csoda, ez is ritka. Az irodalom a csoda hiányáról is beszámol” — írja Esterházy.
Mit is mondhatnék egyebet? Bízzunk, ha már bíznunk adatott...


DEMÉNY PÉTER
Egy csésze Salieri

Megesküszöm neked, hogy a Sinistra körzet nincs több, mint nyolcvanöt gépelt oldal! — kiáltott föl az egyik lelkes barátom a klasszikus zeneszerzőről elnevezett kávéházban, röviddel azután, hogy Salierit rendelt, és azon töprengett, túléli-e a saját rendelését. Kiszámoltam, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem több nyolcvanöt flekknél. A korabeli ruhába öltözött kiszolgálólány térült-fordult, és mire a csésze koccant a kistányéron, addigra már azon gondolkodtunk a kiskanalunkat elmélyülten forgatva, mitől lesz egy nagy mű nagy mű.

Valami hihetetlenül jó érzés fogott el. Ha a Sinistra tényleg nincs több nyolcvanöt gépelt oldalnál (a hétvégét nem matematikai műveletekkel töltöttem), akkor meg vagyunk mentve.

Az ember hihetetlen dilemmákkal küszködik, amikor egy Jadvigát vagy egy Hollóidőt lapozgat. Nem elég, hogy jó szöveg, ráadásul még félszáz, esetleg annál is több oldal. És mondjon akárki akármit, ennyi temérdek oldalon nagyon nehéz tartani és időnként fokozni a feszültséget. És mennyiféle feszültséget! A történetét, a mondatokét, a jelzők és jelzett szók közöttit, a bekezdések közöttit... Szóval, nehéz.

És akkor kávézunk egy cukrászdában, egy méregkeverőről elnevezett kávét fogyasztunk, és hirtelen rá kell jönnünk, hogy az elmúlt évtized egyik legjelentősebb műve még száz oldal sincsen. Óriási öröm! Hiszen Az öreg halász se sokkal több, de vele valahogy úgy vagyunk, mint egy negyvennyolcassal: nagyszerű dolgokat művelt, de vajon létezett-e egyáltalán? Az eltelt idő, mint mindig, aranyfénnyel vonja be a távoli múlt teljesítményeit, s a ködön át egyre nehezebben kivehetők a körvonalak.

Nyolcvanöt oldal fantasztikus teljesítmény. Egyrészt azért, mert sűríteni semmivel sem könnyebb, mint kitartani. Hogy száznál kevesebb oldalra úgy emlékezzünk, mint valami opus magnumra, ahhoz istentelen írói energia szükséges. Még a papír is szikrázzon. Másrészt, mert ennek a kevés mondatnak iszonyú tere van. A regény világa nagyon szűk, de az a világ, amely a szöveg olvasása nyomán kialakul bennünk, nagyon tág. Szikrázik, meggyúl, mégse ég el.
Mi is az, hogy nagy mű?


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Példa a vadnyomról

Többször vitáztunk már arról ilyen-olyan társaságban, hogy az írót/költőt csupán a mondataiért lehet-e felelősségre vonni vagy másért is. Akkor is azt az álláspontot képviseltem, hogy azt még meg lehet bocsátani, ha a politikai meggyőződés elő-előbukkan a sorokból, de azt már nem, ha felületes, pongyola mondatokkal bűvészkedik. Nyilván az előbbi kizárólag akkor érvényes, ha a tollforgató nem szélsőséges nézeteket terjeszt, nem uszít és bélyegez meg, hanem ahogy a tankönyvek mondani szokták: „felemeli a szavát”. Hiszen ki ítélné el József Attilát balos meggyőződéséért, amikor ezzel párhuzamosan eszébe jut, mondjuk, a Tudod, hogy nincs bocsánat vagy: „Talán eltünök hirtelen, / akár az erdőben a vadnyom. / Elpazaroltam mindenem, / amiről számot kéne adnom.” Ezzel szemben egy sor sem ugrik be az átkosban nagy költőként feltüntetett Salamon Ernőtől, pedig „halhatatlan” költeményét (Példa a hangszerfáról) szinte belénk préselték annak idején. A kilencvenes évek elején még kezembe akadt a kötete, bele is lapoztam, elolvastam több tucat verset, de alig akadtam emlékezetes sorokra. Salamon Ernőből így csupán a lelkes elkötelezettség és a magyarórák fullasztó emléke maradt meg. Ugyanígy nem értem, miért emlegetnek egy-két alkotót a magyarság hivatásos védelmezőjeként, a magyar szó őreként, amikor egész gesztusa azt mondja, hogy voltaképpen nincs is mit őriznie, hiszen fonnyadt, vérszegény mondatai egy legyet sem képesek megvédeni. A meggyőződés így előzi meg az alkotást, sőt néha le is hagyja. A felvállalt „ügy” már csupán ürügy, mely elkendőzi az eredetiség és voltaképpen a következetes munka hiányát. Ahol egyre több az ideológia felé tett üres gesztus (közszereplések, kinyilatkoztatások stb.), ott többnyire már egyre kevesebb a kidolgozott, lecsiszolt, kiizzadt mondat. Mintha valaki folytonosan csak a brigádnaplóját szerkesztgetné szorgalmasan, sok képpel, előregyártott, semmitmondó képaláírásokkal: az ügy szolgálatában eltöltött évek keserű lenyomatát. Fel tudják venni a „harcot” Sütő András lelkes gesztusai Székely János mondataival? Kell-e harc, ha van mondat is?


DEMÉNY PÉTER
Egy mű ritmusa

Át kellene dolgozni azt a filmet, mondta egyszer egy ismerősöm John Sturges Az öreg halász és a tengeréről. Miért kellene, kérdeztem vissza. Nemrég láttam, és olyan lassúnak tűnik, válaszolta. És hogyan változtatnál, kérdeztem tovább, talán motorcsónakba ültetnéd az öreget?

Természetesen értettem, mire gondol, de korántsem értettem egyet. Minden nagy műnek megvan a maga ritmusa, mely az első mondattól/képtől ott lüktet a papíron, a vásznon vagy a képernyőn. Ezt a ritmust egyáltalán nem az író vagy a rendező diktálja, hanem a történet.

Vasárnap ismét láttam a filmet, és továbbra is így gondolom. A nagy halászatnak, melynek során az öreg halász kifogja élete halát, ez a ritmusa. A vágások nem egyszerűen felgyorsítanák a filmet, inkább a ritmusát tennék tönkre, s ez sokkal nagyobb veszteség lenne. Itt bizony szükség van a gyerekre, a párbeszédekre a halászatról, a vacsoráról meg a baseballról, az oroszlánokról való álmodásra, a csónakot kísérő delfinpár látványára, a monológokra, az ábrándozásra a gyerekről, a beszélgetésre a madárkával, a cienfuegosi négerrel történt karlenyomós meccsre és minden másra, ami „lassítja” a történetet. Szükség van, mert hogyan legyen tenger, ha nincs? Hogyan legyen erő és kitartás, méghozzá kivételes erő és kitartás, ha nem utalunk rá? Hogyan legyen magány, ha nem jelezzük?

Ismétlem, mindez nem az író vagy a rendező döntése — kizárólag a történeté. Márpedig aki éppen azzal a történettel nem törődik, amely megtalálta, az lehet a szó kivételes bűvésze, lehet a vágások és beállítások biztos tudója, lehet a forma csodálatos mestere, lehet bármi és csupa felsőfokkal díszítve. Csak egyvalami nem lehet: író vagy rendező, akinek az a feladata, hogy a történetet hitelesen adja át. Hogy közvetítő legyen a történetek érdekes-furcsa világa és azok között, akik még nem jártak ezen a tájon.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Az én filmem

Képfüggő vagyok, mondanám elegánsan egy amolyan „művészi társaságban”. Dependens, tenném hozzá, és mindenki irigyelne az idegen kifejezésért. Ahogy elkezd peregni a film a tévé képernyőjén vagy a vásznon, gyerekes izgalom vesz erőt rajtam, csüngök rajta, mint más az anyatejen, és szívom magamba patologikus mennyiségben a képek közvetítette világot. S reggelre kelve úgy vágok át a szobán, morcosan, összehúzott szemekkel, akár Leone spagetti-veszternjeiben az épp lőni készülő főszereplő. Csak néhány töltény hiányzik, hogy leszedjem a szombat hajnalban kalapáló szomszédot, majd kiköpjek, ahogy egy álmos antihőshöz illik. Az öltözködés a csergőórával szemközt már inkább mátrixos. Káromkodom, ahogy egy akciókarakterhez illik, savanykásan, iróniával, mert hát be kéne érni kilencre, de a tömegközlekedést ismerve már tudom: Mission Impossible. A buszon már sorozathősnek érzem magam, José Armandónak, aki kedveséért eped olthatatlan szerelemmel, tán még a jegyét is elfelejti kilyukasztani, s akkor jön (mert jönnie kell) az ellenség, tömött sorokban: a jegyellenőr. Innen pedig már minden realista művészfilm, fekete-fehér vagy még rosszabb, egyetlen szürkés árnyalat, hosszú belső monológokkal, amelyek az élet teljességéről regélnek, emészthetetlenül. Aztán hirtelen ötletem támad: leforgatom a saját filmemet, amelyben nem talál egymásra a főhős a főhősnővel, és elpusztulnak szép sorban a jók, kihal az emberiség, nem lesz több indián, de még bölények se. Iszonyúan hosszú snittek teszik majd vontatottá az alkotást, hogy legyen miért epéskedjenek a kritikusok. De az is lehet, hogy csak egyetlen jelenet lesz: egy lány felnevet a kirakat mögött, vagy ahogy a flaszterre potyognak a gesztenyék. Hiábavaló és felesleges lesz, mint a legigazibb költészet.


DEMÉNY PÉTER
Kedves Bébé!

Két éve megjelent Ottliknak az a regénye, amelyet annak idején visszakért a kiadótól, és több évi javítgatás és átdolgozás után jelentetett meg. Akkor már az volt a címe: Iskola a határon. Az „őseredetinek” számító kézirat fölé, amely a pécsi Jelenkor Kiadónál látott napvilágot, a szerző azt írta: Továbbélők.

A 2001. márciusi Jelenkorban Tandori Dezső és Németh Gábor morfondírozik Ottlikról. Előbbi a Buda című regényről, utóbbi a Továbbélőkről. Mindketten írók lévén írói szempontból közelítenek a problémák felé. Miért kellett a Továbbélőket megjelentetni, kérdezi Németh Gábor, mikor a sajtó alá rendező érvei inkább rosszak, mint jók, maga a szöveg pedig „jó regény, de annál nem sokkal több”. „Percig nem azonosulok a Buda támadóival, lekicsinylőivel”, írja Tandori.

Ha jól értem, Tandori arról beszél, egy írónál inkább az attitűd számít, mint a mű. Nem egy könyv, hanem a munkásság. Vagy még az sem. Nem csupán a betűk, szavak, mondatok, szövegek fontosak, hanem mindaz, amit az író egyénisége jelentett és jelent. Tandori egyik Ottlikról szóló írásában sem mulasztja el megemlíteni a közöttük levő barátságot. Amivel nyilván azt akarja érzékeltetni, hogy számára nem a kedves Bébé az egyetlen maradandó élmény, s tán nem is a legfontosabb. Fontosabb az az „öreg, zakós ember” (Esterházy), aki beszélt, kártyázott, és hát igen, írt is. Az Iskolát is ő írta. „Világbajnok (világnagyság) Ottlik a szemléletével volt, a szellemi-emberi minőségével.

”Németh Gábor éppen az ellenkező oldalról közelít. Kundera-módra azzal vádolja a kiadót, hogy elárulta az írót. Ha Ottlik nem akarta megjelentetni, akkor a kiadó miért akarja. Ottlik tudta, hogy mit tesz, és miért teszi; miért gondolják mások, hogy ők jobban tudják, mit cselekednek? Volt egy nagy regényünk, most olvashatjuk a vázlatát, hallik ki az ingerültség a sorokból.

A két értelmezés közelebb van egymáshoz, mint hinnénk. Mindkét írót az dühíti, hogy az utókor akar dönteni. Fanyalog a Budán, kiadja a Továbbélőket. Pedig az író több is, más is. Jelenség, amely hat akkor is, ha az ember csak ül a zakójában. Mint mikor leütnek egy billentyűt, s évek múlva is visszhangzik a templom.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Scarlett és a jéghegy

Szép dolog, ha a művészet — s főként a művész — távol tudja tartani magát a piacgazdaságtól. Ha nem az alkotástól idegen törvényeknek, szabályoknak engedelmeskedik, de azért a pénz dől, már-már magától értetődő természetességgel. Nem is lenne rossz üzlet. A bajok viszont akkor és ott kezdődnek, ha egy teljes művészeti ág kötelezi el magát a pénzcsinálás amúgy nemes cselekedetének. Ha neadjisten egyik napról a másikra tuti üzlet lesz, teszem azt, a filmgyártás. Ki ne tudná például, hogy James Cameron alkotása, a Titanic, minden idők egyik legsikeresebb filmje, horribilis összeget hozott az álomgyár konyhájára. Akkorát, hogy hosszú töprengésre késztette az iparág vezetőit. A gondolkodás végeredményeként hetekig bombázták a rendezőt a Titanic folytatása érdekében. Ha Bobby feltámadhatott a Dallasban, miért ne támadhatna fel a Leonardo DiCaprio domborította hősszerelmes is? Hja, hogy a szereplőgárda háromnegyede beledermedt a tengerbe? Megoldható részletkérdés. A történet ugyanis még számtalan kiaknázatlan lehetőséget rejt magában. Például még senki sem mesélte el a katasztrófát a jéghegy szemszögéből. Vagy: a folytatás bemutathatná a túlélők sanyarú mindennapjait, merthogy a biztosító nem fizet, a kormány pedig mással van elfoglalva, s az újságok néhány nap után leveszik az ügyet a címlapról. Nagy szociodráma kerekedhetne ki belőle. De ez még semmi: gőzerővel készül a Terminátor 3, a Die Hard 4, A múmia 2, a Mátrix 2 és 3 egyszerre. S talán még szó eshet a Ben Hur 2-ről, de leforgathatnák az Elfújta a szél 3, majd a nagy sikerre való tekintettel a 4-et is, amely Scarlett öregkori szerelméről tudósít, az unokák körüli vesződségekről. Vagy milyen nagyszerű ötlet lenne az 1984 folytatása, az 1985, amelyben már maga a Nagy Testvér is megjelenne a vásznon Jim Carrey képében. Az ember csak úgy döntené magába a pattogatott kukoricát. Én mondom, a szegénység is lehet szerencse. Kinek jutna eszébe például a magyar filmgyártás jelenlegi helyzetében a Sose halunk meg második része: a „Juszt se halunk meg”?


DEMÉNY PÉTER
Vadlibák a Pál utcában

„...nem kéne nagyon megriadni attól, hogy kevesebben fogják olvasni a Pál utcai fiúkat. Az ember sajnálja, de nem nagy baj, hogy kevesebb az olvasó, az lenne a baj, ha sokkal több lenne a rossz olvasó és a rossz könyv. Azt hiszem, hogy aki most olvas, az tényleg olvas. És egyre több a szabad olvasó.

”A fentieket Parti Nagy Lajos nyilatkozta Nagy Miklós Kundnak (éljenek a háromnevűek!) az Irodalmi Jelen februári számában. Örömmel olvastam az interjút, egyrészt Parti Nagy miatt, másrészt, mert tudtam, hogy ilyen nagyvonalú, a talált pátosz megtisztítása utáni mondatok kerülnek elém. Semmi kínosabb nincs ugyanis annál, mint amikor egy alkotó a néptanító szerepében tetszeleg, s úgy véli, feladatának akkor tesz eleget a legmagasabb hőfokon, ha (egyik újságíró kollégámat idézve) „az erdélyi magyarságot kihalásra serkentő” szólamokat fú emelkedetten.

A helyzettel kezdeni kell valamit, nem siránkozni rajta. Ráadásul Parti Nagynak érvei vannak: optimizmusa nem kincstári, hanem egy játékosan és szabadon gondolkodó ember töprengése az irodalomról. És ki tudta volna olyan könnyedén és hitelesen ráirányítani a figyelmünket arra a szabadságra, mely az „új” (lassan húsz éves...) világban megadatik nekünk?

Néhány hónappal ezelőtt egy másik antipatetikust láttam a televízióban. Mészáros Sándor Nagykanizsáról kérdezte Tolnai Ottót, aki erre elmesélte, hogyan sétált a fényes Berlinben a feleségével, hogyan lettek figyelmesek egy különös hangra, hogyan néztek föl az égre, ahol is szálltak a vadlibák. Rajtuk kívül senki a füle botját sem mozdította, ők azonban a nagyváros zajában is hallották a madarakat.

Milyen egyszerű, és mégis milyen szép és milyen igaz. Egyre többen kellene így elmondanunk Erdélyt, s akkor egy csapásra megváltozna a helyzetünk.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Szabadon

Remek filmtervem van, Mester. Egy grundon játszódna, de az egész voltaképpen nem más, mint egy nagy-nagy szimbólum. Nemecsek Ernő, aki majd a fináléban életét adja azért a darab földért (munkásmozgalmi változat), igazából nem más, mint egy piti kis drogdíler, aki egy gittegylet fedőneve alatt teríti be Budát fehér porral. Ez a fehér por, egy másik változatban, akár tartalmazhatna némi lépfenét is. Így feszültségteljes és sokatmondó megjegyzéseket lehetne tenni a filmben (pl. Enné meg a fene!). A Pásztorok egészen úgy néznének ki, mint a Mátrix-beli ikrek, a vörösingesek meg Garibaldi szabadcsapatára hajaznának. Lenne benne egy kis munkásmozgalom kontra nyugati dekadencia (fehér por), szép nagy totálok, sok-sok úttörővel, akik skandálva éljenzik a grundot. Vagy akit akarnak. Ez izé, időbe helyezi az egész cselekményt. Ja, ja. Történelmi perspektíva. Még valami. Nemecsek apja, aki álruhában szabó, de mivel csalja a felesége, titokban kung-fu leckéket vesz vagy bombát szerel a testére. Ez most nagyon menő, egyszerűen zabálnák. Megállna a levegőben a popcornos kéz. Látom is, a kóla magasságában állna meg. Így ni. De ez még semmi. Amikor megtudjuk, hogy nemecsek ernő áruló, mert be- vagy megfürdött az üzlettel, mindegy, nos akkor Boka és Ács Feri felosztja maga közt a kerületet. Úgy képzelem, mint A keresztapában. Homályos szobabelső, kint zajos esküvő. A férfiak nadrágja revolvertől duzzad. Csak félmondatokban beszélnének. „— Hoztad? — Naná! — Ne itt! —Világos. — Mint a sör?” Tuti jelenet. Hót zicher, hogy folyna a vér. Vérfürdő, ez a helyes kifejezés! Tudom, tudom, hiányzik belőle az erotika. De most figyeljen, Mester! A gittegylet alapszabályzata szerint csak transzvesztiták léphetnek be a szervezetbe, ezért nemecsek ernő titkos vágya (ezért kereskedik a porral), hogy nővé operáltassa magát. Itt érnek össze a szálak!! Na? Hogy micsodát? Vámpírt? Ebbe a remek kis tervbe? Hát elment a józan esze? Mit szólna ahhoz Molnár?!


DEMÉNY PÉTER
Pararampa, pampararampa

„Minden tengerpart pararampa / és minden pararampa nyár, / van tavasz is pampararampa, / mikor a nyár topogva vár.” Ezt a pár sort egy budapesti költő olvasta fel a 9. alkalommal megrendezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár első napján szervezett irodalmi esten. Kántor Péter lazán, nagyvonalúan nézett kötetébe: szájából úgy hangzottak a sorok, mintha semmi fontosabb nem volna ennél a pararampánál — a fontosságtudat nagyképűségét azonban maga a pararampa oldotta. Hogyan is lehetne nagyképű egy pararampa? Hát még egy pampararampa...Arra gondoltam akkor, milyen jó is volna, ha ilyen nonsalansz módon tudnánk mondani dolgokat. Nem véve komolyan a helyzetünket, pozíciónkat, vélt vagy valós rangunkat, értékünket és egyebünket. Ha nem hinnénk el a nyakkendőnknek, hogy általa máris fontosabbakká váltunk, s fontosságunkhoz híven kizárólag unalmasak és laposak lehetünk. Egy ugyancsak a vásáron rendezett könyvbemutatón azt kellett tapasztalnom, hogy már azok is a helyzetünk okozta szükségekről, kényszerekről és egyebekről értekeznek, akikkel annak idején arról beszélgettünk, milyen ostobaság belesüppedni ebbe a provinciális szomorúságba. Teszik ezt ráadásul egy olyan verseskötet kapcsán, amelynek nem a kisebbségi helyzet az elsődleges tárgya.

Mi történik velünk? Szabadok akarunk lenni, de nem tudunk szabadok lenni. Fennen hirdetjük, hogy rabságban élünk, ahelyett, hogy a szabadsággal kezdenénk valamit. Azt hisszük, a szabadság valamiféle támogatás: az egyik felét megkapjuk, a másik felét megszerezzük. Szeretünk rabságban élni, mert félünk a szabadság felelősségétől.

Néhány héttel ezelőtt Papp Sándor Zsigmond egy Parti Nagy Lajos-verset ajánlott a kedves olvasó figyelmébe. Én most ismét Kántor Pétert idézném, hátha a kettőnk idézeteiből kialakul egy szabadsági és lazasági antológia: „Könnyű szél fúj, a szerelemből / fakad minden, a vodka, grog, / hajtsd fel gyorsan, minél előbb / lehessünk újra boldogok. // A kikötőben az a jó: / Jön egy hajó, megy egy hajó, / megy egy hajó, jön egy hajó.”


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Kutyaharapást szőrével

Michael Moore révbe ért: csípős dokumentumfilmjeivel Amerika után (tavaly Oscar a Bowling for Columbine-ért, amelyet kifürkészhetetlen logikával Kóla, puska, sültkrumpli címen forgalmaztak Magyarországon) az Óhazát is bevette. Övé a(z arany) pálma, s egyelőre övé a dicsőség is. Az öröm felhőtlen is volna, ha nem kavarna bele folyton a politika. Nehéz ugyanis eltekinteni a ténytől, hogy Moore-t azon ország legrangosabb fesztiválján díjazták, amely ország legfőbb ellenzője volt az amerikaiak „igazságosztó” háborújának Irak ellen. Igaz, hogy a zsűri nemzetközi, s maga az elnök, Quentin Tarantino voltaképp Michael Moore honfitársa, és szintúgy nem szívleli a Bush-kormány politikáját, akárcsak a cannes-i fesztivál szervezői. Úgy tűnik, a művészvilág valamiképp összefogott a Bush-éra ellen. Szó mi szó, nem oktalanul, ugyanis az amerikai kormányzatnak sikerült végrehajtania azt a bravúrt, hogy a szeptemberi terrortámadás utáni általános rokonszenvet és segítőkészséget röpke három év alatt eltüntette, sőt ellenszenvvé alakította át. Az amerikai katonákat sikerült a terrorizmus elleni harcban terroristává süllyesztenie, akik ugyanúgy nem válogatnak már az eszközökben, ahogy ellenfeleik sem. Az iraki fiaskó és a vele kapcsolatos óráról órára növekvő ellenszenv pedig néha meglepő dolgokban, például filmes díjakban ölt testet. Michael Moore harsánysága ha nem is mindig szimpatikus, ha gondolatmenete időnként logikai bukfenceket is rejteget, ha néha éppúgy csörtet és címkéz, mint kifigurázott alanyai, alkotásai nem nélkülözik az éleslátást és a jogos kritikát, ráadásul mindezt a filmes szakma mostoha műfajában, dokumentumfilmben. (Más kérdés, hogy Moore filmjei mennyire dokumentumfilmek, s mennyire szubjektív bosszúhadjáratok.) Persze van abban valami groteszk, hogy ismét a harsányság, ez az önjelölt igazságosztó szerep diadalmaskodik, miközben az inkább megrázó, mintsem sokkoló, művészileg jóval kidolgozottabb produkciók (pl. a 11’09’’01 című alkotás, mely 11 rövidfilmet foglal magába) árnyékban maradnak. Ám az is lehet, hogy igazságosztókat csak igazságosztók győzhetnek le vagy legalábbis tehetnek nevetségessé, miközben az igazság, tudjuk jól, továbbra is odaát marad. Mindig a túloldalon.


DEMÉNY PÉTER
Jegyzet a bivalyokról

Sajnos, erdélyi magyar közéletünkben (a továbbiakban emk) is teret hódított az a mitokánság, amelyet román honfitársainknál oly igen gyorsan észreveszünk, és persze, legalább olyan viharos gyorsasággal el is ítélünk. Miközben egyes körök axiómaként kezelik, hogy az emk tiszta és áttekinthető, aközben az ember kénytelen saját bőrén megtapasztalni, milyen is az, amikor jó magyarjaink nem tartják be az adott szavukat.

Hogy ne legyek olyan balladaian homályos, íme, mire gondolok. Kiadóink nem törődnek a recenziós példányok küldésével. Erős a gyanúm, hogy inkább úgy kellene mondanunk, ezt az intézményt nemlétezőnek tekintik. Ezt már megszoktam. (Senki ne mondja, nem itthon élek, nem veszek tudomást a hazai realitásokról, anyaföldem dudvás, muharos talaját nem vizsgálom eléggé.) Az elkeserítő csak az, hogy kifejezett kérésre sem könnyen hajlandók ilyesmire. Egyetlen olyan kiadóigazgatót ismerek, aki szó nélkül, sőt mi több, készségesen (!) hoz mindegyik könyvéből, és mikor ideadja a megfelelő példányokat, nem néz rám görbe szemmel azért, mert a múltkori öt kötetből csak egyről írtam. A különféle raktárokban egymás hegyén-hátán állnak a könyvek (arról szó sincs tehát, hogy a megjelenés másnapján szétkapkodnák őket), a kiadó vezetői mégsem igyekeznek azon, hogy végső soron ingyen reklámhoz jussanak. Nem számít, hogy ír-e valaki a kötetről: a támogatást elköltöttük, a szerzőt becsaptuk, hát minek is izgatnánk magunkat?

Egyik kiadónknak majdnem féléve könyörgök térden állva, hogy küldjön ebből meg ebből a könyvéből. Nem „ingyen” kérem: a talán legrangosabb magyarországi hetilapba írnék róla. Beszéltem X-szel, beszéltem Y-nal, beszéltem Z-vel is. Reménykedve vártam hétről hétre. Néztem a postaládát, zargattam a szomszédokat: vajon nem keveredett el a kiértesítés?

Nem, nem keveredett el. A könyvek ott porosodnak valahol, a kiadó meg az ez évi pályázatra készül. És csodálkozunk, hogy amikor a támogatási rendszer szóba kerül, megfontoltan azt mondja, hát persze nem tökéletes, de ennél jobb sajnos nincsen?

Langyos, ocsmány provincializmusban élünk, amivel nem is az a legnagyobb baj, hogy az Isten úgyis kiköpi, hanem, hogy az emberek lenyelik.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Irgum-burgum Benedek!

Biztos bosszankodtak már Önök is moziban vagy képernyő előtt, hogy a román feliratozás szövegei (hála a Fennvalónak, hogy még nem honosodott meg a szinkron), a fordítás eme gyöngyszemei, miként rontanak el egy filmet. Klasszikus példa erre a román közszolgálatin sugárzott Ponyvaregény. A szleng, a káromkodással tűzdelt fővárosi argó, a Tarantinóra jellemző gördülékeny és hamisítatlan duma szinte teljesen elvész, helyébe valamiféle szemérmes, óvatos eufemizmus lép. Persze ne értsék félre, nem azt kívánom, hogy az amerikai filmekben elharapózott kötőszavak (fucking, shit, motherfucker) mindegyikét féltve őrizzük meg, román megfelelőivel helyettesítsük. Nem tévedhetetlen tükörfordítást, hanem a film hangulatának, ízének, zamatának visszaadását hiányolom. Azt, ami emlékezetessé, sajátossá avat egy alkotást. A Ponyvaregény román változatában viszont a bérgyilkosok (legalábbis a nyelv szerint) jól fésült, udvarias emberek, akik a spinét mindig hölgynek szólítják, s amikor elvágják az ujjukat, valami ilyesmit mondanak: a szentségit!, vagy inkább szégyenlősen: irgum-burgum Benedek, hogy került ez a kés ide! Hogy a hitelesség kedvéért mit kellene mondaniuk, azt nem is merem leírni, mert nincs az a nyomdafesték, amelyik elbírná. De: tudomásul kell venni, hogy például bankrablás közben nem virágneveket ordít az „elkövető”. Érdemes összevetni a példaként felhozott produkció román változatát a magyarországival. Ég és föld. Számos olyan kijelentés, mondat, beszólás villan az emlékezetünkbe, melyeket hónapokig idéztünk nevetve. Mert a nyelv készen állt, a szemérmesség — vagy fordítói tudatlanság — nem forgatott nekünk más filmet. Persze nem lehet megkerülni a kérdést, amelyen már évek óta vitatkoznak: mikor öncélú a trágár beszéd egy alkotásban, s mikor szükségszerű. Gondoljanak csak Spiró György Csirkefejére, illetve a dráma nyelvezete miatt fellobbanó vitára. Hány néző hagyta el megbotránkozva a nézőteret — vethetnék a szememre. És hogy a gyermekeket, fiatalokat meg kell védeni a trágárságtól. Ebben az esetben viszont inkább ne engedjük a képernyő elé, színházba vagy felolvasóestre. Megteszi helyette majd az utca, a kocsmából kitántorgó felnőttek, a bosszús ellenőrök. Megannyi életszerűtlen helyzet, ugye. Az viszont egyenesen szégyen, hogy holmi erkölcsi aggályok miatt megcsonkítunk egy zárt, öntörvényű alkotást. Akkor már inkább öntsük ki a lavórral együtt a gyermeket is.


DEMÉNY PÉTER
Mesterek és barátok

„Ön azt kérdi, jók-e a versei. Tőlem kérdezi. Előzőleg megkérdezte másoktól is. Folyóiratoknak küldözgeti verseit. Nos (mivel megengedte, hogy tanácsot adjak), én arra kérem: hagyja abba mindezt. Ön kifelé néz, és most mindenekelőtt éppen ezt nem szabad tennie. Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől.”

A fentieket Rainer Maria Rilke írja egy fiatal költőnek, és valljuk be, sorai első olvasásra kegyetlennek tűnnek. Kihez forduljon egy verselő kezdő, aki (mint minden kezdő) zseniálisnak hiszi magát, és alig várja, hogy ezt mások is elismerjék, ha nem kora egyik legnagyobb költőjéhez?! Ki dönthetné el egyetlen szóval egy ilyen fiatalember sorsát, ha nem az, akit ő, a szerencsétlen kérdező, a kétségbeesett megmutatkozni vágyó valóságos orákulumnak tekint?!

Másodszori olvasásra aztán rájövünk, a Mester (a mindenkori Mester) talán nem is olyan magabiztos, mint hinnénk. Vagy magabiztos, de csupán abban, ami őt magát illeti. Tisztában van vele, hogy a költészet mennyire személyes és bensőséges foglalkozás; hogy talán mindent elrontana, ha általános tanácsokat adna — éppen azt az egyediséget szüntetné meg, amely virágba borulásakor igazi költészetet teremhetne.

De mit tagadjuk, valóban van ebben a néhány sorban őszinte kegyetlenség is. Mindenki vívja meg a maga harcát, hiszen kizárólag így válhat felnőtté — valahogy így foglalhatnánk össze a levél ebből a szempontból értelmezett mondanivalóját. Nehéz befelé tekinteni, mert onnan nem érkeznek egyértelmű válaszok — de hát küzdjön meg ezzel a sokféle válasszal, fiatal barátom, válassza ki azt, amely a legjobban illik Önhöz! Ne higgye, hogy Ön helyett bárki más dönthet a sorsáról, hogy bárki más szívesen vállal felelősséget!

Azt hiszem, csupán a legnagyobb mesterek és a legigazabb barátok tudnak ilyen őszintén és nagyvonalúan kegyetlenek lenni.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A nigériai jéghoki

Márpedig erdélyi film nincs — derült ki a Filmtett születésnapján rendezett kerekasztal-beszélgetésen, amely neves és befutott rendezők (Xantus Gábor, Tompa Gábor), valamint pályájuk elején álló tehetséges filmesek és operatőrök (Schneider Tibor, Fazakas Szabolcs, Lakatos Róbert és Erdős Zsigmond) részvételével zajlott. Mint kiderült, akkor beszélhetünk majd erdélyi filmről, ha kialakul egy iskola, valamiféle műhely, amelyekre támaszkodva később elindulhat az erdélyi filmgyártás. Mindezek nélkül az erdélyi film csupán ábránd, abszurdum, akár — Tompa Gábor szavaival élve — a nigériai jéghoki. Legfeljebb olyan alkotásokról beszélhetünk, amelyek Erdélyt vagy az erdélyi tematikát járják körbe, többnyire erdélyi alkotókkal — rendszerint magyarországi vagy más külföldi pénzek hathatós támogatásával. Persze hagyományok lennének, amelyekre adott esetben támaszkodni lehetne (Janovics Jenő filmgyára a beszélgetés színhelyétől kőhajításnyira működött), s felnövekvőben egy tettre kész filmes generáció is. Felvetődött hát, hogy első lépésként alakuljon meg az Erdélyi Filmes Céh vagy bármilyen más nevű műhely, amely összegyűjtené az erdélyi alkotókat, és együttes erővel próbálna pénzt szerezni a fiókokban várakozó tervekhez. A szervezet nem alakult meg. Talán majd jövőre, szorították meg egymás kezét biztatóan a résztvevők.

Addig is maradunk a termékeny kultúrpesszimizmussal. A Provincia körkérdése nyomán világosan kiderül: nincs erdélyi irodalom. A Filmtett kerekasztalánál egyértelművé vált: nincs erdélyi film. Már előre rettegek attól, hogy egyszer összeülnek az erdélyi zenészek, képzőművészek, színészek. Nekik sincs, ha nekünk se lehet. Szerényen kérdezem: Erdély van-e még? Van bizony: provinciaként, amelyben az erdélyi alkotók kozmopolitaként tevékenykednek — hangzana a válasz. S talán ez így is van rendjén, inkább a sehová sem tartozás, mint dagonyázni a vidékiség mocsarában. Az már elhanyagolható következetlenség, hogy a minden ízében erdélyi filmgyártás anyaországi támogatás nélkül még az első, bizonytalan lépéseit sem lenne képes megtenni. Persze ez így is van rendjén: nincs gazdasági potenciál. S különben is, hol van az a Nigéria?


DEMÉNY PÉTER
Szerepzavarban a sajtó

Hogy a sajtó hatalom, az már szinte közhely. Sajnos azonban, nálunk ez az igazság is bonyolultabb.

A sajtó Romániában is hatalom. Évekkel ezelőtt olvastam egy tanulmányt, amelynek szerzője egyenesen azt állította, hogy a magántőke jó része az újságokba áramlik. Magyarán, a magánpénz elsöprő többségéből lapokat indítanak. Nem hiszem, hogy azóta gyökeresen megváltozott volna a helyzet, de ha megváltozott, akkor sem érintette a lényeget. Az írott sajtó továbbra is előkelő helyen áll igényeink és elvárásaink között egyaránt. Rengetegen vásárolnak újságot vagy fizetnek elő újságra, néhányan nem is egyet, nem is egyre. Rengetegen kíváncsiak az újságíró véleményére, s még náluk is nagyobb azoknak a száma, akik a saját véleményüket szeretnék az újságban viszontlátni.

Nálunk azért sajátosabb a sajtó helyzete, mint másutt, mert egy „igazi” demokráciában (amilyenben szeretnénk élni, és amilyen valószínűleg nagyon kevés van a világon) az újság arra való, amire való: hogy írják, olvassák, megdöbbenjenek, elszörnyedjenek, ne értsenek egyet, vitatkozzanak vagy egyenesen veszekedjenek. De senki nem várja el tőle, hogy például az Igazságügy-minisztériumot vagy a Rendőrséget helyettesítse. „Normális” helyeken, melyekre annyit hivatkozunk, de oly kevéssé akarjuk vagy tudjuk utánozni őket, nem keverik össze a dolgokat.

Mit várunk azonban egy olyan helytől, amely félszázadot töltött a legteljesebb és egyre mélyülő sötétségben és anormalitásban? Egy olyan helytől, ahol az Igazságügy-minisztérium mindig is jelkép volt vagy még inkább felirat, mint valóság. Itt a sajtótól várják el azt, amit egyik-másik miniszter, a kormányfő vagy az államelnök kellene megtegyen.

Így aztán tapsolunk, ha a miniszterelnök a sajtó nyomására megteszi, amit meg kell tennie, és kifütyöljük, ha nem teszi meg. S közben észre sem vesszük, hogy magunk is egy becsületes sajtónak drukkolunk inkább, mint egy becsületes államférfinak.

Szerepzavar ez, amelynek jelei irodalmunkon is megfigyelhetők. Nyilván többet árt az irodalomnak, mint a sajtónak, de általa a sajtót és főleg a publicisztikát is olyan nyomás éri, amelynek hatásai egyáltalán nem áldásosak.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Az irodalmi ötös

Még mielőtt bárki gyanakodni kezdene, leszögezem, nekem megérne tízmillió forintot az anyanyelvem. Sőt, ennyiért még másét is megédesíteném. Meg biza. Ennyi pénzt markolhatna fel ugyanis az az elsőkötetes költő vagy író, aki díjnyertes költeménnyel, novellával, drámával vagy gyermekirodalommal állna elő. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által kiírt pályázat — megkockáztatom — csupán a horribilis összegek miatt kapott ekkora nyilvánosságot, e nélkül a kutya sem — bocsánat: kivéve az elsőköteteseket — lenne rá kíváncsi. Mit lehet ugyanis önmagában kezdeni az anyanyelvvel? Dolgozni vele, simán, egyszerűen, ha aztán ezért még pénzt is adnak, jó, ha meg nem, úgy es jó. De a dolog mégsem így áll. Mert miközben valóban dicséretes dolog biztatni és támogatni az utánpótlást, felkutatni a mindmáig sikkadni látszó tehetségeket, és édes ápolásra biztatni őket az anyanyelv tekintetében, aközben az egésznek mégsem köllene csúfolódós jelleget kölcsönözni. Mert mi másnak lehetne tekinteni az ekkorra összeggel hazardírozó pályázatot, ha nem annak? A kiírók ugyanis — tették szóvá jogosan az írószervezetek képviselői — ezzel mintha a már meglévő honoráriumokat, elismeréseket és ösztöndíjakat tennék nevetségessé jótékony (?) gesztusukkal. Az irodalmi élet megszervezéséhez, a meglévő intézmények fenntartásához csurgatott támogatásokról nem is szólva. Irdatlan — s egyelőre alig áthidalható — távolság van ugyanis egy neves lapban megjelent novella után fizetett honorárium (a legnevesebb szerző esetén is) és a jelenlegi pályázat összegei között. S joggal háborodhatnak fel az irodalmi élet szervezői, szerkesztők és szerzők azon, ha kiderül: az eddigi sirámok helyett mégiscsak lenne pénz az irodalomra, csakhogy azt inkább könnyedén ellődözik látványos pályázatokra, mintsem a fenntartás és működtetés szürke hétköznapjaira fecsérelnék.

A kiírók a félelmetes aránytalansággal mintha azt sugallanák, hogy ez nem is pályázat, hanem afféle irodalmi ötöslottó, ahol sokkal inkább a szerencse és nem a tehetség a mérvadó. Jó lenne, persze, tízmilliót nyerni az irodalmi ötösön, csak akkor legalább azt tudná az emberfia, hogy egy-egy felolvasás után is kaphat rongyos milkót a zsebébe. Édes, édes az álom, miképp az a fránya anyanyelv...


DEMÉNY PÉTER
Az elméletek szűk egyenruhája

Ki ne akarna híres, sikeres, közkedvelt, népszerű és ezenfelül klasszikus lenni?

Ostoba kérdés, persze. Mindenki ezt akarja. Akiről azt hisszük, ő nem, ő aztán igazán nem, előbb-utóbb arról is kiderül, hogy de bizony, még ő is. A nagy visszahúzódókról gyakran éppenséggel azt tudjuk meg, hogy ők a legnagyobb könyöklők. És a könyöklés minden ellenkező tévhit ellenére nem zárja ki a tehetséget.

Azért vetem föl a kérdést, mert mostanában két irányzat különíthető el, s mindkét irányzat képviselői feltartott fejjel, dacosan ismétlik a magukét, miközben hideg megvetéssel néznek a velük szemben állókra. Csak magamnak és magamért írok! Ez az egyik fél jelszava. Csak az olvasó számít! Ez a másiké.

Azt hiszem, mindkét kiáltás hamis, mint általában azok a kiáltások, melyekkel mindenáron meg akarunk győzni valakit. Aki az első mondat mellett tesz hitet, az is olvasóinak ír, még ha „Olvasó” alatt nem is azt a meghatározhatatlan nagyságú tömeget érti, mint a másik. Ő csak arra a néhány olvasóra gondol, akit barátjának is nevezhet akár. A képernyőről az néz szembe vele, akivel sörözik, vitatkozik, akivel nagyokat nevet, akit olykor megbánt, s aki a németeknek szurkol, miközben ő a braziloknak, de akivel együtt nézik a meccset.

Aki viszont nem azzal az öntudattal ül le a géphez, hogy ezt csak ő tudja megírni, mert bármilyen tehetségesek, szellemesek, műveltek is lennének a társai, hiányzik belőlük az a többlet, az a je ne sais quoi, amely lehetővé tenné számukra, hogy ugyanolyan jól vagy ugyanolyan rosszul írják meg, mint ahogy ő megírja majd — nos, az az ember le se üljön a billentyűzet elé, vagy ha leül, akkor alkosson menetrendet. Nem muszáj kihagyni az írásjeleket, nem muszáj kiirtani a gondolatjeleket a párbeszédek elől, nem muszáj minden mondatot külön bekezdésbe tenni — az író személyisége mindenképpen átsugárzik a szövegen, már ha egyáltalán van személyisége.Elmélet persze minden írónak kell, illetve inkább minden gondolkodó ember kialakít egy elméletet, amely a legközelebb áll hozzá, s amelynek forgácsait kifejti jegyzeteiben, esszéiben, elmondja nyilatkozataiban, elfáradt, de kíváncsiságot tettető újságíróknak. A művek, ha művek, úgyis szabadok minden elmélettől, úgysem lehet rájuk húzni egyetlen elmélet egyenruháját sem. Mindegyik túl szűknek bizonyul.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Boldogság lombikban

Vajon milyen lesz a közeli és a távoli jövőnk? — ez a kérdés mindig is foglalkoztatta a színesebb képzelőerővel megáldott íróembereket. Olyannyira, hogy külön műfajok is születtek e tekintetben, tudományos igényű képzelgések vagy épp moralizáló utópiák. S bár sohasem az adta egy-egy ilyesféle mű értékét, hogy a megjövendölt szerkezetek, társadalmi berendezkedések és veszélyek közül melyek váltak valóra s melyek nem, az olvasó mégis kíváncsian vetette, veti össze a megélt jelent a múltbéli jóslatokkal. Például a 48-ból „látható” jövőt a ma már szintén múltnak számító 84-es esztendővel — Orwell regénye kapcsán. Francis Fukuyama, aki eddig is számtalan jelét adta, hogy korunk egyik legfelelősségteljesebb gondolkodója, új, az Európa Kiadónál megjelent Poszthumán jövendőnk című könyvében Huxley híres-hírhedt utópiáját veti össze a közeljövőben várható eseményekkel. A brit író által jövendölt szép, új világban nincsenek betegségek, társadalmi konfliktusok, hiánycikknek számít a depresszió, a magányosság vagy épp a szomorúság, és a szex sem bonyolult többé, pillanatok alatt kapni megfelelő partnert. Minderről főként egy szóma nevezetű szer tehet, mely boldoggá és kellemes társsá teszi az embereket, mindenféle káros mellékhatás nélkül. Nos, Fukuyama elemzése szerint az orvostudomány, egész pontosan a neurofarmakológia már nincs is olyan messze attól, hogy efféle tablettákat dobjon piacra. Nemsokára képesek leszünk arra, hogy mesterséges szerekkel növeljük az önbecsülésünket, a koncentrálóképességünket, hogy kiegyensúlyozottabbak és elégedettebbek lehessünk anélkül, hogy félnünk kellene az esetleges mellékhatásoktól. A boldogtalanságra és elkeseredésre ezután már aligha lesz mentség, sőt az is lehet, hogy kimondottan betegségnek fogják titulálni ezt a nagyon is anakronisztikus állapotot. Egyfajta doppingolás veszi majd tehát kezdetét, amelyből senki sem vonhatja ki magát: ki érdekből, ki pusztán szórakozásból.

Addig is, amíg ez bekövetkezik, próbáljunk örvendeni saját nyomorúságunknak: borús, kedvetlen napjainknak. Magányos, elrontott perceinknek. Kétségbeesett pillanatainkat dédelgessük, becsüljük meg. Mert pár év, s talán ez számít majd igazi luxusnak, a közelgő lombikboldogsággal szemben.


DEMÉNY PÉTER
A szobrok ellen

Harc a szobor ellen című esszéjében Makkai Sándor többek között azt fejtegeti, hogyan „zárta be” Kossuth Széchenyit „a legnagyobb magyar” szószerkezetbe. Aki a legnagyobb magyar, azzal már nem kell küzdeni, azt már nem kell megérteni — egyszer s mindenkorra felcímkézték, s azóta ez a címke beszél helyette.

Hasonló a helyzet az erdélyi magyar irodalomban: még mindig a címkék beszélnek a művek helyett. Minden látszat ellenére nem mi értékeljük a különböző verseket, regényeket, színdarabokat — emblémává változott jelzős szerkezetek hangzanak el, s fedik el hosszú időre a szövegeket.

A jelenség legékesebb bizonyítéka a Wass Albert-láz, melyet olykor „Wass Albert-redivivusnak” neveznek. Ez azonban tévedés, hiszen az újjászületés lényege éppen az lenne, hogy a maiak megteremtik a maguk képét az íróról, a maguk értelmezését, divatos szóval olvasatát. Nem a Wass-regényeket olvassuk; voltaképpen nem is olvasunk: nosztalgiánkat vetítjük a papírra. Rózsaszín függönyön át látjuk a sorokat, s beszélgetés közben párás tekintettel ejtjük ki a bestsellerré vált könyvek címét. Nem gondolkodunk, csak érzelgünk. Szeretjük Wass Albertet, mert szeretjük a kényelmet. Pedig magának Wass Albertnek is az lenne a jó, ha komolyan vennénk: szétszednénk, aztán újra összeraknánk a mondatait, figyelnénk a gondolatok ritmusára, a szerkezetre, az arányérzékre. Ez a lustaság megalázóbb, mint egy vállveregetés.

Áprily Lajos, Kós Károly, Reményik Sándor, Tompa László — a sort a végkimerülésig lehetne folytatni, s olyanokat is említhetnénk, akik még élnek. Se szeri, se száma azoknak az életműveknek, amelyeket kineveztünk valaminek. Az író fején koszorú, könnyes szemmel mered az égre, s nem látja be, hogy jobban járt volna, ha nem ez történik vele. Már nem is író: szobor, amelyet nem lehet és nem is kell megérteni, csak tátott szájjal, tompa aggyal bámulni.

Legfőbb törekvésünk az kéne legyen, hogy ezeket a szobrokat leromboljuk. Különben itt maradunk egy halott térrel, amelyen csak a galambok röpködnek.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Az irodalom luxusa

Vegyes érzelmekkel forgatom Tabéry Géza vékonyka Emlékkönyvét, mely az erdélyi irodalom és gondolat megszületését, az első tíz év, a (h)őskor történetét dokumentálja néhol anekdotikusan, néhol patetikusan. Trianon után vagyunk, minden épphogy vegetál a maga dermedtségében. Az elindított folyóiratok legtöbbje alig ér meg egy évet, a sziguranca ügynökei felügyelnek minden rendezvényt, minden intézményalapítást gyanakodva fogad a mindenkori román Hivatal, könyvkiadásról még csak nem is álmodhat az irodalmár. Ebben a légkörben hirdeti meg a némileg kényszeredett irodalmi decentralizációt Tabéry lapja, a Magyar Szó. Az önálló vidéki irodalom — a fővárostól, Budapesttől való leszakadás — melletti kiállás egyrészt a mindennapokat tekintetbe vevő reálpolitika, másrészt a szükségből erényt kovácsoló lelemény összefonódása. S már nem is kell sok ahhoz, hogy az „erdélyi gondolat, mint lobogó” kibomoljon a „megtalált szellemi magaslat ormain”, s ahhoz sem kell sok, hogy az Erdélyben élő írók elkezdjék erdélyi íróknak érezni magukat. Belátom, a talpon maradáshoz, az irodalmi műhelyek elindításához, a hirtelen központ nélkül maradt irodalmi élet megőrzéséhez kellett a transzszilvanizmus pátosza, az „erdélyi gondolat” kizárólagosságának hangoztatása. Az emelkedettségben való mindenekfölötti hit. A vegyes érzéseket mégis az táplálja bennem, hogy a mai írónemzedék legtöbb képviselője épp ezt a hagyományt kívánja meghaladni. Ismét Erdélyben élő íróvá szeretne válni, s nem erdélyi íróként panaszkodni a kisebbségi sorskérdések fölött. Az íróságot újfent mesterségként kezelni, s nem missziónak, az irodalmat művészetként felfogni és nem afféle szolgálólánynak tekinteni, aki ugyan nemes ügyeket szolgál, de mégiscsak szolgál a nap huszonnégy órájában. Úgy tenni jót a közösségnek, hogy írás közben nem kikacsintani a közösség megannyi gondjára, bajára.

Persze ma már mindez lehet luxus. A központ ismét régi szerepében tetszeleg, a könyvkiadás (ha jól-rosszul is) működik, a folyóiratokat életben tartják, s az internet közelebb hozta a legtávolabbi irodalmi műhelyeket is. A bezárkózás immár nem lehet radikális program többé. Magunkra maradtunk. Igaz, a sorok között olvasók is meggyérültek. Az irodalom ismét az, ami: pár perces időtöltés az esti film előtt.


DEMÉNY PÉTER
Legbelül

„...úgy lesz megint, hogy nyújtom érted a kezemet, és kívánni fogom, csakis azt fogom kívánni, hogy az enyém légy; és ugyanakkor, akkor tehát, amikor kezedet te is nyújtod, és végre az enyém vagy már, mégis korlátozni foglak odaadásodban, hogy megőrizhessem azt, amit a szabadságomnak képzelek...”. „Ennyi a töredék, és mivel az írásaim közé, a céduláim közé keveredett cédulaként találtam, biztos, hogy nem támasztottam oda a feleségem teáscsészéjéhez, hanem az írásaim, a céduláim közé kevertem valahogyan; de biztos az is, hogy titokban így gondolkodtam, és a gondolataim szerint, sőt a gondolataimat éltem, mint ahogyan mindig is volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.”

A fenti mondatokra, melyeket a fikció szerint egy író vet papírra, Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című kisregényében akadtam. Rémülten olvastam őket — az embert mindig az öröm és a rémület kettős érzése fogja el, amikor olyasmivel találkozik, ami rá is jellemző, vagy olyasmit olvas, amit akár ő is megfogalmazhatott volna. A két idézet nyilván összefügg azzal a problémával, amely a könyv másik motívuma: a szeretetlenséggel.

Az egyik kibogozhatatlanul összefonódik a másikkal. Szükségem van a másikra, mert szeretném, ha szeretnének; ha viszont túl közel kerül hozzám, akkor megijedek, mert attól tartok, élni sem fogok tudni a szeretete nélkül; amiről azt hittem, létezésem alapvető feltétele, az most félelmem alapvető okává lesz. És miért? Nagyon nyersen szólva azért, mert fontosnak gondolom a szeretetet, de még fontosabbnak az írást. A szeretetet untam már meg, az írást még soha. Kívántam már, hogy ne szeressenek annyira, s nekem se kelljen annyira szeretnem; de a gondolataimat nem tudom letiltani, mert, mint már kiderült, azokat élem, és azokat írom.

De nem jó ez az ‘és’. Mert nem élem és írom, hanem élemírom. A betűk egymásutánja még ebbe a szóba is az egymásra következés értelmét rejti — holott éppen arról van szó, hogy a kettő egyszerre történik.

És miközben élekírok, mint a regénybeli író, hódvárakat építgetek. Amelyekből időnként kinézek persze, csatangolok a folyóparton, rágcsálom a fák törzsét. Örülök, hogy kint is van egy világ, amelyhez képest az enyém bent van, nagyon bent. Legbelül.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Mezítelen mondatok

Jó hír az őrületben: nem indul bűnvádi eljárás a Wass Albert-felolvasómaraton szervezői ellen. Ez még akkor is jó, ha a normalitás egyelőre még mindig a bíróságokon és egyéb hivatali helyeken jut érvényre, és nem a szürkébb hétköznapokban. De így legalább látványosabb, van hír uborkaszezonban is. A kultuszt leginkább — és talán épp ezt hagyják figyelmen kívül a nagyromániások — a folyamatos üldöztetés, a mártíromság táplálja. Mert lehet, ha csöndben épp a legilletékesebbekre, azaz az Olvasókra hagynák a dolgot, már rég nem verne fel ekkora port az ügy. Így viszont nehéz eldönteni, hogy Wass vitathatatlan olvasottsága és népszerűsége mögött mi bujkál: divat, irodalmi élmény, mesterséges hisztéria, párt- vagy épp ideológiai hűség stb. Ez utóbbi, tudjuk jól, nem mindig perdöntő. Carl Orff Carmina Buranája akkor is kiemelkedő alkotás, ha a Mester a náciknak is írt házi zenéket. Kosztolányi életművén jottányit sem változtat politikai ingatagsága, kétes politikai szereplése a Tanácsköztársaság idején. Mert végül úgyis a pőre mondatok maradnak. A divat, az ideológia egy idő után kihátrál a bombasztikus jelzők mögül, s marad, ami talán mindig is volt: szöveg, irodalom. S akkor megint lehet nyugodtan beszélni. Nem lesz áruló az, aki szerint Wass voltaképpen egykötetes szerző, mert a többi annak klónja, s nem lesz dicsérni való hazafi valaki pusztán azért, mert betűről betűre végignyalta az életművet. Ha jó a szöveg, a kommunizmus elleni tiltakozás bármilyen elnyomó rendszer elleni tiltakozássá nemesül, a szöveg több olvasatot is megenged (pl. Orwell Állatfarmja vagy az 1984). A háttérinfók, a keletkezéstörténet, a mítosz lassan homályba vész, illetve csak az igazán elvakultakat érdekli. Az Olvasó pedig teszi a dolgát: derül a sorokon, vagy érdektelenül becsukja a kötetet. Ennél többet aligha tehetünk egy igazi íróért. De hát nincs is szüksége többre.


DEMÉNY PÉTER
Vonzások és választások

Időről időre újraolvasok néhány könyvet, melyeket már többször újraolvastam, de soha nem tudok betelni velük. Ide tartozik például Ottlik Iskolája, Nádas Emlékiratok könyve című regénye, Füst Milántól A feleségem története, Camus Pestise, Menasse A regény kora című opusa, Hemingway Öreg halásza és a novellák s az a két kötet, melyet most is forgatok — William Styron: Nat Turner vallomásai és Székely János prózája.

Azon gondolkodtam, mi a közös ebben a néhány műben, s mi jellemző a többire is, amit még sorolni tudnék. Mi az, ami minden különbözőségük ellenére összeköti, rokonítja őket? Valaminek csak kell lennie, hiszen én magam is, bármennyire változom az időben, általában azért hasonlítok magamra.

Hosszas, de türelemmel viselt töprengés után arra jutottam, hogy mindegyik író és mindegyik mű építkezik. Lassan, szóról szóra, mondatról mondatra, fejezetről fejezetre lép. Így, lépésről lépésre bomlik ki előttünk a mű világa, tudunk meg mindent a szereplőkről, oldódnak meg bizonyos kérdések, s közben egyre újabbak merülnek fel.

Az építkezés nem feltétlenül azt jelenti, hogy az elbeszélés időrendben halad, hiszen az említettek közül sem Ottlik, sem Nádas, sem Füst Milán regénye nem követi a kronológiát, s a Styroné is csak jó száz oldal után. De szemmel láthatóan mindannyian úgy gondolják, hogy sem elbeszélés, sem történet, sem bonyodalom nem születik alapozás és alaposság nélkül, s enélkül az alakok is csupán vázlatai azoknak, akik lehettek volna, ha a szöveg nem sieti el a dolgot. Nem a terjedelemről beszélek, hiszen ki lehetne annyira otromba, hogy megszabja egy mű terjedelmét?! (Vers: max. 20 sor; próza: min. 100 flekk.) Minden jó mű tudja, hogy meddig nyújtózkodhat (és persze minden jó mű maga szövi a takaróját). Többfelől közelítik meg azt, amit el akarnak mondani, vagyis, ahogy Ottlik fogalmazott, „a létezés egészét”.

Ez a közös bennük tehát: az építkezés. Más kontextusba helyezve a klasszikus fogalmat: a Bildung. Ha egy könyvből nem sugárzik ez a szellemi munka, akkor azt csak ímmel-ámmal forgatom, és szinte biztos, hogy nem tudom szeretni.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Profik hátrányban

Apróhirdetések és használati utasítások körmönfont nyelvezetén helyenként már csak a pályázati szövegek tesznek túl. A Boldog Jövőnkért Alapítvány Kiemelkedően Közhasznú Szervezet például (a BJAKKSZ nem fikció, ilyet nyugalmi állapotban képtelenség kitalálni) pályázatot hirdet, hogy publikálási lehetőséget biztosítson hivatásos és amatőr költők, írók részére. Profik és műkedvelők tehát egyaránt ringbe szállhatnak. Izgat a kérdés, hogy vajon hol húzódik az a nagyon is légies, illetve törékeny határ hivatásosak és outsiderek között. Az előbbi igazi profihoz méltóan valószínűleg ebből él, szakmányban rója a sorokat, elégiától episztoláig bármi kikerülhet „műhelyéből”, metróversek és vonatregények, mikor mit kér a szerkesztő. Utóbbi nyilván csak mellékfoglalkozásként űzi az ipart, amikor az ihlet épp utoléri, honoráriumot viszont alig kap érte, legyen elég a lelkesedés, az írószövetségek rendre kiröhögik, amikor belépési kérelmét beterjeszti. Hogy kiből lesz hivatásos és kiből amatőr, az már valahogy születéskor látszik, később a jelek és stigmák csak sokasodnak: ahogy a tollszárat körülnyálazza, abból már — „akárki meglássa” — profi lesz a szentem. Átjárás nyilván nincs, vérprofi sosem aljasodik le a műkedvelők közé, az amatőr meg hiába kapaszkodik tíz körömmel, nem neki osztják a zsírosabb ösztöndíjakat, örvendhet, ha nyolc pontos betűvel lehozzák a versét.

Persze az is lehet, hogy az egész nem is így van. Valaki vagy író vagy nem. Az írói mivolt, ha komolyan veszik, kevésbé tűri a fokozatokat (művek minőségéről persze lehet és kell is vitatkozni). De azért szép lenne arról beszélni, hogy Pilinszky volt-e amatőr vagy József Attila profi. Esterházy talán már hivatásos, de Bodor Ádámnak még kapaszkodnia kell. Szóval, kedves BJAKKSZ, le a kalapokkal. Az emberi hülyeség bizonyos szintje ugyanis már tiszteletet érdemel. Ámbár az is lehet, hogy amatőrre bízták a szövegezést. Profi ilyesmit könyörgésre sem vállalna el.


DEMÉNY PÉTER
Van Gogh füle és a kultúra

Van Gogh, ugyan már, hát az teljesen őrült volt! A mondat nagyon magabiztosan hangzott, s az illető, akitől származott, szintén nagyon magabiztosan festett.

Nem a kijelentés tartalma bosszantott, hiszen ez régóta nem újdonság senki számára. Hanem a hozzáállás: azt a roppant öntudatot láttam meg a huszonéves srác szemében, amelyet csak azon észlelhetünk, aki mindent tud valamiről, jobb esetben egyenesen mindenről. És a felkiáltásban rejlő értékítélet is idegesített: őrült volt, akkor már nem is ő festette azokat a csodálatos képeket, vagy már nem is annyira csodálatosak?

A beszélgetés folyamán kiderült, miért annyira magabiztos a fiatalember. Váradról származik, mondta, több dokumentumfilmet is látott Van Goghról. Sőt egy művészfilmet is — tette hozzá nem kevés büszkeséggel. Mert a királyi egyesen olyat is vetítenek. És egy váradi...Felületessége megdöbbentett. Nem hittem volna, hogy még léteznek olyanok, akik összekeverik a civilizációt a kultúrával, és még hivalkodnak is ezzel. A srác tudta, mikor és hol született Van Gogh, mikor és hol halt meg, kibe volt szerelmes, mikor vágta le a fülét stb. Akár egy két lábon járó lexikon. És az adatok eme nagyszerű birtoklása, memóriájának biztonsága hitette el vele, hogy művelt, mi több, kulturált.

Pedig a civilizáció mennyiségi, a kultúra pedig minőségi „dolog”. Aki rengeteg adatot tud, naponta két könyvet elolvas, három ismeretterjesztő sorozatot megnéz, mobil lóg a derekán, az roppant civilizált, de a kultúrához nincs köze. „Aki egyetlen könyvet olvasott egész életében, de azt igazán megértette, az mélyen kulturált ember” — írja Füst Milán.

Valamelyik nap láttam róla egy összeállítást a királyi kettesen...


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Fenegyerekek

Barátaim óvnak, hogy „árt egy írónak, ha nem szerepel a neve...”, mennyire két dologról beszélünk! Úgy érzem, semmi nem árt oly gonoszul egy írónak, mint ha „szerepel” a neve — írja Márai Sándor 1944-ben Naplójába. Ekkor már az újságírás felhagyásán is töpreng, az irodalmat ugyanis megfertőzi, elborítja az állandó, napi jelenlét kényszere. A „siker” mindennapos követelménye. S különben is mi vagy ki legyen inkább sikeres: az író vagy műve? Még gonoszabbul: a szerző sikeréből hulljon valami a műre vagy fordítva, a mű felkapottsága, értékelése ragyogja be az írót? Hiszen lehet valaki korának legnagyobb különce, ünnepelt fenegyereke, a lapok és tévék géniusza, s ez a ragyogás természetesen kihat az irományokra is. A példányszámra. De vajon tényleg szerencsés a pillanatnyi győzelem? Vámos Miklós tévébeli — tegyük hozzá: sikeres — szereplése után szinte elkapkodták, elkapkodják regényeit. Parti Nagy Lajos egyetlen, Friderikusz-beli fellépése után sokszorosan megnőtt „leányregényének” eladott példányszáma. De a média vagy a marketing sikere egyben irodalmi siker is? Más: vajon ki emlékszik már arra, hogy G. B. Shaw korának legnagyobb botrányhőse volt, hogy Gertrud Stein férfiruhákban járt? Ami belőlük fontos lehet, mind a művek segítségével fontos, azok révén „izgalmas”. Mert valahogy mégiscsak ez a döntő. Ezért is mindegy, hogy kora kusza viszonyai között mennyit szerepelt, forgott egy író neve. Az idő ugyanis nagyon hamar lemorzsolja a fenegyerekség napi előnyeit, és nem hagy a helyén semmit. Ha nincs értékelhető mű, az íróság csupán szerep. Szánalmas vagy épp megmosolyogtató. Parti Nagy nem show-beli felbukkanása miatt jelentős, mint ahogy Vámos regényei sem lettek jobbak tévészereplései miatt. A divatnak semmi köze az irodalomhoz, legfennebb az író személyéhez. Neki okoz maradandó sérüléseket, még akkor is, ha úgy tűnik, épp most kényezteti el. Az olvasó ezerszer igazságosabb.


DEMÉNY PÉTER
A versek és a bárdok

Furcsa irodalmi berkeinkben gyakran a politika írja az írót. Kardot rántunk ki rozsdás hüvelyéből, hordókra ugrabugrálunk, nemzetmentőknek képzeljük magunkat, és meg akarjuk írni az új Nemzeti dalt. Mindezt azért, mert elődeink is szívesen hadonásztak a karddal, ők is felugrottak ide-oda, ők is a hon megmentésére szerződtek, és a Nemzeti dal is régen elavult már.

Az írók és a költők, kiknek tollát a politika fogta vészterhes éjszakai órákon, egykor a diktatúra átkát nyögték, mint Mátyás bús hadát Bécs. A „nyögték” enyhe eufemizmus, amelytől a bárdok sértődnének meg legjobban. Ők ugyanis süvöltötték, sikoltották, a zsarnok fülébe ordították, és nem is egyszer, hanem többször, bátran, vakmerően és hősiesen. A régi szép idők azonban elmúltak, a boldog emlékezetű Diktátort kivégezték, s lantosaink ma már a demokrácia és az Egyesült Európa problémáival térnek nyugovóra. Schengennel feküsznek, Schengennel kelnek föl.

Schengenig azonban sok van, s ki más tudná ezt jobban, mint a költők?! Rímekbe szedett vezércikkeket írnak a nagy kisebbségi nyomorról, és mondanivalóról meg egyéb ilyenekről beszélnek. Egy irodalmi műnek ugyanis mondanivalója kell hogy legyen, s egy kisebbségben élő író művének pláne.„Én félek, nem tudom, mi lesz, / ha álmom újra fölvet? / Kívánlak, mégis kapkodón / hányom föléd a földet. / A számban érzem mocskait / egy leskelő pokolnak: / mit rejt előlem, istenem, / mit őriz még a holnap?

”Ezt ugyan Pilinszky írta, aki nem volt kisebbségi, vátesz pedig annál kevésbé. De egyvalamit nagyon tudott: hogy a költészet valamiféle delej, amelynek ereje nem a mondanivalón múlik. Illetve nem azon a mondanivalón, amelyet három mondatban minden elemista össze tud foglalni. Hanem azon, amit ő vet papírra, gyönyörű szerelmek borzalmas feszültségei nyomán.

Ha minden erdélyi költő tudná ezt a varázslatot, talán már nem is lennénk kisebbségiek.

» vissza a tartalomhoz