Meghívó minden keddre. (II. rész)

» vissza a tartalomhoz

DEMÉNY PÉTER
A gondviselés szeszélye

„Tizenötödik fejezet, melyben a szerző akarata ellenére a gondviselés szeszélye szerint fejeztetik be a történet.” Ez Mikszáth Kálmán A fekete város című regénye utolsó részének magyarázata. Egy diáklány hívta fel rá a figyelmem, mert az egyik szemináriumon Balzacról meséltem egy hasonló anekdotát. A francia író, aki folytatásokban közölte művét, levelet kapott, melyben az ismeretlen olvasó arra kérte, ne ölje meg a hősnőt. A regény végén a lány mégis meghalt, Balzac pedig lábjegyzetben kért bocsánatot: „Elnézést, de nem tudtam megmenteni.”

A szemináriumon, melyen a diáklány megszólalt, a talán legnépszerűbb, legfelkapottabb erdélyi magyar író egyik regényét elemeztük, azét, aki már nem is író: maga a Nemzeti Mítosz, a Várva Várt Megváltó. Művében úgy beszél egy román szereplő, mintha a szerző igazsága fontosabb lehetne neki, mint a magáé. Úgy sorolja unokájának a magyarság érveit, mintha egyetérthetne azokkal. Ezáltal az író szócsövévé változik — hús-vér emberből puszta papírfigurává.

Pedig az alakoknak a regényben megteremtett világ szabályai szerint kellene cselekedniük. Nem úgy tehát, ahogy az olvasónak vagy az írónak jólesik, hanem ahogy azt helyzetük diktálja. Ami természetesen nem azt jelenti, hogy muszáj minden románnak gyűlölnie a magyarokat (ez a másik véglet lenne, s ugyanolyan mechanikus), hanem azt, hogy mindenki úgy cselekedjen, ahogy a műbeli helyzetéből következően teheti, mert másként viszont semmiképpen nem cselekedhet.

Úgy belelovaltam magam a magyarázásba, hogy az egyik tanítványom kénytelen volt jelentkezni: ne haragudjak, de mennie kell, indul a vonata. Akkor persze abbahagytam a szenvedélyt, s azzal biztattam magam, amíg lesznek olyan diákok, akik észrevesznek ezt-azt, addig rossz írók is élhetnek a világon.



PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Az istenadta és a lincshangulat

Aki a jelen pillanatban nem jár a kolozsvári színházba — az a nép. Aki viszont jár — szűk réteg. Mondta mindezt az a kábé nyolcvan résztvevő, aki a szombati színházi vitafórumon a népet képviselte. A nép most is a másság tisztelete mellett tört lándzsát, bőszen hivatkozott a közönség érdekeire (paradox módon azon közönségre, amely nyíltan bevallja: nem jár színházba), miközben kész kitessékelni, letácsolni, elnyomni a legkisebb ellenvetést is. Vajon ezek lennének azok az értékek, amelyekre hivatkozva el kell távolítani Tompa Gábort a színház éléről? A magyarság nevében, amely bőszen követeli a szolgálatot, a meghunyászkodást, a „tömegigény” tiszteletben tartását? A „nép”, a tömeg, vagyis a leendő közönség, amely a váltás után valószínűleg „elözönlené” a nézőteret, most bosszús és ingerült, mert nem azokat az értékeket látja viszont a színpadon, amelyeken felnőtt, amelyeket szívesen megosztana gyermekeivel. Csakhogy a majd négy órára nyúlt beszélgetés ideje alatt sem derült ki, milyen értékekről is lenne szó. A vitafórum majdnem lincshangulatba csapott át, a nép ugyanis interpellálni készül, egyletet alakított, de a bősz elutasításon kívül nem képes tisztázni — elkoptatott szólamok hangoztatásán túl —, hogy pontosan mit is szeretne. A nemből nem sejlik fel az igen. Még leghalványabb körvonala sem. Politikai csasztuskák, régi reflexek és beidegződések, előítéletek, intolerancia, önmagunk kritikátlan dicsőítése — jelenleg ez látszik. Ezen a talajon viszont semmilyen művészet nem képes megélni, sem a „mi” színházunk, sem az „ők” színháza. Annak ugyanis szabadságra van szüksége, és nyitottságra. Kényszerítő körülmények között, kijelölt értékek rabságában csak szolgaság és nem szolgálat születhet. De hát ezt talán nem is kellene magyarázni a megjelent középkorúaknak.

Az istenadta nép viszont nem nyugszik meg, amíg a közellenségnek kikiáltott Tompa Gábort el nem távolítja, s vele együtt a „kísérletező”, „ízléstelen” szellemiséget. Száműzi, megbélyegzi, a földbe döngöli. S talán akkor majd újra játszhatnak Vörösmartyt, Pirandellót, Shakespeare-t. Csak persze másként, mint eddig. Komolyan, egyenes homlokkal. Kikacsintva a nézőtérre, hogy vajon hálás-e a publikum, és nem rontja-e valami kényes és pallérozott ízlését. Mert ha rontja, semmi jóra nem számíthat. Szedheti a batyuját, és mehet a megnyílt Európába. A szeme világába.


DEMÉNY PÉTER
Az élet, az élet, az élet

Manapság már nincs irodalmi élet — jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon egy idősödő magyarországi úr, akinek volt valamelyes köze a szerinte egykor létező irodalmi élethez. Mint minden olyan kijelentéshez, amelyet semmilyen érvvel nem támasztanak alá, ehhez is szkeptikusan viszonyultam. Miért, kérdeztem tamáskodó arccal.

Először is, mondta partnerem a borban, nincsenek nagy írók. Valamikor ilyenek is voltak. Füst Milán, Németh László, Ottlik, Örkény, Mészöly, Nemes Nagy, Pilinszky, Weöres egymás kortársaiként élték életüket. Ma meg? Ma mi van? Hát mondjam meg, mi van ma?! Nem is szólva a művekről, tette hozzá, és legyintett.

Elkerekedett szemmel hallgattam. Sinistra körzet, leheltem. Igen-igen, de hát az tíz éve volt — igaz, akkor viszont Kossuth-díjat érdemelt volna. Jadviga párnája. Az egy tisztességesen elvégzett munka, válaszolta türelmetlenül, és a hangsúlyán éreztem, mit gondol erről a „tisztességesen elvégzett munkáról”.

Jó regények tehát nincsenek, vagy nagyon régen voltak. Irodalmi élet meg pláne nincs — nézett rám türelmetlenül velem szemben ülő ismerősöm. Irodalmi élet nemcsak a művek, hanem az is, hogyan járnak össze, hogyan beszélgetnek, isznak, udvarolnak egymás feleségének. Ő nem így mondta, de az „egymás” és a „felesége” benne volt.

Valóban, az irodalmi élet ilyesmi lehet, ha van. És ebben az értelemben tényleg inkább nincs. De ha így vesszük, akkor élet se nagyon van. Mindenki rohan, mindenki tévét néz, mindenki pénzt szeretne keresni. Elidegenedtünk, ó.

Csakhogy a közhelyekkel nem sokra megyünk. Az élet (tehát a barátság) formái megváltoztak, de ez még nem jelenti azt, hogy mindennek vége. Az írók nem kétnaponta járnak össze, hanem kéthetente. Nem beszélgetnek éjszakába nyúlóan, mert másnap reggel munkába kell rohanniuk.

De azért összejárnak, és beszélgetnek. A beszélgetés után hazamennek, és írnak. Másnap dolgozni rohannak, és délután bevásárolnak. Este tévét néznek, aztán esetleg írnak is valamit.
Szóval, élnek.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A tompaság védelmében

Időről időre fellobban a vita a kolozsvári közéletben a Tompa Gábor neve és „színháza” körül. A kritizálók többsége most is, mint pár évvel ezelőtt, ugyanazokat az érveket hangoztatja: ez a színház érthetetlen, tehát értelmetlen, azaz közönségellenes és riasztó. A „régi vágású” publikum kénytelen már a szünetben távozni, elhagyni az öncélú művészkedés eme bordélyházát, ahol senki sincs tekintettel a legszentebb és legbiztosabb ítélethozóra, a közönségre. S miközben a beszélők rendszerint többes számban, a „mi” határtalan önbizalmával vádolnak, mégsem lehet tudni, hogy vajon a beszélő szomszédjairól van-e szó, az ötven felettiekről, vagy egyszerűen Kolozsvár egész magyarságát idézik meg a felszólalással. De vajon milyen ez a távolmaradásával tüntető publikum, ötlik fel bennem minduntalan a nyugtalanító kérdés.

Nagy László egyszer így felelt arra a „vádra”, hogy az „utóbbi években írt” versei érthetetlenek lennének: „Nem mindig az én verseimben van a homály, hanem az esztétikailag képzetlenekben és a renyhékben. Nem kezdhetjük újra az ábécénél a költészetet. Tanuljanak ők is, legyenek figyelmesek, küzdjenek meg a versért. (...) Megvetem azokat, akik egyetlen hivatásuknak érzik, hogy untalanul egyszerűségből vizsgáztassák le a költőt. (...) Ezek kinevezik magukat a közvélemény képviselőinek, mindig és mindenütt felszólalnak, több levelet termelnek, mint a mocsári fűz. Ők nem a szolgálatra figyelmeztetik a költőt, hanem taszítanak a legrútabb szolgaságba.” Az az érzésem, hogy a kolozsvári tüntető publikum épp erről a küzdelemről, a kihívásról szeretne lemondani. A színház és általában a művészet az ő felfogásában kényelem, a közérthetőség kényelme. Ezt követelik, ezt kérik számon Tompa Gábor színházától is. Azt gondolják, hogy a jegy ellenértékéért egyszer s mindenkorra feloldották magukat a kínos értelmezés alól. Nyilván nem a zavarosságukkal tüntető, azzal blöffölő irányzatokat akarom most védeni, nem gondolom, hogy a dadaizmus lenne a művészet csúcsa. Csak nem szabad elfelejteni, hogy a jó színház mindig felborítja az értelmezés bejáratott sablonjait, ellenünk, azaz kényelmünk ellen beszél. Esküdt ellensége renyheségünknek és tompaságunknak. Kibillent és nyugtalanít. Álmatlan éjszakákat és keserű cikkeket okoz. Most is.


DEMÉNY PÉTER
Mákonyos dilemmák

„Különös, erős mákony ez, amellyel nem élhet sokáig veszélytelenül az író; a gépies gyanakvás, az a vállvonogató fölény, amellyel az újságíró »biztosan tudja«, hogy csak kétféle ember van, olyan, akiről még nem derült ki, s olyan, akiről már »kiderült valami«, lassan közvádlót nevel az íróból is. (...) Egy napon választani kell: az író szót kér, s az újságírónak ilyenkor el kell hallgatni, nem lehet kétfelé élni, kétfelé hinni, nem lehet a nap különböző szakaiban »megérteni« azt, amit a szerkesztőségi hivatalos órák roham-pillanataiban feltétlenül gyűlölnöd s irtanod kell...”Igen súlyos dilemmát fogalmaz meg Márai, s ez a dilemma létező és érvényes még akkor is, ha a magyar irodalom legnagyobb írói újságírók is voltak, s a legmaradandóbb jegyzeteket és tárcákat olyan klasszikusok vetették papírra, mint Ady, Kosztolányi vagy éppen — Márai. Nyilván akadnak olyanok, akik könnyebben egyeztetik össze a két végletet, kétféle énjüket: nappal nyugodtan írják a kard-ki-kard vezércikkeket, éjszaka pedig úgy formálják meg a legnagyobb gazemberek alakját, hogy az olvasó maga is csodálkozik, miképpen szerethette meg ezeket a démonokat.

Ha nagyon élesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, az újságíró mindent feketén-fehéren lát, míg az író mindig úgy érzi, nem kapott el minden színt a világból. Az újságíró küzd, az író figyelni szeretne.

Erre a figyelésre az újságírónak a Márai említette „roham-pillanatok” miatt nincs ideje. Lapzárta!, lapzárta!, ordítják a füledbe vagy zakatol benned, s aki lassúbb és talán gyávább, annak mindegyre erőszakot kell tennie magán. A „gyorsan dolgozás” csak a munka egyik része, nem is a legfontosabb. Vannak írók, akik rendkívüli sebességgel jegyzik le az alaptörténetet, s aztán kétszer-háromszor újraírják, amíg kiadják a kezükből. Az újságírónak úgy kell írnia, mintha minden mondatát kőbe vésnék — és másnap szomorúan kell tapasztalnia, hogy papír ez is, sajnos, csak papír.

A felelősség viszont a gyorsasággal fordított arányú: az újságíró, aki két telefon között üti a billentyűket, mindig azzal a szorongással távozik a szerkesztőségből, hogy valamit félreértett. Bársonyfülű Borbála nem a Nőszövetség jegyzője, hanem tiszteletbeli elnöke, és másnap reggel éles hangon rikácsol a főszerkesztő fülébe.

Eljöhet a pillanat, amikor úgy tudunk legjobban segíteni a sajtón, ha kivonulunk belőle.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A súly és a pálma

Isten őrizzen attól, hogy (helyi) politikusok kezére kerüljenek kulturális intézmények. Csak egy hajszálon múlott például, hogy Vekov Károly nem interpellált a kolozsvári színház „ügyében” a kulturális miniszterhez, engedve „választói” sürgető kérésének, miszerint azonnal mozdítsák el a színház neves, de rendezései miatt némileg nézhetetlen igazgatóját, Tompa Gábort. Azt már tudjuk, hogy a székelyudvarhelyi RMDSZ inkább focimeccsre jár, mintsem a helyi színházat támogatná bár egy belépő árával. A vásárhelyi színház pedig lassan működésképtelenné válik az önkormányzat és a megyei tanács közötti lázas pingpongban. Mert valamennyicske pénz még lenne, de azt megfelelő határozat híján nem lehet felhasználni. A színházi alkalmazottak nyilván addig nem is kapnak pénzt, amíg a helybeli potentátok el nem döntik: népszerűségük szempontjából mégis melyik út lenne járható. Támogatni, vagy nem támogatni. Megfojtani, vagy híg népszerűségben tocsogni. A civil szféra, sajnos, még messze nem annyira erős, hogy effajta intézmények fenntartásába besegítsen. A közönség (bocsánat: az istenadta nép) pedig megosztott, ha támogatná is féltett (?) intézményét, csak bizonyos feltételekkel tenné. Ha az úgy táncolna, ahogy (ki)fütyülik. Színházba pedig egyre kevesebben járnak, mondhatni a kultúra egyre kevesebbek „ügye”, hiszen kies magányunkban megteszi a tévé, az internet vagy a Delta Force II. is. A kultúrapótlók viszont lassan elfeledtetik azt, hogy mit is pótolnak. Ha nem lenne istenkísértő a gondolat, bizony visszasírnám a diktatúra éveinek intézményféltő légkörét. Pedig nem is olyan sok minden változott, csupán az előbbi képletbe a diktatúra helyébe kellene behelyettesíteni a helyi politikum — jó esetben — tehetetlenségét, — rossz esetben — közönyét. Arroganciáját és gerinctelenségét. A féltés viszont már nem sikk, hiszen mindezt az a kényelmes alapállás vette át, hogy demokráciában majd csak megoldódik valahogy az ügy. A végső szavazáson csak átmegy majd az igazság. Más kérdés, hogy addig a legerősebbek is kiábrándulnak vagy kivándorolnak. Mert ahol a legminimálisabb (erkölcsi vagy anyagi) támogatás is hiányzik, ott még pálma sem nő. Nincs az a súly.


DEMÉNY PÉTER
Könyv a fotelben

Nemrég egy könyvbemutatón azt találtam kérdezni a szerzőktől, ha egy pillanatra embernek képzelnék a könyvet, amelyről írnak, milyennek látnák. Döbbenten hallgattam a válaszokat: egyikük sem gondolt még ilyesmire. Hozzá kell tennem, nem a kérdezettek fantáziájával van baj: mindegyikük kapott ebből az isteni adományból.

A helyszínen persze nem állt módomban morfondírozni. A kérdést, utolsó lévén, felolvasás, majd dedikálás követte. Csak annyit tudtam megjegyezni, hogy én, ha tehetem, mindig megnézem a szerző arcképét, s ha személyesen is ismerem, akkor még a hangját is megpróbálom felidézni, miközben olvasok.

Ez a „megpróbálom felidézni” azonban nagyon hidegen hangzik; az ember szinte összedörgölné a tenyerét. Az igazság az, hogy nem kell ilyen műveletekbe bocsátkoznom: ha jó a szöveg, egy idő után hallom az író hangját. Nádas Péter lágy tenorját például, vagy a Parti Nagy rekedtes, meleg baritonját. Hallom, amint Bodor Ádám többször nekifut egy-egy szónak, vagy ahogy Kányádi Sándor skandálja verseit.

És az arcok. Nádas Péter vagy Mészöly Miklós okos szemei. Ottlik huncutsága, García Márquez cigányos arca, Hrabal kemény tekintete. Vagy ahogy Szilágyi István pipázik!

A mű számomra akkor válik hitelessé, amikor megszólal, vagy amikor a mondatok közül előkandikál a szerző arca. Ha szerencsém van (ez persze sok mindentől függ), akkor látom is, meg hallom is az írót. Ha ez megtörténik, akkor már nem teszem le a könyvet. És amikor írnom kell egy „ilyen” író kötetéről, akkor szinte szégyellem magam. Mintha közel hajolnék hozzá. Hogy ne csak a szemét lássam, hanem a porszemeket is az íriszén.

Ha nekem kellene válaszolnom a magam kérdésére, azt mondanám, a könyv a szembeni fotelben ül. Cigarettázik, pipázik, borozgat, kávét szürcsöl. Nem biztos, hogy mindenben egyetértünk, de nagyon ritkán fordul elő, hogy kiabáljunk, vagy hogy valamelyikünk kirohanjon a szobából, és bevágja az ajtót. Ismét töltök, hallgatunk egy sort, megint beszélgetni kezdünk.
Aztán elbúcsúzunk.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Öncélú politika, öncélú színház?

Annak idején, amikor megmagyarázhatatlanul veszélybe került a marosvásárhelyi színház működése s talán a léte is, a megyei önkormányzat elnöke, Virág György kitett magáért: hősiesen küzdött a társulatokért. A hősiességről nyilván nem ő tehet, hiszen normális körülmények között csak annyit mondtunk volna, hogy tette a dolgát, azért a közösségért dolgozott, akiket képvisel. Egy olyan intézményt védett és támogatott, melynek fennállása egyetlen kisebbségi — vagy bármilyen felelős — politikus számára sem lehet közömbös. Ma már viszont a normalitás is emberfelettinek számít. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy egyik-másik RMDSZ-es politikus milyen közönnyel vagy épp érthetetlen cinizmussal viseltetik a kultúra iránt. Szóval, kevésen múlott, hogy számomra Virág György legyen az év magyar politikusa, ám ő felbátorodva intézménymentő munkáján, ingatag talajra tévedt. Egy héttel ezelőtt kijelentette, hogy a „művészetet nem a művészetért kell produkálni, hanem a közönségért”, majd bírálni kezdte a színház műsorpolitikáját is. Az előbbi kijelentéssel nagyjából egyet is érthetnénk, ha nem merülnének fel nyugtalanító kérdések. Vajon mit tart l’art pour l’art-nak Virág György? És kit nevez ki közönségnek, akinek a nevében szól? Az ő ízléséről van szó vagy a háta mögött felsorakozó névtelen és arctalan tömegekről? A rugalmasan alakítható „közvéleményről”? Vajon miért érzi úgy Virág György, hogy most, amikor már valamelyest nyeregben van, befolyásolhatja a színházi emberek munkáját? Talán az általa kiharcolt támogatás fejében már arra is feljogosultnak érzi magát, hogy a megmentett intézmény szabadságát kijelölje? Esetleg megkéri majd a szintén támogatott Látó szerzőit is, hogy ezentúl olvasóbarát novellákat írjanak? Hiszen egy folyóirat sem mellőzheti büntetlenül olvasóközönsége igényeit.

Kár, hogy Virág György az elvégzett munka fejében olyan dolgokba is beleavatkozna, melyek szánalmasan nem tartoznak rá. Bár ha épp a rendezői szakma felé kacsingat...


DEMÉNY PÉTER
Vita nincs

A múltkor azt fejtegettem, hogy általában az olyan regényekhez vonzódom, amelyek világa lassan, lépésről lépésre tárul fel, s amelyekben tehát érződik az írónak az a gondja, hogy fokozatosan építse föl művét.

Jó, jó, vethetné valaki ellenem, de hiszen minden próza ilyen! Mindegyik „alapoz és alapos”, ahogy Ön mondta, s minden szövegnek az a legfőbb célja, hogy olyan világot teremtsen, mely előtte nem létezett!

Érvelése igaznak tűnik, válaszolnám én ebben a meglehetősen pedáns vitában, s úgy fognám a krétát, mint Karinthy híres karcolatában Steinmann, a grófnő. Valóban minden szövegnek ez a célja. Az azonban már korántsem mindegy, hogy milyen világot teremt (s a „milyen” szót tanárosan kihangsúlyoznám). Itt van például Venyegyikt Jerofejev Moszkva—Petuski című kisregénye, melynek magyar fordítása a JAK és a Jelenkor kiadó közös sorozata, a Műfordító Füzetek első darabjaként látott napvilágot a kilencvenes évek elején. A könyvet sokan remekműnek tartják, s úgy beszélnek róla, mint amely Dosztojevszkij után végre ismét felmutatja az orosz lélek éjszakai, démoni oldalát. Valószínűleg így is van — én mégis nehezen olvastam el, nem tudtam élvezni, és ma is hiába igyekszem, hogy újraolvassam. S hogy miért? (És itt színpadiasan felvonnám a szemöldökömet.) Mert akármilyen remekmű, mégiscsak egy hevenyészett, összecsapott, morzsalékos világba vezet, ahol rosszul érzem magam.

De hát, hápogna a vitapartnerem, ám én fölényesen leinteném. Nem, ne mondja (mondanám), hogy azért morzsalékos a szövege, mert ilyen a világ, amelyről szól. Az az élet sem valami egységes, amelyről Dosztojevszkij ír, és Thomas Mann, vagy hogy kortársat emlegessünk, Nádas Péter is éppen eleget beszélt a démonokról. Ők mégsem érezték szükségét annak, hogy darabokra törjék a mondatokat, paragrafusokra válasszák a szöveget, nem szórtak vakolatot a szemembe.

Mások az elvárásaink, zárnám le a vitát igazam biztos tudatában. Én a töredéket csak akkor szeretem, ha egy egészből szakadt ki (mint például Esterházy Harmonia Caelestisében vagy Kukorelly Endre TündérVölgyében). Ön talán azt tartja hitelesnek, amikor az egészen is látszik, hogy töredékekből épül. Hiszen nincs is vita köztünk!, mondanám barátságosan, és kávéra invitálnám a tönkrevert úriembert.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Hétvégi messiások

Irodalom és politika — két alig összebékíthető terület. Hiszen már a politikumhoz való viszonyulás is két nagyobb csoportba osztja a tollforgatókat: apolitikus írókra és harcos eszmevezérekre. Az előbbiekre (pl. Thomas Mann, Babits Mihály) azt szoktuk mondani, hogy többnyire „csak a mondatokkal” törődnek, nem engedik, hogy a külvilágban tomboló ideológiák megfertőzzék őket, távol tartják magukat mindenféle politikai csatározástól, kakaskodástól. Vallják, hogy az értelmiségi szerep eleve függetlenséget jelent. Míg az utóbbiak (pl. Jean-Paul Sartre, Petőfi) életművéhez szervesen tartozik a kiállás, az elkötelezettség, a semlegesség díszes feladása. Persze, tegyük hozzá, az apolitikus írók sem voltak képesek mindig megtartani hírhedt semlegességüket; véleményük, álláspontjuk — ha diszkrétebben is, de — visszatükröződött a sorokban, naplókban, esszékben, s időnként, ha már minden kötél szakadt, ők maguk is politizáltak (pl. Babits szerepe a Tanácsköztársaság idején). De vajon melyik szerepet favorizálja a kisebbségi társadalom? Ahol minden percben a túlélés forog kockán, ahol a népesség fogyása már-már megállíthatatlan, nyilván — vágnánk rá egyből — a forradalmár, a radikális író-politikusok a kelendőek, akik fáradhatatlanul szolgálják a képviselt közösséget. Holott nincs is ennél ijesztőbb dolog a világon. Mert ebben az esetben a puszta esztétikumba való bezárkózás — miközben az írónak mégiscsak a mondataival kellene törődnie — egyenlő az árulással. Pedig tudjuk: egy olyan közösségnek, amely minden apró kudarcot katasztrófaként él meg, s hajlamos a depresszióra, semmi sem jöhet jobban, mint a józanság és a körültekintés. Hiszen hisztérikus körülmények között könnyű forradalmárnak lenni, „korszerű” eszméket zászlóra tűzni, ám megfontoltan és önkritikusan cselekedni már jóval nehezebb. Így tehát — hogy végül megválaszoljam az általam feltett kérdést — egy kisebbségnek inkább egy apolitikus — a szerepvállalást illetően —, ám a közügyekre igencsak érzékeny, azokat felelősen lereagáló írótársadalmat tudnék elképzelni. Akiket nem fűt a nagy rendcsinálás vágya és a beolvasás percnyi heve, akik nem kívánják birtokolni az igazságot, így aztán a Messiás egyébként népszerű szerepe is lepereg róluk. Legfeljebb hétvégenként, szűk körben, a maguk szórakoztatására. Mert azért időnként kell egy kis kitárulkozás.


DEMÉNY PÉTER
Író a magasban

Székely János jól tette, hogy eltávozott közülünk. A gondolat valamelyik nap merült föl bennem, de aztán nem tudtam elhessegetni. Inkább olyan érveket találtam, amelyek alátámasztják, mint olyanokat, amelyek megcáfolják.

Ki tudja, mit kellett volna megérnie, ha még marad. Végig kellett volna néznie, hogy az egykori rendszer kiszolgálói hősként tüntetik föl magukat. Hogy azok, akik valamikor a diktátor tiszteletére írt vezércikkeket fordították, sértettségükben, hogy ők még a talpnyalásban is csak ennyire vitték, hirtelen nemzetük megváltóivá lépnek elő. Hogy a „baloldal” fogalma, hála az önjelölt politológusoknak, kiürül, és semmi egyebet nem jelent már, csak „kollaboránst”, a „jobboldal” viszont olyan embert, aki „párttitkárt” és „magyarságot” kiált, míg csak be nem reked. Hogy az erdélyi közéletben csak úgy lehet megmaradni, ha biztosan tartozol valahová — ami furcsa módon azt jelenti, tudod, kiket gyalázz, és kik előtt alázkodj meg. Hogy a gondolkodás táborfüggővé válik: van, akit vagy amit csak hódolat illethet, nem bírálat, míg másokról semmi jót nem szabad mondani.

Meg kellett volna érnie az „önvizsgálat” szó leértékelődését. Látnia kellett volna, hogy egyesek csak legyintenek erre a szóra, mint valami mérhetetlen ostobaságra. Hogy mások szorgalmazzák ugyan, de mindig a másik önvizsgálatát értik alatta. Hogy olyanok szónokolnak a köztéri emelvényeken, akik szellemi és/vagy erkölcsi értelemben leépültek (ha ugyan valóban leépültek).Neki, aki kínosan ügyelt az árnyalatokra, iszonyú szenvedést okozott volna mindez. Olykor meg is szólalt volna, hiszen bármilyen illúziótlanul gondolkodott is, viselkedését mindig erkölcsi normák irányították. Akkor viszont menthetetlenül korpa közé keveredik. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, kikkel kellett volna vitatkoznia, kik oktatták volna ki erkölcs, szellem, igazság és magyarság dolgában.

Jobb így, ahogy van. Erkölcsi tartása (úgy tűnik) elérhetetlen magasságba emelkedett, csak bámulhatjuk, milyen messzire.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Amiről nem lehet beszélni...

Mindamellett, hogy a vélemény szentségét tisztelem, és az egyéni ízlést sem kívánnám különösebben bántani (magyarán: mindenki azt mond, amit ízlése, műveltsége, neveltetése megenged), az valamiképp mégis meredeken hangzik, hogy „Méhes György egyike irodalmunk legnagyobbjainak”. Abból a logikai és nyelvi szorításból kilépve, hogy legnagyobb csak egy lehet, máris ingoványos vidéken találjuk magunkat. Túl azon, hogy a mai hermeneutikai világban már magánügynek számít, hogy ki kit helyez magában (saját kánonjában) a legmagasabbra, a kijelentést mégsem lehet szó nélkül hagyni. Mert akkor hol van (mármint milyen méretben és milyen magasságban) Székely János, hol lesz Bodor Ádám, Szilágyi István, hogy csak az erdélyieknél maradjunk, egy hevenyészett felsorolás erejéig. Az viszont teljesen egyértelmű, hogy manapság jó marketingstratégiával bármelyik „elfeledettből” képesek vagyunk „kimagaslót” csiszolni. Egy szépen kivitelezett sorozat, suttogópropaganda, megrendelt vagy spontán kritikák, és veszik, mint a cukrot. (Díjakról, úgy vélem, nem szabad és nem is érdemes vitatkozni. Elsősorban nem azok tesznek naggyá egy írót.) Ezért szerezhetett érdemén felüli népszerűséget Erdélyországban Wass Albert és Méhes György. De sem a monográfia, sem maguk a művek nem győztek meg arról, hogy ez az elfeledettség méltánytalansággal párosulna. Gyermekkorom kedvenc Méhes-olvasmányai (máig emlékszem például arra, hogy mit is jelent az, hogy SESESÜSE) természetesen máig érvényesek, a „felnőtt” irodalomról azonban hamar kiderült, hogy bizony súlytalan. Akárhány Méhes-regényt vettem kezembe, emiatt kellett letennem. Bár itatja magát, mégis lebeg, akár a tollu. Elég, ha összevetjük kortársaival, máris nyilvánvalóvá válik felületessége. Egy sikeres „visszatéréshez” nem biztos, hogy elég egy monográfia vagy egy jókor jött díj. Bármekkora is legyen az. Talán több hiteles véleménynek kellene összecsengenie. De akárhogy kutatom, keresem ezeket a véleményeket, csak nem találom őket. Mintha az irodalmi élet „többi” — nyilván a maradékról van szó — képviselője nem akarna tudomást venni a rejtett értékekről. Ugyanis kitartóan hallgat róla. Talán a közöny, a szakmai féltékenység, a rosszindulat... A meg nem értettség keserű átka. Vagy mert egyszerűen nincs miért vagy miről beszélni.


DEMÉNY PÉTER
Kányádi — 75.

Mindig kockázatos vállalkozás legnagyobbakról vagy legnépszerűbbekről — egyáltalán, legekről — beszélni. Hiszen divattól, korhangulattól, egyéni ízléstől s ki tudja, mi mindentől függ, hogy melyikünk kit nevez a legvalamilyenebbnek. Értékekhez azonban nem fér kétség, és a magyar nyelv egyik csodája, hogy az alapfok többet mond, mint a másik kettő. Ha egy lány szép, akkor szép — minden további szó kevesebb, mint ez az egy.

Kányádi Sándor versei szépek. Ez is egy olyan állítás, amelyet nem kell cifrázni. Olvasni kell ezeket a verseket, ízlelgetni ezt a költészetet. Először az jutott eszembe, hogy készítek egy „Kányádi-kollázst”, de idézetek csak a hosszú tanulmányokban vagy az érettségi tablókon mutatnak jól. És ezen a helyen nem férne el sem az Apokrif ének, sem A XC. zsoltár, sem a Halottak napja Bécsben — nem férne el még a Két nyárfa, a Sárga kankalin vagy a Bántani én nem akarlak sem. És ha elférne, akkor meg azt a látszatot keltené, hogy be lehet szorítani egy egyéniséget (hiszen mi más lenne a költészet, ha nem az egyéniség hiteles lenyomata) egy napilap rovatába.

Azt mondtam az előbb, hogy értékekhez nem fér kétség. Nos, évszámokban sem kételkedhetünk. 1929 és 2004 között hetvenöt év telt el. Ebbe a hetvenöt évbe belefértek mindazok a versek, amelyeket felsoroltam; belefért a költészet, mely ezeket a műveket létrehozta. De ne hagyjuk magunkat látszatoktól félrevezetni. A Halottak napja Bécsben beláthatatlanul több, mint hetvenöt év. Olyan teljesség, mint az élet; ahogy talán nem vagyunk képesek élni, s ahogy olykor mégis élünk.„nem tudhatja század se szem / oly mélyre nem lát olyan távol / hová fészkemre menekít / egy tűzpillangó a halálból”

Inkább úgy kellene fogalmazni, hogy a költészetbe belefért ez a hetvenöt év; ez a hetvenöt év is belefért. Ez a hetvenöt év gyarapodhat még tízzel, hússzal, akárhánnyal — a költészet öröktől fogva van, és határa a végtelenbe nyúlik.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Embert tolláról, tagot szervezetéről

Azt mondja a barátom, hogy Erdélyországban olyan a helyzet, hogy ha valaki kétszáz százalékos munkát fektet be, alig huszonöt százalék térül meg. Főként a kultúra területén. Persze rossz kifejezés ez, hogy „térül meg”, hiszen nem gazdasági befektetésről van szó, írjuk inkább azt, hogy ennyinek lesz foganatja. Mert hiába akarna az ember egyszer az életben (értsd: ’89 után) valami működőképest összehozni (például egy erdélyi írószervezetet), hiába nem sajnál pénzt, energiát, lelkesedést, előbb-utóbb fásultságba, kiábrándulásba, még rosszabb esetben pénzlenyúlásba, egymásra mutogatásba torkollik. Viszont abban nagyon is igaza van a barátomnak, hogy olyan vezetőink és szervezeteink vannak, illetve lesznek, amilyet megérdemlünk. Ha magunk is — egyszerű szemlélődők, függetlenek és függők — éltetői vagyunk az erdélyi suskusnak, akkor a választmány tagjai is élen járnak majd az „önmenedzselésben”. S ekkor majd nyugodt szívvel lehet rájuk kígyót-békát ordibálni, hogy bezzeg ők is. És hát én megmondtam... Sajnos, nem tudom pontosan, mi kellene ahhoz, hogy ez az új írószervezet vagy bármi más végre úgy működjön, ahogy azt az alapítók, drukkerek és szimpatizánsok szeretnék. Talán még több lelkesedés, nagy adag teherbírás, hogy elviseljék a kajánkodásokat és betartásokat, és persze valami erkölcsi plusz (pfuj, de anakronisztikus), hogy ne csupán saját és szűk támogatói körüket részesítsék a vezetésből származó előnyökből, hanem a mezei tagokat is. Így jó esély lenne arra, hogy néhány évig mindenkinek csurranjon-cseppenjen annyi, amennyi a zavartalan és nyugodt alkotói munkához kell. Vagy úgy is mondhatnám, ami a méltósághoz szükséges. Hogy ne kelljen újra és újra kilincselni mindenféle hivatalnál, lesni a kedvező politikai feltételeket, ismeretséget és sörkapcsolatokat szerezni, hogy lehulljon bár egy ösztöndíj. Kicsinyke támogatás. Nyilván nekem is lennének fenntartásaim a készülő szerveződéssel kapcsolatban, már látom a húsosfazék köré gyűlő konjunktúra-lovagokat ... Mégis reménykedem, hátha most mégis másképp alakul. Hátha lesz egyetlenegy kivétel. Már a nagy számok törvényei szerint is.


DEMÉNY PÉTER
A mi mindennapi golyólevesünk

„Mire visszamentem, a feleségem / (aki a népi ízeknek / igen jó ösmerője) / már főzte a konyhában / a golyólevest / a katonáknak.”

Az idézett sorok Kenéz Ferenc Bajtársak konyhafényben című verséből származnak, mely a Helikon 2004/6., március 25-i számában jelentek meg, gondolom, abból az alkalomból, hogy a költő 1944. március 24-én született Nagyszalontán, tehát most ünnepelte 60. születésnapját. Mi nyűgöz le annyira ebben a részletben (a vers zárlatában)? Mi az, ami Kenéz egész költészetére jellemző, de ebben a pár sorban ismét mintegy „laboratóriumi állapotában” figyelhető meg?

Nézzünk még egy részletet, ezúttal a mű közepe tájáról (én egyébként úgy érzem, innen emelkedik egyértelműen abba a régióba, melyet Platón „ég fölötti táj”-nak nevez): „Hátramentem a lepkeházba, / elláttam a lepkéket, / ahogyan a disznókat szokás, / téli délutánokon.” Talán az a legérdekesebb, ahogy a különböző minőségek egymás mellé kerülnek, pontosabban, ahogy a riasztó megszokottá, mi több, háziassá válik. „Tudtam: nincs semmi bűnöm. / S tudtam: le fognak lőni.” Már az indító két mondat is milyen hátborzongatóan higgadt. Az elbeszélő ebben a hangulatban látja el a lepkéket. Furcsa nyugalom: ezáltal válik vulgárissá a különleges (hiszen lepkék, és disznókhoz hasonlítják őket). De a vulgáris szintén úgy hat, mintha mi sem lenne természetesebb. Már nem is csodálkozunk, hogy a golyóleves olyan, akár valami közismert népi eledel.

Lehetne elrontott életünkről szónokolni, de nem teszem, mert meggyőződésem, hogy ez a vers és általában a Kenéz-versek nem elrontott életünk versei. Valahogy magasabban szárnyalnak, mint a siránkozók poétikus publicisztikái. Olyan rezignáció szólal meg bennük, amely mindenestül az elbeszélőhöz tartozik, nem kicsinyes nyomorúságainkhoz. Hogy Szerb Antal Villonról írt sorait idézzem, Kenéz „több, mint egy beteg kor megörökítője. Személyes mondanivalója nincs korhoz kötve, örök-emberi, mint minden igazán személyes mondanivaló.”


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Levágott fejek, égő gyertyák

Ha már így magunk között vagyunk, bevallhatom, nem szívelhetem a szimbólumokat. Rendszerint megakadályozzák a tárgyilagos, elemző beszéd kialakulását, kezelhetetlen indulatokkal és érzelmekkel telítettek. Sokkal inkább elrejtenek, mintsem felmutatnak. Úgy állnak valami helyett, hogy a valami már jótékony homályba merült. Azt mondom: gyertya, de már egyre kevesebbet tudok a világosságról. Azt mondom: zászló, és a romantikus érzelemáradatban már észre sem veszem a szomszédomat. Azt mondom: márványtábla, holott már azt sem értem, hogy mit véstek rá.„Amikor a nemzet méltóságának éppen hiányoznak a kézzelfogható, megtapasztalható jelei, akkor keletkeznek az erről szóló legendák. A deprimáló társadalmi környezet az embert álmodozásra készteti, hajlamos a nemzetet, szerepét, jelentőségét valami mitikus derengés színein át szemlélni, csakhogy a végén mindig ugyanott ébred, és ugyanolyan toprongyosan” — mondja Bodor Ádám A börtön szaga című interjúkötetben. Ez a mondat valamiképpen összecseng Mircea Toma egyik megállapításával: „A románt szuronnyal kell szurkálni, lenyisszantott fejek látványa, futball kell neki, hogy feldühödjön — ezzel szemben a magyarban egy szimbólumokkal teli idézet, egy égő gyertya már feszültséget kelt.” Legenda, valóságtól elrugaszkodott képek, szimbólumok: a nacio­nalizmus mindennapi táplálékai. Bár Toma a fenti különbséget a két nép közötti temperamentumban látja, Bodor anélkül, hogy tudna erről, épp az azonosságot hangsúlyozza: mindkét nemzetből hiányzik a kézzelfogható méltóság érzete. Így lelhet táptalajra az örökös fenyegetettség érzete, ahogy az óvodás is fél az ágya alatt megbúvó sötéttől, amelyről csak felnőttkorára látja be, hogy csupán a függöny súlyos árnyéka festett a falra nem létező ördögöt. A jogos büszkeséget ugyanis, mondja Bodor, az ember rendszerint visszafogottan, szerény méltósággal viseli. Ha ez a nagykorúsággal járó vonás meglenne, a fenti abszurd képeket minden bizonnyal ironikus távolságtartással szemlélné mind az egyik, mind a másik fél. És a jóízű nevetés elüldözné végre a szimbólumokat éltető és felvigyázó szörnyeket. A kultúra pedig törődhetne végre azzal, ami a dolga: önmagával.


DEMÉNY PÉTER
Azok a szemtelen szereplők

„...precízen előre szerkesztek, vázlatokat készítek, így az például nem fordulhat elő, hogy a szereplők a fejemre nőjenek, vagy időközben megváltozzanak a karakterek.” A fentieket Ken Follett világhírű bestseller-író (többek között a Tű a szénakazalban szerzője) nyilatkozta Budapesten jártakor.

Ismeretes az az anekdota, mely szerint Balzachoz, mikor egyik regényén dolgozott, mely a kor szokása szerint folytatásokban jelent meg a lapokban, százával érkeztek a levelek. Az olvasók könyörögve kérték, a hősnőnek ne kelljen meghalnia. Teltek-múltak a fejezetek, s az utolsóban aztán a hölgy mégis meghalt. Balzac lábjegyzetben kért bocsánatot: „Elnézést, de nem tudtam megmenteni.

”Follett nyilatkozata (és munkamódszere) mintha éppen a legfontosabbal nem vetne számot. Azzal tehát, hogy a kitalált szereplők, ha valóban megelevenednek, világuk törvényei szerint élnek, s nem biztos, hogy ez a világ arra kényszeríti őket, amire az író kényszeríttette volna. Egyszer csak történik valami, amire a szerző (Balzac, Follett vagy bárki más) nem is számított. Nincs mit tenni, írni kell, amit az előállt helyzet diktál — ilyenkor az író nem sokkal több, mint egy megbízható jegyző. Aztán persze meg kell szoknia az új szabályokat, alkalmazkodnia kell hozzájuk, s ezeken belül ismét azt tehet, amihez kedve van. De aki nem képes elfeledni a kezdeti tervet, az biztos, hogy valami másodlagossal törődik, s nem érdemli meg a halhatatlanságot.

Nem akarom démonizálni Follettet: nem azt akarom mondani, hogy ő különösen „tervszerű”, s lám csak, mégis sikere van. Azt hiszem, a dilemma, amelyet megpróbáltam kifejteni, inkább egy műfaj dilemmája, illetve általában az olyan íróké, akik túlságosan ragaszkodnak választott műfajukhoz. Ha egy kémtörténet szereplője hirtelen megrázza magát, kilép az adott keretekből, és az író nem zabolázza meg, a kémtörténet holtbiztos átalakul valami mássá. A kegyetlen kém egyszerre kapálni kezd a ház végében, és kiderül, hogy kedvence a lopótök.

Na nem, nem, mondja ilyenkor a regény szemfüles írója. Neked nem az a dolgod, hogy tököt termesszél. Neked föl kell derítened a háromujjú miniszterelnök rejtélyét. A hős otthagyja a lopótököt (melynek természetesen nyoma sincs a szövegben), és engedelmesen nyomozni indul.
Az író nyugodtan dőlhet hátra a fotelben.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A fel nem tett kérdés(ek)

Olvasom Tamás Gáspár Miklós esszéjében, amelyet a Nobel-díjas, V. S. Naipul kapcsán vetett papírra, hogy milyen veszélyekkel jár, járt az ismeretlen múlt, a félreértelmezett hagyomány. Például „a Trianon utáni csonkamagyarok számára érthetetlen az olyan Magyarország, amely nem kicsi és nem jelentéktelen, amely számára releváns Bécs és Kolozsvár: a kényszerű diszkontinuitás megmérgezi a kultúrát.” A törpeségben felnőtt erdélyi generációnak Bécs: külföld, hattyúkról szóló anekdota, vízumstressz, mellébeszélés a történelemórán. Kultúra: alig. Legfeljebb halott betű, felszínes nosztalgia. Kolozsvár pedig, amely lassan elvesztette mindazt, ami az egykori kulturális központtal együtt járt, könnyű terepe a provincialitásnak, az önsajnálatnak, a saját hagyományát indokolatlanul felnagyító nacionalizmusnak. Kolozsváron a hagyomány többnyire politikai kérdés, a válaszok zöme pedig ingerültséget tükröz, melyek legmélyén ott lapul a Tamás Gáspár Miklós által pontosan leírt diszkontinuitás. Az otthontalanság testetlen és formátlan iszonya. Mert az a hely, amelyet többen is az otthonuknak tekintenek, gőgösen és kizárólagosan, voltaképpen lakatlan. A kisajátítás — az otthonosság pillanatnyi érzetével járó „megoldás” — pedig nélkülözi az érveket, s ha mégsem, azok olyan hagyományt tételeznek, amely torz és nem megélt. Ráadásul ellenáll a kérdezésnek. Egyetlen sötét tömb, amelynek árnyéka rávetül a nevében beszélőre. S mivel az otthonosság hitét a vak buzgalom vette át, az agresszív helykeresés bármit hagyománnyá tehet, bármi lehet alap a kisajátításhoz vagy válasz a fel nem tett kérdésre. Mert épp ez a legnagyobb gond: Erdélyben mindenki úgy él, mintha bírná a válaszokban rejlő biztonságot, és ez táplálja a gőgöt, a szinte mindenben megnyilvánuló intoleranciát. A múlt pedig csak kérdésekkel nyitható meg. És hagyni kell, hogy a mindent eldöntő, végleges válasz kicsússzon a kezeink közül.


DEMÉNY PÉTER
Egy díj következményei

Fölfedezték Kertész Imrét. Aki még nem is hallott felőle, az kezd érdeklődni iránta. Aki még soha nem olvasott tőle semmit, az megkérdezi, jó író-e tényleg. Aki olvasott már ezt-azt, az büszkén bevallja, hogy hát igen, ő már a Nobel-díj előtt ismerte a műveit. Az a Sorstalanság, az aztán!... Megtelnek a könyvesboltok: hirtelen mindenki Kertész-könyvekre kíváncsi, mintha más nem is létezne a világirodalomban. Sokan legyintenek: nekik mindegy, hogy Imre-e vagy Ákos. Ez is Kertész, az is Kertész, nem?!

Ilyenkor látja be az ember, hogy a sznobériának mégiscsak van valami értelme. Tömegek tódulnak a könyvek közé, affektálva lapozgatják a műveket, zseniális!, kiáltanak fel okkal és ok nélkül. A kiadók jogok után rohangálnak, díszkiadásokat készítenek, életrajzokat bányásznak elő, Kertészről szóló szövegeket keresgélnek. A lapok címlapja többnyire az írót ábrázolja, virággal vagy virágtalanul, a feleségével vagy nélküle. Interjúk százai készülnek, hirtelen mindenki Kertésszel szeretne beszélgetni, mert mindenki részesülne egy picit a dicsőségből, és mindenki kíváncsi a rejtélyre.

Végre van egy Nobel-díjas magyar író; s ez a magyar író ráadásul teljesen megérdemelten kapta meg az elismerést. A „megérdemelten” szónak nincs köze ahhoz, hogy Kertész Imrét talán éppen a hazájában ismerik a legkevésbé, s hogy német kiadója terjesztette elő. Olyan ez most már, mint a gyönyörű nő arcán az anyajegy: a szép szemek, a hosszú szempillák, a nemes formájú orr, az érzéki ajkak miatt az is szépnek látszik. Mi az, hogy?! Anélkül nem is ő lenne.

A díj tényéből persze olyan dolgok is következnek, melyeket sokan fárasztóaknak és fölöslegeseknek éreznek. Elsősorban az, hogy most már tetszik, nem tetszik, szembe kell néznünk a második világháborúban elkövetett bűneinkkel. Tennünk kell azért, hogy mindenkit meggyőzzünk az önvizsgálat szükségességéről. Aztán: most már senki nem mentegetőzhet az elmaradt, a soha-meg-nem-kapott Nobel-díjjal, amelynek elmaradása az egész magyar irodalomra rányomja bélyegét. Fantáziátlan kiadók, tehetségtelen írók most már nem hivatkozhatnak arra, a világ azt sem tudja, hogy létezünk. Most nagyon tudja, és már sohasem fogja elfelejteni, hogy egyszer tudomásul vette.

Szóval, a Nobel-díjjal is úgy van, ahogy más díjakkal szokott lenni: talán nehezebb méltónak lenni hozzá, miután a birtokába jutott az ember, mint volt kiérdemelni, hogy egyáltalán a közelébe kerüljön.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Felszólítás nemi aktusra

Magyarország mocskos szájúvá vált — derült ki az Élet és Irodalom kolozsvári író-olvasó találkozóján. Pontosabban a publicisztika lett ilyen tekintetben „merészebb”, olyan durva kifejezésektől sem mentes, amelyeket a Krónika szerkesztői biztosan kipontoznának, így le sem írom. A folyamatot valamikor a Magyar Narancs indította el, és a köznyelv hamar elnarancsosodott. De mindent együttvéve melyik a jobb, rugalmasabb, korszerűbb: a maga prüdériáival megterhelt és álszenteskedésre gyakran hajlamos erdélyi publicisztika vagy a görcsöktől mentesebb, valóban szókimondó, ám néha a célon is túllövő anyaországi? Emlékszem, mekkora indulatokat gerjesztett annak idején Spiró darabjának (Csirkefej) kolozsvári bemutatója, hogy hányan hagyták el a trágár nyelvezet miatt idő előtt a nézőteret. Holott a trágárságnak akkor és ott, a hitelesség érdekében helye volt. És az erdélyi publicisztika, a zsurnalizmus többszörösen nem hagyhatja figyelmen kívül olvasóinak érzékenységét, máig fennmaradt konzervativizmusát. Ugyanakkor persze ahhoz is hozzájárulhatna, hogy lassan feloldja az elkerülhetetlen merevséget, az igazságosztást, a megkérdőjelezhetetlen morális tartást. Hogy árnyalja s ugyanakkor gazdagítsa az elvárt összképet. S ezt nem csak azzal tehetné meg, hogy olyan szavakat használ, amelyektől a számítógép is elsápad. Inkább a magyarországi publicisztikára jellemző könnyedséget vehetné át, iróniát és öniróniát, ugyanakkor a tények iránti ragaszkodást, azok magyarázatát, az érzelmekkel való manipulálás, összekacsintás helyett. Nagykorúságához viszont az is hozzátartozna, hogy szégyen nélkül írjon le és használjon bizonyos kifejezéseket, hogy néha, ha sértő is, de nevén nevezzen dolgokat. A szar helyett a bélsár nem a polgári szemérem és értékek védelme, hanem felesleges ódzkodás, beidegződés. Aki viszont ezt vagy ezeket leírja, talán jobban hajlik arra is, hogy szavait ne megkérdőjelezhetetlen igazságokként kezeljék, hanem mindig annak, ami: egyetlen véleménynek, amelynek állításai vitathatók. Amellyel szemben kérdések tehetők fel. Ami nem fél az ellentmondástól.
Ami nem fél.


DEMÉNY PÉTER
Téblábolás a könyvesboltban

Papp Sándor Zsigmond nemrég azon elmélkedett, mennyi mindent elárul az emberről a könyvtára. Kiderül belőle, hogy az illető sznob-e vagy komolyan érdeklődik valami iránt, hogy mi az, ami a legjobban lázba hozza stb. Nos, én most (kollégám gondolatmenetéhez kapcsolódva) arról beszélnék, mennyi mindent eldönt már az, ahogyan a könyvesboltban téblábolunk.

Nem sokkal a cikk megjelenése után határozottan (mondhatni kivont karddal) besétáltam egy könyvesboltba — a pontosság kedvéért egy olyanba, ahol román nyelvű köteteket lehet kapni. Ahogy ilyenkor történni szokott, határozottságom éppen addig a pillanatig tartott, amíg közel nem kerültem a polcokhoz. Mert ott aztán rendesen elbizonytalanodtam. Mit vásároljak meg? Gérard Granel az egyetemről vagy Victor Neumann a nemzetről szóló tanulmányát? Bulgakov Moličre-, Nietzsche Wagner-esszéjét vagy Marin Preda Intim naplóját? Mondanom sem kell, mindegyiket nem tudtam volna megvenni — hisz ez a legszebb az egészben, ezért a bizonytalankodás, ezért a döntés kínjai és a lemondó fájdalom.

Végül Marin Preda vaskos kötetét emeltem le a polcról, és adtam oda szkeptikus arccal a pénztárosnőnek. De miért éppen ezt, kérdezhetné az olvasó. Hiszen Granel vagy Neumann írásai is olyan témákat dolgoznak fel, melyek nagyon is érdekelnek, Nietzsche pedig örök kedvencem, mert a bonyolult dolgokat egyszerűen, mi több, élvezetesen mondja el. Akkor?

Igen-igen, válaszolnám, de az írók mégiscsak közelebb állnak hozzám, s annál, hogy mit jegyeznek föl műveikről, életükről és legbensőbb önmagukról, nem is tudok elképzelni érdekesebb olvasmányt. Bulgakov esszéje is izgalmasnak tűnt, de ahogy fellapoztam, már nem vonzott annyira — különben is, az ő Moličre-képét nagyon jól össze lehet rakni a Képmutatók cselszövése című drámából. Úgyhogy maradtam Predánál és Predával.
Hát ennyit a könyvesboltokról.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Bor és irodalom

Nem tudom, ki találta ki, de igen szerencsés ötletnek bizonyult olyan hely(ek)re telepíteni az irodalmi élet menetrend szerinti találkozóit, nagyképűen: konferenciáit, ahol a bortermesztésnek hagyományai vannak. Ahol nincs bor, ott könnyen sorvadásnak indul a szellem, parttalan csapongásba fullad a legfontosabb téma is. Ahol viszont van, ott legalább senki sem bánja, ha most sem váltja meg senki az irodalmat, ha jottányit sem nőnek a honoráriumok, ha senki sem olvas, ha mindenki csak a saját őrületét hörgi a mikrofonba. A hűvös pincék mélyén, a csillámló nedűk mellett mindez, ha nem is megoldhatónak, de legalább pitiáner ügynek tűnik. Több is veszett Tokajnál, mondják a rutinosabbak.

Az idei Tokaji Írótábor különösen nagy fába vágta a fejszéjét, a mai magyar irodalmi lapok szerepét, helyzetét kívánta felmérni Magyarország közelgő EU-csatlakozása előtt és után. A lapok bejelentkeztek (szellemi önéletrajzaikat csinos kis könyvecskébe szerkesztették a szervezők), néhányan pedig a képviselőiket is elküldték. A jobbító szándékból (csökkenteni kellene a határon túli folyóiratok várható lemaradását, lépéshátrányát az anyaországiakkal szemben) persze semmi sem lett. A tanácskozás másnapján már lasszóval kellett fogni a passzív jelenlétre némileg ráunt irodalmárokat, hogy a további hőbörgéseket, unalmas folyóirat-bemutatkozásokat, szánalmas összeesküvés-elméleteket végighallgassák. A hűs kerthelyiségekben viszont minden más eldőlt. Méghozzá a legfontosabb: irodalom lesz ezután is. S a merészebbek szerint még olvasó is akad. Kell-e ennél több?

Mindössze egyetlen szomorúság maradt meg bennem. Mondják, hogy a legjobb irodalmárok egyben a legjobb olvasók is. Ebbe beleértve a művek iránti alázatot is, mert aki nem alázattal olvas, talán sosem olvas igazán. Ám ott, talán a csúszós muskotálytól, talán a veretes nemzetféltéstől, de lépten-nyomon felütötte fejét a gőg. S főként egyetlen Nobel-díjasunk, Kertész Imre kapcsán. Rossz író, mert szidja a magyarokat. Mert nem is tud rendesen magyarul. Mert szerinte még mindig antiszemitizmus dúl az országban... Nos, ha nem is dúl, de még mindig nyugodtan lehet énekelgetni a futballpályákon, hogy „Indul a vonat Auschwitzba...”, találtam mondani egyszer. De hát mi köze ennek az irodalomhoz?, kérdezem most pár nap után. Kissé józanabbul.


DEMÉNY PÉTER
Közhelyek áradása

Az utóbbi időben sokat töprengtem azon, miért bosszantanak engem a közhelyek. Miért gondolom úgy, hogy aki egyvégtében közhelyeket idéz, az még a lusták között is a leglustábbak közé tartozik. Hiszen ismerem, s amikor csak lehet, idézem is José Ortega y Gasset bámulatos gondolatát A tömegek lázadásából, miszerint: „szellemiekben az nevezhető tömegembernek, aki bármilyen probléma láttán csak azt gondolja végig, amit könnyűszerrel megtalál a fejében”. (És ez mindössze egy lábjegyzet! Ó, ti örökkévaló spanyol grandok!) Logikus: aki szünet nélkül közhelyeket ismétel, mintha valami rejtélyes rigmust szavalna, az nem is kell keressen, hiszen a közhelyek ott vannak a fejünkben, mindannyiunk fejében, így az ő üres agyában is — nincs más dolga, mint hogy felmondja őket.

A napokban azonban rájöttem, hogy mi az, ami igazán feldühít, amitől valósággal megőrülök, s ha nem lennék annyira jólnevelt (hajaj!), még faképnél is hagynám beszélgetőtársamat. A közhelyekkel az a baj, hogy általános helyzetekre vonatkoznak, s teljesen figyelmen kívül hagyják azt, aki egy ilyen helyzetbe került. Például, ha valakinek egyik napról a másikra megszűnik a munkahelye, egy olyan ember, aki az Ortega jellemezte kategóriába tartozik, azt mondja: „Hát, ilyen ez a mai világ! Alkalmazkodni kell hozzá!”, és nagyot sóhajt. (A felkiáltójelek kötelezőek: a butaság kizárólag hangosan képes megnyilvánulni.) Ami teljes mértékben igaz, csak éppen az nincs mit kezdjen vele, aki ebbe az igazságba pottyant. (Mindenki tudja, hogy egy bizonyos végtermékbe lehetőleg nem kell belelépni. De ezzel a tudással semmire nem megyünk, ha netán mégis belelépünk.) Ám a közhelyek felkent papját nem lehet meggyőzni ilyen suta érvekkel. „Hiába, nincs mit csinálni, meg kell szokni!”, teszi hozzá igaza diadalmas tudatában.

Persze, van a dolognak egy másik oldala is. Egyik kedvenc íróm, Székely János mondta: a bölcsesség nem más, mint belátni a közhelyek igazságát. De ha valaki minden egyes problémára egy jól bejáratott közhelyt vág a fejünkhöz, akkor élnünk kell a gyanúperrel, hogy az illető hosszú évek óta nem gondolkodott.

Még az is előfordulhat, hogy soha életében...


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A bezárt szoba

Istenem, hányszor is használjuk ezt a kifejezést: művészet- vagy irodalombarát. Nyilván olyan emberekre gondolunk, akik szoros kapcsolatot tartanak fenn az előtaggal, hosszú és intim viszonyt alakítottak ki, melyekben azért éppoly nagy részt kap az odafigyelés, mint a törődés. Az értő gondozás. Olvasatomban az efféle „tudós kékharisnyák” lennének a művészetek legfőbb éltetői és befogadói, akik egy napon borzongató örömmel fedeznének fel egy házfalon „átszúrt” fenyőfát mint provokatív műremeket. Mindebben kihívást látnának, az értelmezés megannyi lehetőségét, az új vizuális kultúra előhírnökeit, és senkinek még véletlenül sem fordulna meg a fejében, hogy leszedesse, száműzze a számára érthetetlen és emiatt megbotránkoztató alkotásokat. E művek többnyire a politikusokat, a közért aggódó moralistákat, a rendfenntartókat, a hivatalnokokat, a katolikus nőszövetség tagjait zavarják. A fent említett barátok viszont természetükből adódóan mindezen alkotások elszánt védelmezői, miközben viszonylagos pontossággal képesek megállapítani, melyek a művészi értéket hordozó művek, s melyek gyarapítják a dilettáns és silány tartományát, vagy tartoznak a giccs birodalmába. De mert ez a határ meglehetősen viszonylagos, kevés alkotást ítélnek el csuklóból, engedik, hogy a művek megszólítsák őket, hogy a „barátkozás” elkezdődjék, amely aztán végződhet egyéjszakás kalanddal, vagy lehet belőle életre szóló elkötelezettség. Attól tartok azonban, hogy az erdélyiek nem csupán politikai nézeteiket tekintve konzervatívok, hisztérikus védelmezői a nem létező egységnek, hanem hogy az a művészetekkel való „kapcsolatukra” is rányomja valamelyest a bélyegét. Ezért is fogadhatta értetlenkedés a székelyudvarhelyi alkotókat, akik a városképbe kívántak beavatkozni, egy új vizuális kultúrát bevezetni. Most épp egy fenyővel. Lehet, nem tudták, vagy nem akarták tudni, hogy Erdélyországban csak a megcsócsált, „közérthető”, hagyományokkal kellően alátámasztott művek élnek meg, csak ezt övezheti szélesvásznú siker. A frontvonalak lassan megmerevednek: betonbiztos értékek kontra kísérletezés. Wass Albert kontra átszúrt fenyő. S közben tüdőre szívni a bezárt szoba mézízű levegőjét.


DEMÉNY PÉTER
Egy furcsa műfaj

A krimi izgalmas műfaj.

Ezt a kijelentést nem azért tettem, hogy felcsattanjon a röhögés. Nem arra az izgalomra gondoltam, amely mondjuk a Temetni veszélyes vagy A magas ablak olvastán elfogja az embert. Tehát nem arra, amely annak következménye, hogy az első oldalon meggyilkolnak valakit, a továbbiakban még valakit vagy valakiket, és végül az utolsó oldalon kiderül, ki a gyilkos. Esetleg már az első oldalon kiderül, és éppen az az izgalmas, ahogy a detektív rájön, majd bebizonyítja, hogy tényleg ő a tettes, mert minden ezt bizonyítja. Ez utóbbira példa a nagyszerű Columbo-sorozat: a néző az első pillanattól tudja, ki a tettes, azt is látja, ahogy a gyilkosságot elkövették, és az az érdekes, ahogy ez a rendetlen, gyűrött trencskóban és lerobbant autóval járkáló rendőrhadnagy mindent kitalál.

Szóval, nem erről beszélek. Hanem arról, hogy a krimi sok gondot okoz annak, aki esetleg maga is ír. Egy jó krimi viszonylag könnyű dolog. Az író kitalálja a történetet, aztán nekilát. Visszafelé ír: tudja, mi lesz a vége, és hogy ki a gyilkos. Csak arra kell vigyáznia, nehogy elárulja magát. Biztos kézzel, de nem tudálékosan kell gombolyítania a fonalat. Semmi sem légből kapott, semmi sem megmagyarázhatatlan. Minden logikus, követhető, és mint a végén kiderül, voltaképpen egyszerű.

Ennek a műfajnak a legjobb művelői közé tartozik Agatha Christie és Raymond Chandler. A legjobb krimiírók, de nem jó írók abban az értelemben, ahogy Dosztojevszkij például az.

A példa nyilván nem véletlen. Dosztojevszkij Sue-t, a kor rémregényíróját tekintette egyik mesterének. A Bűn és bűnhődést úgy is olvashatjuk, mintha krimit olvasnánk. De szörnyű zavarban lennék, ha el kellene mesélnem a történetet. Mit emeljek ki? Mi az, ami nem fontos? Tudni vélem, hogy a „krimiolvasás szempontjából” mit kell kihagynom, de akkor vajon a Bűn és bűnhődést mesélem-e?

Linnet Ridgeway barátnője, Jane és az előbbi hölgy tiszttartója, Simon Doyle első látásra egymásba szeretnek. Ők azonban szegények, mint a templom egere. Simon tehát elcsábítja, majd megöli Linnet-t, Jane pedig mindazokat, akik esetleg rájöttek valamire.

Ez a Halál a Níluson cselekménye. De ki az, aki szerint a Dosztojevszkij-mű is ilyen könnyedén összefoglalható?

Azt hiszem, a krimi inkább furcsa műfaj, mint izgalmas. Írói szempontból legalábbis. Ha jó a krimi, semmi fontosat nem mond az emberiségről. Ahhoz, hogy valami fontosat mondjon, meg kell bontania a krimi arányait. Ha csak egy pillanatra is, de el kell tekintenie a bűnügyi regény szabályaitól.

Hál’istennek csak az utókor tudja igazán eldönteni, hogy jó krimit írtunk-e vagy valami többet. Mi csupán igyekezhetünk.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Egy marék köles

Elhatároztam, hogy nem rontom tovább Románia amúgy is gyönge lábakon álló imidzsét. Sőt minden erőmmel hozzálátok a kozmetikázáshoz. Kizárólag elégedett honpolgárokról írok majd, akik a polgárosodás előrehaladott szakaszába léptek immár, házukban villanygépek duruzsolnak, és a gáz is csakhamar megmelegíti a fodros puliszkát. A termelésből egy emberként kiveszik a részüket, a szegényeket istápolják, az elesetteket felkarolják. A világért se szemetelnek, mert az csúnya kapitalista szokás, ebben az országban inkább rozsdás kardjába dől a polgár, mintsem eldobjon valamit az utcán, és köpködni sem szokott, nem biza, ezek is csupán idegen hordák szokásai, melyeket hosszú elnyomás során kelletlenül vettek át az itteni őslakosok. Nem írok többé szeméttelepekről, kisemmizett nincstelenekről, egyetlen kellemetlen jelzőm sem lesz, mely csúfolkodni merne a fennálló állapotokon, minden ragyogni fog a hálától és büszkeségtől, hogy egy ilyen országba vetett a sors keze. Bezzeg születhettem volna Szomáliába is, s akkor most könyöröghetnék egy marék kölesért vagy miért. Igen, efféléket fogok írni.

Történt ugyanis, hogy kormányfőnk kijelentette, ezután már nem szabad rossz hírét kelteni az országnak (különben is miféle pofátlanság, hogy a Magyarországról érkezett filmesek pont egy guberálótelep köré álmodtak ilyen rusnya történetet), mert akkor nem veszik fel azok közé, ahol a szeméttelep még szeméttelepnek számít, és ahol nem látják belé egy ilyen történetbe idegen hatalmak álságos fortélyait. Kezdem azt hinni, hogy épp innen kezdődik valamiféle európaiság, hogy a meglévő dolgokról úgy beszélünk, ahogy azok önmagukat adják, ahol egy szobor esztétikai és egyéb üzenetéről nem poros bizottságok döntenek, miközben a „megbékélést” helyi szinten már a kutya sem akadályozná (lásd az aradi Szabadság-szobor ügyét), ahol a szemétdomb sosem lehet veszélyes metafora, csak egy meglévő probléma, amit illene mihamarabb megoldani. Miközben a cigány sem lesz semmiféle smink hatására nyegle európai polgár. Ahhoz végre el kellene fogadni államalkotó tényezőnek, s nem csupán az imázsrontásért leginkább bűnös elemként tekinteni rá. Esetleg arról vitázni, hogy miképpen lehetne őt mihamarabb a társadalomba integrálni.

A látszatok országában azonban nyilván csak a zománc számít. Hogy az legyen minél fényesebb. És ebben a világban mindenféle kapirgálás, karistolás, a zománc ilyen-olyan felsértése bűnös cselekedetnek számít. Csak az örök hódolat számíthat némi elismerésre. De ez már egy másik műfaj. Másik börtön.


DEMÉNY PÉTER
Mindig csak ásni

Kukucsi vagyok, író és vakond — feleltem nemrég arra a kérdésre, hogy mit írnék egy bemutatkozó sms-ben. Kukucsira már korábban rátaláltam, amikor egy másik kérdésre, hogy milyen állat szeretnék lenni, ezt válaszoltam: vakond vagyok, és Kukucsi a nevem. Nem akármilyen vakond, hanem éppenséggel Kukucsi.

Fodor Sándor hőse ugyanis egészen eredeti példány. Egy kicsit bumfordi, egy kicsit lusta, egy kicsit pimasz, egy kicsit torkos, egy kicsit cinikus. Csipike végig bízik abban, hogy a két Szarvasbika az idén nem fog egymásnak ugrani, s hősiesen ismételteti velük a „Szeressük egymást, gyerekek” kezdetű slágert. Kukucsi viszont végig tudja, hogy a két Szarvasbika igenis egymásnak ront majd, bár tényleg nagyon szépen énekelnek.

Van azonban valami, ami sokkal fontosabb ezeknél a tulajdonságoknál — mégpedig az, hogy Kukucsi ás. Egy kicsit lusta, az igaz, de amikor véletlenül mégsem eszik vagy alszik, akkor a földet túrja. És én azt gondolom (és ezt már többször is megírtam ezeken a hasábokon), hogy az író is a földet túrja valamiképpen, és ő sem tudhatja, mikor talál szép, kövér csimaszokat, és mikor kavicsot csupán. A különbség az, hogy az író nem valami rajta kívüli anyagban kutakodik, hanem önmagában. Nem véletlen, hogy Kukucsiból soha nem lesz gonosz vakond, ahogy ellenben Csipike egy adott pillanatban gonosz törpévé válik: Kukucsi nem arra figyel, ami kívül van.

Ha talál valamit, önmagát találja meg; vagy inkább: bármit talál, önmagát találja meg. Igazán nem rajta múlik, hogy mit mutat meg, hiszen maga sem tudhatja, mit rejt a föld mélye; annál inkább rajta múlik viszont, hogy miképpen és hogy egyáltalán felmutatja-e.

De ki mutathat meg bármit is? Nyilván csak az, akinek fontos az ásás művelete. Aki egy kicsit bumfordi, egy kicsit lusta, egy kicsit pimasz, egy kicsit torkos, egy kicsit cinikus, igaz; de legfőbb tulajdonsága mégis az, hogy szeret ásni.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Sebnyalogatás helyett

Bár senki sem kérdezte, napok óta mégis azon töprengek, hogy mit várnék el az erdélyi magyar televíziótól (fedőnevén: Kárpátia Tévé). A napi politikai játszmákon túl, az erdélyi magyar egyházak nevetséges buzgalmán innen, nehogy kimaradjanak az alapítók közül, mintha csupán a Gondviselő segedelmével lehetne korszerű és értékes szappanoperát gyártani, többek között azt remélem a szakmabeliektől, hogy arcot adjanak a magyar irodalom erdélyi (és nem csak) képviselőinek. Nyilván nem forradalmi ötlet ez, hiszen Balázs Imre József vezetésével már láthattunk interjúsorozatot a román tévé magyar adásában, amelyben egyaránt feltűnt az idősebb generáció egynémely tekintélye, mint ahogy a helyfoglaló, helykereső fiatalok is. E tekintetben tehát nem lenne már olyan sok tennivaló, legfennebb egy jól szerkesztett kulturális műsorban napirenden tartani az itteni irodalom ügyeit: kinek jelent meg új könyve, kik a legfrissebb díjazottak, ki dolgozik épp korszakalkotó művön. Tehát nem is a szerzőket kellene reflektorfénybe hozni, hanem inkább a műveiket. Bár, tudom, mindez pénzfüggő, az én szememben mégis akkor érné el célját az erdélyi tévé, ha saját gyártású (vagy koprodukciós, mindegy) tévéjátékokban (rövidfilmekben) dolgozná fel, hozná közelebb a klasszikus és friss novellákat, kisregényeket stb. Hiszen Esmeralda könnyáztatta szenvedéseit is utolérhetné talán a Mózes Attila Történet falkányi kutyával vagy Vida Gábor Kelj fel, és járj, netán Vári Attila Lassított lónézés — és még sorolhatnám — novellái alapján készült tévéjátékok izgalma. Ugyanis azon kívül, hogy időről időre rangos vagy kevésbé rangos antológiákba tereljük ezen műveket, igazából nem történik velük semmi, holott mind az irodalombarátoknak, mind a műveknek jól jönne a vizuális frissítés, újragondolás. S aztán lehetne tágítani a kört, szemelgetni az egyetemes magyar, netán világirodalomból.

Persze akkor is lehet majd rajongani a Kárpátiáért, ha élőben közvetíti a hokirangadókat, az ilyen-olyan kongresszusokat, ahol mindig ugyanazon politikusok mondják mindig ugyanazt, talán a körmünket is lerágnánk egy jól sikerült Szász Jenő-szpícs után, ám az egész nem lenne több, mint egy újabb csatorna a többi kanális között. Ahol legalább erdélyiek nyalnak erdélyi sebeket.


DEMÉNY PÉTER
A magabiztos felületesség

Olykor elmerengek rajta, mi lett volna, ha Vörösmarty nem veszi szárnyai alá Petőfit, Petőfi viszont nem írja Aranynak, hogy „Toldi írójához elküldöm lelkemet...” Mi lett volna, ha Arany nem olvassa el a Tragédiát, nem javasol módosításokat. Ha Babits nem biztatja Szabó Lőrincet, Kosztolányi nem biztatja Weörest, Ottlik nem jön rá Schöpflin gesztusaiból, hogy újra kell írnia az Iskolát...

A sort a végtelenségig lehetne folytatni. Biztatás nemcsak az, amikor dicsérik az embert, vagy elolvassák az írásait, és tanácsokat adnak. Biztatás az is, ha együtt borozol X-szel vagy Y-nal, vagy horgászni mégy vele a lesi tóhoz. A bor kotyogásában, a poharak csendülésében, a víz fodrozódásában, a zsinór feszülésében ugyanaz a csönd van, mint a mondatok között. Az üvöltözésekben (Vas István felesége, Szántó Piroska meséli, hogy férje és Ottlik folyton azon veszekedtek, ki az igazi, Thackeray vagy Dickens; Vas István szerint persze az előbbi, Ottlik szerint az utóbbi) ugyanúgy a barátság hangulata motoz, mint a kártyapartik fülledt hallgatásában.

Mindezt nem véletlenül mondom, hanem azért, mert egyre elterjedtebb az a vélemény, egyre gyakrabban hallható az az intelem, miszerint élő írót dicsérni nem szabad. És nem outsiderek ismételgetik: legutóbb olyan valaki mondta ellentmondást nem tűrő hangon, aki nagyon is irodalmárnak képzeli magát, otthonosan forog az írók és költők között, elvileg tehát tudnia kellene a fent említett példákról.

Nem is kellene meglepődnöm, hiszen boldog-boldogtalannak véleménye van, és azt feltétlenül ki is mondja. Az ilyen irodalmi mindentudónak nem számít egy gondolatmenet igazsága: az a fontos, hogy az minél megdöbbentőbb legyen. Akkor aztán lehet ördögökkel és démonokkal azonosulni, hanyag eleganciával klasszikusokra hivatkozni, ítéletekkel dobálózni.

Az ördögnek csak kötekednie kell; az érvelés már úgysem az ő dolga...


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Sohase mondd...

Két olyan műsort is láttam a hétvégén, amelyik költővel, irodalommal foglalkozott. Az egyik amolyan íróportré, a másik inkább beszélgetés. A Duna-tévé műsora Dudás Károly költő-újságíró-szociográfussal, míg az m2 Borbély Szilárd költővel „foglalkozott”. Az első az immár megszokott dunatévés ízlésvilág újabb mesterműve: a megmaradás heroikus borzalmai, melyek mégis csodálatosak és felemelők. Közelképek a tájban búsan bólogató gazról és megdermedt vízről, miközben öngyilkosságra ösztönző könny- és sziklafakasztó zene szól. Valaki olyan átéléssel szaval, hogy nehéz mosoly nélkül nézni. A kérdezőt nem látjuk, csak mindig a költőt, ahogy mesél, majd később az előre megbeszéltek szerint sétál az utcán, franciásan, könnyedén hátradobott fehér sállal. A másikban Mészáros Sándor kérdez, mindvégig az irodalomról esik szó, arról, hogy Borbély fél belelapozni a már kész könyveibe, mert leginkább kudarcokként fogja fel őket. Jókedvű, szájharmonikával megspékelt, bluesos beütésű jazz szól. Az elsőben egy elvárt, begyakorolt koncepciónak statisztál az író, a másikban bemutatják vagy legalábbis megpróbálják bemutatni. Az elsőtől a véremet csorgatnám a lavórba, a másiktól inkább a polcomon keresgélnék, hogy hova is tettem a Borbély-kötetet. Az egyik hatni akar, mindenáron, a másik „csak” dumcsizni. Mi pedig reménykedhetünk abban, hogy az igazgatóváltás végre mentalitásváltást is hoz, mert az efféle sirám-esztétika már eljutott a giccs és a paródia határaihoz. Reménykedünk, hogy nem látunk többé a magánytól ázó tájban didergő versmondót, hanem valami természetest, valami emberit. Valami kis meleget. Persze, nem arra kérem őket, hogy ragtime-ritmusokban szóljanak ezentúl a magyarság fogyásáról, a költők őrző-védő szerepéről. De a nagybőgő panaszait már félre lehetne tenni. Első lépésként talán jöhetne csipetnyi Strauss, netán Brahms. Vagy nem is, inkább egy vért pezsdítő tangó. Ki tudja, a végén még kedvet kapnék a nemzetmentéshez.


DEMÉNY PÉTER
Majom a kútban

Sok minden történt a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek erdélyi magyar irodalmában, de én most csak két regényről szeretnék beszélni. Egyrészt azért, mert egy jegyzet kereteibe úgysem fér bele annak a korszaknak az irodalomtörténete. Másrészt, mert tényleg sok minden történt, rengeteg könyv íródott, és rengeteg tűnt el a süllyesztőben, de ez a két mű egyértelműen kiállta az idő próbáját. Egyetemességükben, erejükben, jelentőségükben senki sem kételkedik.

Annál is érdekesebb ez, mert Bálint Tibor Zokogó majom, illetve Szilágyi István Kő hull apadó kútba című regénye két ellentétes utat jár be, vagy mondjuk inkább úgy, tár az olvasó elé: az első társadalmi freskó, az utóbbi két ember belső, lelki történéseit írja le. Ezek a nagyon is sarkított s ennélfogva felületes minősítések természetesen szinte semmit nem mondhatnak el ezekről a rendkívül gazdag alkotásokról. Ezt a feladatot kizárólag alapos, eredeti tanulmányok láthatják el.

Ezen a ponton vissza kell vonnom az első mondatban tett kijelentésemet. Nem a két regényről szeretnék beszélni, hanem egy jelenségről, amin nem győzök csodálkozni. Úgy tűnik ugyanis, a „szakmának” fontosabb Tamási Áron vagy Karácsony Benő művészete, mint a fentebb említett íróké. Tamási és Karácsony nagyon fontosak; de mitől lennének lényegesebbek, mint Bálint és Szilágyi? Zokogott-e úgy valamelyik erdélyi regényhős, mint Mosonyi úr? És szeretett-e úgy bárki is, mint Szendy Ilka Gönczi Dénest?

Nem szeretnék olyan összeszorított ajkú, párás szemű kijelentéseket tenni, mint az, hogy „nem becsüljük meg értékeinket”. Egyszerűen meglepődtem azon a nagyvonalúságon, amellyel átsiklunk az ilyen életbevágó dolgok felett. Mintha az oroszok nem beszélnének Tolsztojról vagy Dosztojevszkijről...


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A fehér holló

Tudom, hogy már volt róla szó, mégse megy ki a fejemből. Ez a Klájderman. A giccs egyik legnagyobb élő költője, az egyenmosolyú Hófehér Herceg, a klimpírozás koronázatlan bajnoka. Állítólag ő fogja megvigasztalni az életunt bihari szíveket. Akiket az anyaországi népszavazás örökre elzárt a magyar állampolgárságtól. Ha eddig nem is döntött le a depresszió, most már komolyan fontolgatom. Persze, történhetett volna rosszabbul is, jöhetett volna a Győzike Show is vagy Lagzi Lajcsi karavánja, s nem ez a Klájderman, minden mosószergyártó álma, vágya. Nem tudom, miként, de valahogy az évek során lassan kialakult ez a megélhetési kultúra. Hogy Budapestről átdobják azokat, akik ott már csak amolyan kikopott, kiöregedett, megunt, felhígult legendák, mert itt az még sztárnak számít, csupa nagybetűvel. Felejteni az is jó lesz. Mert itt az enyészet is lassúbb valamiképp. Itt még azt hiszik, hogy az Edda egy zenekar, és Pataki Attila egy énekes. Itt még lehet csápolni az Aradszkyra, ha sok a köményes. Persze, akadnak kivételek. Majdhogynem meg­gyökerezett a Mediawave kolozsvári helyszíne is, de aztán mégsem, létrejött a Sziget folytatása, a Félsziget, bár inkább még csak negyednek tűnik, vagy kilenctizednek, de ez sehogy sem nézne ki jól a plakáton. Szóval jön a trendi is, begyűrűzik szépen, bár útközben kicsit átalakul, visszavesz magából, mert teljes gőzzel mégse lehet. Ez provincia, kérem, nem főváros. A Duna-tévé is legszívesebben lajbiban látná az összes erdélyi magyart, egymáshoz kovácsolódva, akik még azt se tudják, hogy Tiestót eszik vagy isszák. (Eszik.) Igazából mindegy, de az ilyesmi engem az állampolgárságnál is jobban elszomorít. Hogy egy emberként hülyének nézik a bihariakat, úgy gondolják, hogy vigasztalás gyanánt még azt a Rózsa Gyurit is képesek elviselni, akit már Ököritófülpösön is legfennebb képernyővédőként használ a női egylet. Mert itt lehet pléjbekelni, haknizni, kiereszteni. Itt még a kultúra rusztikus és olyan, mint a kovász. Itt még a Klájderman is fehér holló.


DEMÉNY PÉTER
Két író odabenn

A város, amelynek Othello a zsoldjába szegődött, gondolom, a testen kívül nem kereshető, csak benne a testben, igen, odabenn. A szenvedélyek mélységeiben — írja Nádas Péter Shakespeare, hétköznapi használatban című színikritikájában. Érdekes, hogy én ezt a mondatot Mészöly Miklós Az atléta halála című regényén keresztül értettem meg igazán.

Leginkább a megismételt „benn”-t értettem meg Mészöly révén. Ez volt az a szó, amely újra keresgélni kezdte az értelmét. Újra, mondom, mert Nádast régóta ismerem, régóta szeretem és tanulmányozom, s éppen ezért volt elképzelésem róla, hogy számára mit jelent az „odabenn”. Azt viszont nem értettem, vagy inkább nem tudtam volna megfogalmazni, Mészöly számára mit jelent. Az egyik mélyen beúszik a tengerbe, messze túl a bójákon, a vihar közeledtére hivatkozva sem lehet eltántorítani a szándékától. A másik ül egy sziklán, és nézi a nyugodt vagy háborgó tengert, a perzselő homokot, a csapkodó hullámokat, a villámló eget. Az egyik a testében visz magával mindent, a másik a pillantásában. Kevesen látnak olyan pontosan, mint Mészöly.„...addig fogom csonkítani-bővíteni ezt a könyvet, míg olyan félreérthetetlen nem lesz, mint ő volt, amikor megtaláltuk” — mondja Hildi, akinek élettársára egyik edzése után holtan bukkannak rá. De az olvasó azzal az érzéssel teszi le az emlékiratot, hogy ebből inkább húztak, mint hozzáírtak volna. És ettől nagyon megvan az „odabenn”. Ettől van meg.„Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.” Ez az Emlékiratok könyvének, Nádas háromkötetes opus magnumának utolsó mondata. S ez az utolsó mondat is úgy utolsó, hogy azt, aki leírja, megölik, és a töredékben maradt részt a barátja publikálja.

Nádas minél közelebb szeretne férkőzni a rejtélyhez, s ezért aztán többet is kell beszélnie róla, kétségbeesett szenvedéllyel. Mészöly viszont úgy gondolja, a megértéshez nem a szenvedély visz közelebb, hanem a pontosság.

Ha mindez ilyen egyszerű lenne! De nem, nem ilyen egyszerű semmi.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Mozgalom

Alapvetően nem hiszek a mozgalmakban. Főként nem akkor, amikor valamilyen „magánügyet” céloznak meg, mint például az olvasás. Persze értem én a kérdés társadalmi vetületeit, azt is értem, hogy ha a magyar kultuszminiszter által meghirdetett Nagy Könyv olvasómozgalomnak nem is lesznek nyertesei, vesztesekről biztos nem beszélhetünk. Bár azt sem értem igazán, miért kellene olvasás kapcsán nyertesekről meg vesztesekről beszélni, de hát szeretünk mindent úgy felfogni, mint egy mezei futóversenyt. Persze, lehet egy ilyen mozgalom sikeres, megnőhet az eladott könyvek száma (de milyen könyvek? szakácskönyvek?), olvasókörök alakulhatnak, spontán tüntetések robbanhatnak ki a könyvesboltok előtt, mert nem jött meg idejében az új Závada-regény, de lényegében... A kiábrándító sokkal inkább az, hogy a statisztikák szerint mindössze 0,3 százalék talál örömet az olvasásban. Merthogy végül is mégiscsak erről lenne szó. Az örömről. A kedvről. Persze az öröm forrása lehet a kíváncsiság — vagy ahogy Selyem Zsuzsa mondja: egy keresés — kielégítése, beteljesülése, s a végeredmény lehet a tudás gyarapodása. De aki nem az öröm miatt olvas, az valójában sosem olvas, hanem valamilyen kényszernek enged, tehát csak ideig-óráig javítja a statisztikát. S különben is minden az átvett vagy tovább vihető mintákon múlik. Ha otthon a könyv nem porfogó, akkor a gyerek számára sem lesz az. Ha a tévében azok érvényesülnek inkább, akik számára a műveltség csak kolonc, hátráltató tényező, akkor nemigen nő meg az olvasás ázsiója (ha már az öröm nem lehet elég motiváció). De korunk sztárjai, Pongók és Zsanettek, nem olvasnak, sőt azt sugallják, ez kimondottan hátrányos lehet a befutás szempontjából. Talán a minták érvényességén változtathat egy ilyen mozgalom, áthelyezhet hangsúlyokat, de a kereskedelmi tévék módszeres butításával nehezen veheti fel a versenyt. Zsanett amint Esterházyval kettesben bevonul a budiba? Hát nem is tudom...


DEMÉNY PÉTER
Bábok és brotherek

„A tökéletes báb. Mekkora adag virtuozitás kell ahhoz, hogy az ember kevesebbnek mutatkozzék!” — írja Andrei Pleşu a Tescani-i naplóban Michael Jacksonról. És hányan elfogadják ezt a kevesebbet többnek, sőt soknak és jónak! — tenném hozzá. Hányan képzelik, hogy nincs nagyobb művészet annál, mint akrobatamutatványokat végezni a tömeg őrjöngése közepette, és olykor valamiféle hangokat kiadni!

Azt hiszem, ez a képernyő legerkölcstelenebb és persze legnyereségesebb csalása: elhiteti valamiről, hogy sokkal magasabb szintű, mint amilyen valójában. Az ugrabugrálás tánc, a sikongás, visítozás és dallintás éneklés. Pleşu virtuozitást ír, de nyilvánvaló, hogy nem a tánc vagy az ének virtuozitásáról beszél. Michael Jackson rajongói viszont úgy gondolják, kedvencük zseniálisan táncol, és annál zseniálisabban csak énekelni tud.

Mindez összekapcsolódik a képernyő másik legerkölcstelenebb és legnyereségesebb csalásával, amelyről írtam már ezeken a hasábokon. A televízióban még a minőség se számít. Aki megjelenik a képernyőn, az pusztán ettől ismertté és furcsa módon elismertté válik. Mi az ördögöt műveltek olyan rendkívül magas fokon a Big Brother vagy a Való Világ résztvevői, hogy ma már mindenki tudja, ki az az Évi, Ági, Zsanett, Renátó vagy Pongó?! Mit tettek ők, ami miatt most kötetet adhatnak ki, lemezük készül, reklámklipekben vagy -plakátokon szerepelnek, s a média nem képes lemondani róluk?! Semmit a világon. Egyszerűen attól váltak közismertekké, hogy a kamera átlengett rajtuk. Még csak ugrabugrálniuk se kellett volna, bár igaz, ami igaz, ugrabugráltak eleget.

Ne irigyeljük tehát Michael Jacksont, s ne is ítéljük meg oly könnyedén. Ő azt se tudja, milyen klipeket rendezzen, milyen szövegeket és dallamokat találjon ki, hogyan facsarja ki a tagjait, s ez, bármily szánalmas, mégiscsak az igyekezethez, tehát a művészet látszatához hasonlít. A nála szerencsésebbek semmi egyebet nem tesznek, mint megmutatják, hogyan élnek — és a tévérajongók máris imádják őket.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A világ rendje

Jelentem: az egész nem is annyira borzalmas. Mármint ez a legújabb tévéhisztéria, a Nagy Könyv. A bemutatkozó adás legalábbis minden naivsága, leplezetlen esetlensége és szájbarágóssága ellenére rendelkezett azzal az érdemmel, hogy valóban kedvet adott az olvasáshoz. Filmekből kivágott részletek (Aranyember, Tündér Lala stb.), az olvasók — ők időnként írók is egyben — közvetlen vallomásai kedvenc könyvükről, egy bizonyos megfoghatatlan hangulat valóban odáig vezetett, hogy a műsor végén könnyű szívvel kapcsoltam ki a tévét, és indultam el a könyvespolc felé. Végre egy olyan tévéműsor, amely úgymond maga ellen beszél, egy kicsit magát szorítja háttérbe, még akkor is, ha tudja, a reklamírozott könyv csak az ő térvesztése ellenében lehet ismét népszerű. Csak az ő machináció­jával kerülhet ismét reflektorfénybe. Olyan ez, mint amikor egy monopolhelyzetben lévő párt unalmában (vagyis hát jól felfogott érdekében) megszervezi önnön ellenzékét. Talán mert Angliában, a mozgalom őshazájában már rájöttek: a csontig butított tévénéző nem is olyan jó fogyasztó. A Győzike-show igényeire beállított néző szellemileg már épp hogy vegetál. Gépek tartják életben. Az öngólt tehát némileg korrigálni kell. A hollywoodi filmeket idéző kameramozgás, lassítások és gyorsítások, megannyi látványos trükk persze már a kor gyermekeinek vizualitását szolgálják ki, nekik beszélnek egy egészen más univerzum előnyeiről, szépségeiről. A mozgalom persze a Való Világ törzsközönségét nem fogja visszacsábítani a könyv mellé, de nem is ez a lényeg, hanem annak felismerése, hogy más is lehet fotogén. Nem csak a pikkírt hülyeség. Nem csak az agresszív ostobaság. Nem a Mónika-show-val kezdődött a Teremtés, és még csak nem is vele fog befejeződni. Lehet, hogy a felismerés megdöbbentő, de már itt volt az ideje a kijózanodásnak. A folytatás pedig bármi lehet. A lehetőségek szédítőek: egy könyvtárban játszódó túlélő show vagy sms-regények pályázata a Fókuszban. Hogy azért a világ rendje se sérüljön olyan nagyon.

» vissza a tartalomhoz

Ugrás az oldal tetejére