Meghívó minden keddre. (I. rész)

» vissza a tartalomhoz

LÁNG ZSOLT
A különbözés összege

Demény a költészet könnyed zsargonjával tárja elénk észleleteit, Papsi az észleletek prózai kiteregetésével teremt költészetet. Demény a feltűrt ujjú, Papsi a pantallós. Előbbi a megmondó, utóbbi a kimondó. Demény a nőket szólongatja az utcán, Papsi kávéházi szeparékban babrálja a selyemharisnyás bokákat. Na és, ami a lényeget illeti! Utóbbi a szavak közé ékeli az igazságot, előbbi az igazság kihegyezett végére tűzi a szavakat. Papsi az ész világánál kutatja át lelke legeldugottabb korcait is, Demény mohó lélekkel túrja elő az ész zsebeiben lapuló gyöngyszemeket. Utóbbi elvérez minden szövegben, mint egy holdhónapos nő, előbbi ólombetűk záporában hal hősi halált.

Szerencsére egyikőjüket sem éri utol a halál. Mert nem találja őket. Legalábbis egyszerre nem. Egy bohóc nem bohóc! Ha Demény azt mondja, nincs erdélyi magyar esszé, Papsi azt sugallja, az erdélyi esszé világszintű, ha Demény remegő megilletődéssel nyitja ki a Csipikét, Papsi indiánüvöltéssel csapja orrára, s ha ettől előbbi csalódottan zokogni kezd, utóbbi megígéri, hogy filmet forgat a sztoriból, és Bruce Willisre osztja a főszerepet (Stallone meg Rézúrt játssza). Ha Demény azt állítja, parázs vita folyik az erdélyi irodalomban, Papsi nagyot ásít, ha meg utóbbi krétát szorongatva értekezik az erdélyi kultúra esélyeiről, előbbi kezd fütyörészni.

Két bohóc. Két színész. Garas Dezső és Kern András vagy legújabban Bogdán Zsolt és Fülöp Bözse. Talán nem ennyire bohócok, de mindenképpen páros. Irodalmi páros.Papsi a szatmári jampi, Demény a kolozsvári jassz. Egyikük cukorral issza a teát, másikuk a mézet is megsózza. Demény az ízlelés élményét a tárgyra (személyre...) vonatkoztatja, Papsi az élményt maradéktalan és jelenvaló minőségként éli át. Előbbi tárgyilagos idealista, utóbbi idealista tárgyilagos. De ha egymás mellé állnak, már nem látszik a különbség. Ki venné észre New Yorkból, mennyire más Róma, mint Berlin? Legfeljebb a különbözés összegét látja, és azt mondja, lám, Európa mennyivel nagyobb... Apropó, Papsi nem tudja, hol van Erdély, Deményt meg Erdély nem látja. De az erdélyiség bejön nekik. Egy német páros nem tudna ilyen egyszerűen bohóckodni, a spanyol bizonyára véresebben csinálná, a francia meg nem pár volna, hanem csak egy. Az anyaországiból hiányzik az a fajta érzékenység, amitől a megesett is ártatlannak látszik. Nem elég romlott. Nem elég büszke (jobb híján). Az igazi bohóc olyan kisebbségi, aki fittyet hány arra, hogy kisebbségi.

Demény elsápad, ha valaki Bodor Ádámot nem tartja erdélyi írónak, Papsit szórakoztatja, ha a kultuszminisztériumban azt kérdezik Bodortól, mi a foglalkozása. Demény elfogadja, hogy az irodalom fővárosa is Pest, Papsi a színek anarchiáját hirdeti. Egyikük dohog, ha a Fagyöngyből kihagynak valakit, másikuknak viszont tömegiszonya van a nívótlan lajstromozás miatt. Demény az irodalmi, Papsi a társadalmi, mégis: előbbi a népi, utóbbi az urbánus. Aztán meg cserélnek...

Nekem nem számít, ha tévednek, mert ettől igazán személyesek. Mint ahogy a kéziratok is a helyesírási hibáktól annyira személyhez kötöttek. A tökéletes helyesírás elfedi az alkotót. Persze, jön a korrektor, és kigyomlálja a hibákat, ám Demény és Papsi ennél ravaszabb, mert a tévedésekbe mentik át személyességüket. Egy író csak szégyenkezhet, ha tévedhetetlen.

Ha ugyanoda néznek, juszt is mást látnak. Demény folyton azt bizonygatja, hogy mennyire nincs valami, ami lehetne, és ettől rögtön lesz. Papsi arról számol be, mi minden eltakarja azt, ami van, és ettől az rögtön láthatóvá válik. Előbbi a nincstől megrendülve elalél bármitől, ami van, csak hogy biztassa a nincseket, legyenek. Utóbbi a létező mögött is új létezőt keres, és amit talál, folyton összeméri valami mással. Demény, amikor olyan szegletre talál, ahol még nem járt, az emberiséget képviselve hallelujáz, és a földrajzi felfedezők önfeledtségével satírozza be fehér foltjait, Papsi előbb randit ad az emberiségnek egy ismeretlen utcasarkon, így ellenőrizve, hogy vajon tényleg Amundsen ő vagy csupán a Burgya sarki fűszeres.

Mást látnak, de a nézésük ugyanaz. Sajátosan magyar nézés ez is. Mitől annyira más a magyar fotográfusok művészete? Capa és Brassai meg a többiek. Mitől van magyar fotográfia? Hát, a magyar nyelv egyedi képisége miatt. Az agy miatt, amit a nyelv strukturál. A szem azt látja, amit a nyelv hív elő. Demény és Papsi magyarul lát, mert magyarul ír, ettől aztán belülre kerülnek, még akkor is, ha valamit kívülről leszólnak. Ez túlzás, nem szólnak le semmit, bár a vád el-elhangzik...Meddig lehetne elmenni bohóckodás nélkül? Sokkal kevesebbig. Ki tudná kiszúrni, hogy a demagóg ugyan babgulyást kavargat a téren, otthon viszont kaviárt eszik. A bohóc becsörtet a demagóg konyhájába, és benyit a hűtőjébe. Vagy ki merné leírni, hogy a patinás könyvkiadó igazgatója mekkora faszkalap? Vagy azt, hogy a nagy erdélyi relikviák molyrágta panoptikumába már csak a molyok hoznak életet? Ki merné fekete fehéren állítani, hogy a talapzatra emelt férfi: csaló gazember, aki elárulta barátait? Ki más? Senki. Hiszen a józan és komoly értelem alázatosan belátja, hogy a csaló is ember, éhes gyerekekkel, epebajjal meg egy szomszéddal, akivel csalja a felesége... Bohócok nélkül nemcsak szomorúbbak volnánk, nemcsak mi kapnánk a pofonokat és a rúgásokat, hanem elszaporodnának az igazgatók is. Bár az igazgatók így is, úgy is szaporodnak.

Demény és Papsi olykor halálosan komolyak. De ha az egyik komoly, akkor a másik pofákat vág. Ám az a leghatásosabb, amikor mindketten komolyak. Nagy bohócok. Nagy bolondozók. Lehet, tényleg bolondok. Függetlenek legalábbis.

Nem azt mondom, hogy most aztán megszakadunk a röhögéstől. Valahogy a nagy röhögések ideje lejárt. Röhögni Kafka korában lehetett, meg később is, vannak emlékeink a rettenetes beznákban elmondott viccekről, hárman mennek a sivatagban..., de igazán nagyot, én most bevallom: '90 óta nem tudtam. Jó, nem szakadtam meg a röhögéstől, amikor kézbe vettem Demény és Papsi szövegeit, de határozottan állítom, hogy kedvvel nyitottam szét azt az újságot, amelyben megjelentek. És úgy érzem, nem méltányoltuk eléggé, hogy ott vannak.

DEMÉNY PÉTER
Meghívó minden keddre

Valami miatt (s hogy miért, ne részletezzük, nem akarok szerkesztői meggondolásokkal ártatlan embereket untatni), valami miatt tehát úgy alakult, ezen a helyen rovat lesz, helyesebben rovatunk, mert állítólag ketten fogjuk írni hétről hétre minden kedden.

Hogy miről lesz szó benne, az egyelőre még előttem is titok: éppen ez az érdekes benne, a kaland. Hát mindenekelőtt a kultúráról. Mindenről, ami ezzel összefügg, és ami érdekes, furcsa, különös, fölkavaró vagy éppen fölháborító. Mindenről, amiből így vagy úgy ügy lett vagy ügy lehet.

Mint a Kriterion Könyvkiadó esete. Nemrég magánkézbe került, tényfeltáró és oknyomozó riportok jelentek meg róla. De vannak dolgok, amelyekről semmiféle riport nem tudósít, mert nem tudósíthat. Én viszont a Kriterionnál dolgoztam, tudok ezt-azt. Nem hátborzongató és jegyzőkönyvbe írható tényekről beszélek természetesen, hanem arról, ahogy kialakult ott egy csapat, és ahogy valami miatt széthullott. Miért? Nyilván magam sem tudom pontosan, de megpróbálom megmagyarázni. Nemrég két folyóirat is indult Kolozsváron: a Filmtett és az Lkkt. Miért éppen azok szerkesztik, akik, s miért éppen ebben a városban? Miért jók, ha jók, és miért kell beszélni róluk mindenképpen?

Induló folyóiratok, színházi előadások, kiadói újdonságok, utcán fölszedett mondatok, itt-ott-amott megtörtént esetek, illatok, hangulatok, ízek. Ilyesmikről fog szólni ez a rovat, és sok minden egyébről, amiről magam sem tudom egyelőre, hogy bekerül-e ide. Röviden, szubjektíven, ahogy az ember az autogramját odafirkantja egy kötetbe, és közben nem is a tollat figyeli, hanem a tulajdonos szemét, a vonásait, könnyű mosolyát, libbenő ujjait.
Amennyi mondat, annyi nő. De itt most megállok, agyő.

 

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A barométer esőre áll

Ráfér erre a városra az operett — nyilatkozta Novák Eszter a 3:1 a szerelem javára marosvásárhelyi bemutatója előtt. Ez a mondat már akkor is szöget ütött a fejembe, azóta sem tudom kihúzni. Mert milyen lehet a város operett nélkül? Gondolom, többnyire prózai. A sör nem mindig friss, a rendőr mogorva, a taxisok csak úgy foghegyről érdeklődnek az útirány felől, a szerelem pedig gyors és célratörő. Sehol egy lányiskola, melynek növendékei rászabadulhatnának a fásult és vacogó polgárokra, hogy visszacsempésszenek valamit a régvolt békeidőkből. Vagy legalább valaki dalra fakadna az útkereszteződésben, hogy: „hau du ju dudu, magának du-du, magának dúdolom, hogy áj láv ju-ju”. És ekkor megállna a kőműves kezében a vakolókanál, a hamburgeres kislány kezében a mustárosüveg, a busz kereke nem toccsanna bele a kátyúba, hogy lespriccelje a gyanútlan járókelőket. Eljönne az operett ideje. Operettváros és operettország, operett-tisztviselők és operettfináncok. Mert valahogy megmozdulna minden: a kormánypárti elöljárók cvikipuszival üdvözölnék az ellenzéket, a nőket előzékenyen előreengednék az üzletekben, hálás férfiak cipelnék a koffereket és cekkereket, mindössze egyetlen csábos tekintetért cserébe. A helyi csapat előreugrana a tabellán, és senki sem beszélne bundáról vagy korrupció­ról, inkább párás szemmel emlegetnék a klubelnök feleségét, aki minden egyes győzelem után forró teára invitálja — és megidézi — a csapatszellemet. Minden sarkon alkalmi kórus zümmögne, akár a doni kozákok, előkerülnének a lornyonok és cvikkerek, a nagysádok pedig újra összebújhatnának a lord cseszvikekkel. Lenne hát újra boldogság. Szélesvásznú s nemcsak ilyen hétköznapi, repedtsarkú, egyszeri érzelem.

Így lesz az operett létszükséglet. Mindennapos vitamintabletta, s akkor majd nem állna többé esőre a barométer. Örökös felhőtlenségben és konfettizuhatagban sétálhatnának az igazi polgárok, és a színház is visszanyerné régvolt tekintélyét. Amikor még páholyokban ismerkedtek és fonódtak össze családok és dinasztiák. Ránk férne egy jó nagy szelet operett.


DEMÉNY PÉTER
Erdély külön lelke

„Erdélynek külön lelke van, s fenyegető, brutális, de vajmi lehető térképváltoztatások két emlőről szakítanának le két ikergyermeket, a magyart és a románt.” Az idézett mondatot Ady Endre írta S ha Erdélyt elveszik? című cikkében, 1912-ben.Nem arról akarok most beszélni, hogy a két népet már akkor is csak Ady költői nagyvonalúsága nevezhette „két ikergyermek”-nek — később aztán egyértelműen kiderült, mennyire nem azok, legalábbis semmiképpen sem abban a pozitív értelemben, ahogy a Magyar jakobinus dala szerzője értette. Nem is arról a rengeteg frusztrációról, melyet a „fenyegető, brutális, de vajmi lehető” (de mennyire lehető!) döntés okozott a magyarságnak és a románságnak egyaránt — erről beszéltek eleget, s gyakran éppen azok, akiknek jobb lett volna hallgatniuk.

Azért kaptam fel a fejemet e sorok olvasásakor, mert ez akár a transzszilvanizmus jelszava is lehetne. Mi a lényege ennek az eszmének Kós Károlytól Makkai Sándorig, Kuncz Aladártól László Dezsőig és Áprily Lajostól Reményik Sándorig? Nos, a lényeg úgy is megfogalmazható, ahogy Ady Endre 1912-ben megfogalmazta: „Erdélynek külön lelke van...” Így kell értenünk az ikerséget: az Erdélyben élő románok éppúgy különböznek a többi romántól, ahogy az Erdélyben élő magyarok a többi magyartól; az erdélyi népek együtt alkotnak egy egészen sajátos csoportot.Ady korán meglátta vagy inkább megérezte ezt. Nem az ő bűne, hogy a transzszilvanizmus a korcs utódok kezén és főleg száján egyre ordasabb demagógiává válik. De aki valahol a lelke mélyén még mindig bízik ebben az eszmében, az büszke örömmel állapíthatja meg, hogy Ady Endre is bízott benne, szerette és féltette, még ha nem is így nevezte.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Az utókor és a kíváncsiság

„Több ízben tanúja voltam, miként veszi semmibe a tisztelt utókor ilyen-olyan szerzők végakaratát. Ifjúkori zsengéket, elszórt alkalmi közleményeket, játékos rögtönzéseket, sőt penzumokat szedeget össze, hogy tudományos becsvágyát minél vastagabb, vegyesebb (és unalmasabb) összkiadásokkal elégítse ki.” Majd a jól ismert figyelmeztetés: „senki se merészelje felülbírálni szelektív ítéletemet”.

Székely János sorai ezek, amelyeket a saját maga válogatta gyűjteményes verseskötete elé írt. Talán ez lenne az egyik véglet a „kiadni — nem adni ki” vitában. Ez elismeri, sőt kiköveteli a szerző megkérdőjelezhetetlen döntési jogát saját művei esetén, és élesen elutasítja a kutakodó, néha patologikus kíváncsisággal keresgélő filológusokat. A legtöbbet idézett probléma a József Attila „terápiás-szövegei” (Szabad ötletek jegyzéke) kapcsán merül fel, ezek legelőször egy zugkiadónál jelentek meg. Tudom, még kisiskolás voltam, és a padok alatt járt körbe az inkriminált füzetecske, az osztály irodalmi analfabétája teli szájjal röhögött, hogy nesztek nektek józsefattila, ilyeneket tanulunk, naszép, naszép. És hirtelenjében nem is tudtunk semmilyen ellenérvet felhozni, mellbe vágott a füzetből kiömlő nyers és trágár szavak garmadája. És ami még inkább bosszantott: a kötet végére függelékként, mintegy megnyugtatásul odabiggyesztették három gyönyörű költeményét, többek között a Mamát is. Nem is ő írta. Biztos valami tévedés — védték az osztályelsők a mundért. Azóta persze tudjuk: ő írta, és azt is, kezelés alatt állt. A szöveg a gyógyulás reményében készült. Képzeljük el, mit szólt volna hozzá, ha később az orra alá nyomják? Életműve szerves részének gondolta? A késői „zsengék” között?

Az is lehet, hogy én vagyok érzékenyebb, de tőlem ott és akkor valahogy elvették József Attilát. Magatehetetlenül káromkodó, emberségéből kivetkőzött „lény” állt a helyén. Akit én nem ismertem, és nem is akarok soha megismerni. Ezért is van, hogy mindmáig nem vagyok hajlandó azt a könyvet feltenni a polcra.


DEMÉNY PÉTER
Pokoli különkiadás

„Ahogy az ember olvasni kezdte a versek, prózai részletek komoly külsejű, unalmasnak látszó szövegét, villámcsapásra megváltozott a világ. Játék volt az egész könyv, szívdobogtató, ámulatos marháskodás.”

A fenti sorokat Ottlik Géza (illetve Medve Gábor, illetve Both Benedek) írja az Iskola a határon című könyvben, a magyar irodalom egyik legcsodálatosabb regényében. A minap, amikor felütöttem a Bajor Andor műveit, eszembe jutott ez a néhány sor, s arra gondoltam, az Ütünk írójának hasonló szerep juthatott a diktatúrában, mint amilyen Karinthynak (hiszen kétségtelenül rá gondol az Iskola... mesélője) az alreálban. Ahogy a kadétok többek között az Így írtok ti sorainak köszönhetően élték túl a kiképzés szörnyű esztendeit, úgy a romániai magyar írók és olvasók Bajor paródiáinak és humoreszkjeinek segítségével vészelték át a legsötétebb évtizedeket.

Ma már nem is nagyon érthető, miképpen hagyhatták, hogy Bajor paródiákat közöljön, vagy hogy egyáltalán írjon. Hamvas Bélától is tudjuk, a mindenkori hatalom legfőbb ellensége a bolond, aki valamiképpen kívül van a hatalmasok ellenőrizte rendszeren, s így ki tudja nevetni őket. Aki szilveszterkor vagy januárban felütötte az Utunk különszámát (vagy levette a polcról az 1968-ban megjelent Pokoli különkiadást), az ugyanúgy egy más, szabad világba került, ahogy Both Benedek, Medve Gábor és Szeredy Dani a Karinthy-művek olvastán.Mert nézzük csak az 1959-es Gondolatok egy konzervgyárban című Vörösmarty-„vers” részletét: „Ime a gyár, konzervek emlő ­gyára, / hol férfiak és szorgos némberek / tél idejére magvak uno­káit / rejtik amott, hol fölkavarg a szörp.” Vagy itt van „Lucifer, a Pokol császára és ifjú költő” 1965. decemberi szerzeményének részlete: „Szánt a babám traktoron, / Olyan, mint egy vas-torony. / Míg a gépen körbe jár, / Zöld a rét és a madár. // Az én babám fekete, / Forog, jár a kereke, / Feje fölött kis pacsirta száll, / És párjára vár.”

Talán ma is érthető, milyen rendkívüli élményt szerezhetett a kortársaknak a puszta tény, hogy van, aki olyan szent dolgokkal gúnyolódik, mint a konzervgyár vagy a traktor. Ilyenkor bizonyára felszabadultan sóhajtott mindenki, és arra gondolt, valahogy mégis ki lehet ezt bírni.
És ezeket az évente egyszer vagy kétszer visszatérő pillanatokat Bajor Andor teremtette meg.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Kinek a vékony, kinek a vastag

A már megszokott és megkedvelt (?) honi antológiasorozatot (Fagyöngy, Erdélyi Dekameron) kitalálója és szerkesztője annak idején berekesztette, mondván: eléggé gyér a színvonalas erdélyi szépirodalmi termés, s ez nem indokolja az évenkénti válogatás összeállítását. Erre lenne frappáns válasz az Erdélyi szép szó a maga vaskosságával (366 oldal), bár tegyük gyorsan hozzá, itt most egy csapatba került költő, író, esszéista. Mondom, lenne, ha nem ugyanaz derülne ki ebből a válogatásból is, mint amit Majla Sándor korábban megfogalmazott. Az Erdélyi szép szó ugyanis inkább névsorolvasásnak tűnik — tény: ezzel sok hasonló kiadvány szembesül — , egy-egy fontosabb név puszta jelenléte érdekében a szerkesztő hajlamos lejjebb engedni a mércét, vagy olyan szöveget is beemelni, mely nehezen találja a helyét a többi között. Gondolok itt elsősorban Domokos Géza visszaemlékezésére (?), esszéjére (?). Az is baj, hogy a szerkesztő ilyenkor eleve nem szigorú esztétikai szempontokat követ, hanem keresztmetszetet kíván nyújtani, egy év termését bemutatni, s ez már eleve hozza magával a finomvegyes végeredményt. Az igazi kérdés mégis az lenne: ragaszkodjunk-e az olykor üres udvariassághoz, s így tekintélyt parancsoló — már ami a vaskosságot illeti — válogatást tehetünk az asztalra, vagy inkább vállaljuk az esetleges sértődéseket, hiúságokat, és kizárólag a minőség elvét érvényesítsük. Ez utóbbi esetén már a bekerülés puszta ténye is rangot jelentene, míg az első esetben ez magától értetődő, sőt a szerzők el is várják, teljesítményüktől függetlenül. Vékony, de súlyosabb — vastag, de könnyedebb legyen-e tehát a „körkép”? Nekem a vékonyítás, a húzás elve szimpatikusabb. Kevésbé sértő, ha gyenge teljesítmény okán kimaradok, mint amennyire jóleső érzés, ha egy-egy jobb dobás eredményeképpen bekerülök egy szigorú és színvonalas antológiába. Csakhogy Erdélyország a sértettség, a nagy mellények hazája, ahol egy-egy kimaradás életre szóló gyűlölségeket szülhet, s kevés azon tollforgatók száma, akik méltósággal vennék tudomásul az efféle szerkesztői elképzeléseket. Az erdélyi szó tehát megszületett. Hogy mikor lesz „szép”, az még csak ezután válik el.


DEMÉNY PÉTER
Raul nagy helyzete

Gyakran fölkapom a fejem, amikor egy labdarúgómérkőzés közvetítője azt mondja, XY ezt a megoldást választotta, mikor pedig tehetett volna másképp is. Raul leadhatta volna Morientesnek, ahelyett kapura bombázta. Micsoda lehetőséget hagyott ki, a meccs legnagyobb helyzete volt, már ő sem a régi, évekkel ezelőtt csodagyerekként indult, de most már dollármilliókat keres stb.

Aki életében legalább egyszer focizott, az tudhatja, nem erről van szó. Az ember hirtelen ott találja magát a tizenhatos sarkán, lábánál a labda, szemben a kapus, mögötte a többiek. Helyzet van, és ezzel a helyzettel neki kell valamit kezdenie. Hirtelen őrülten megnő a tét. Természetesen eddig is győzni akart, de valahogy olyan általános értelemben gondolt a győzelemre; most minden rajta múlik. Ami eddig elvont volt, most egy pillanat alatt félelmetesen és felemelően konkréttá változik. Raulnak cselekednie kell, és erre a cselekvésre körülbelül fél másodperce van. De bárhogyan is sülne el a dolog, lőjön csodálatos gólt vagy szálljon a labda huszonöt méterrel a kapu fölé, ő maga egyikről sem tehet, illetve csak annyiban, amennyiben éppen ő emeli a lábát, és mindenki egyformán annak az optikai csalódásnak az áldozata, hogy a labdát Raul irányítja. Ezért szégyenkezik olykor a kritikus, s gondolom, a jobb érzésű szpíker is: sem a dicséret, sem a bírálat nem az írót vagy a csatárt illeti, mégis ő örül a győzelemnek, és őt töri le a vereség. Valami, aminek mindketten inkább végrehajtói, mint tervezői, fölemeli vagy porba sújtja őket. S ők állnak értetlenül, üdvözült mosollyal vagy halálos szomorúsággal az arcukon, aztán legyintenek, és elballagnak onnan. A legnagyobbak mindig tudnak legyinteni.

A felületes sportközvetítőhöz hasonlít az az olvasó/kritikus is, aki azt kérdezi, hogyan készül a mű, mi szükség volt erre vagy arra a formára, stílusra, szereplőre, szerkezeti összetevőre. Erre a legpontosabb válasz az lenne, semmi szükség nem volt rá. Folytatva a hasonlatot, egyetlen dolog volt eldöntve csupán: az, hogy délután háromtól fél ötig focizunk. A többi már inkább a labdán múlott, de néha még ő is csodálkozott rajta, hogy merre szállt.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A díjak keréknyoma

Mindig meglep, amikor meglett, az örökkévalóság útján már elindult irodalmárok, többnyire jelen nem lévő kollégáik díjait kérdőjelezik meg. Vajon nem a kedvező politikai kontextus juttatta X-nek a Kossuth-díjat, Y-nak a Herder-ösztöndíjat? Vajon nem inkább a sikeres menedzselés, a szívós önjelöltség gyümölcse a kitüntetés? A kolléga írásairól legfennebb velős félmondatokban beszélnek, vagy elintézik egy-egy sommás kézlegyintéssel. Pedig a bírálatokban — ha nem kizárólag irigység élteti az epés megjegyzéseket — többnyire sok érdekes szempontot, igazságot lehet felfedezni. Hiszen az alkotó, aki nap mint nap ugyanúgy hadakozik a szavakkal, egészen másként, a mesterségbeli fogások ismeretével nézi a pályatárs művét, jobban látja a varratokat, jobban értékeli a kiválasztott matériát, a precíz mintákat. Ezért is szeretem, amikor írók írnak írókról, s nem képzett kritikusok próbálják az éppen dühöngő irodalomelméleti tételeket ráhúzni a teória éppen aktuális és göcsörtös szóhasználatával az adott műre. Az előbbiek hagyják élni a szöveget, sohasem a „tudományos igény” vezérli őket, így néha felületesek is persze, de élvezetesebbek, mint a kicentizett, minden tudományos ismérvnek megfelelő tanulmányok szürke serege.

A díjakkal viszont sehogy sem boldogulnak. A siker a bokszolónak való — jegyezte meg egyszer Bodor Ádám, és őt még az a vád sem érheti, hogy a sikertelenség keserűsége mondatja vele mindezt. Mert persze mindig jól jön a díj, az elismertség hivatalos és szélesvásznú gesztusa, a vele járó forintok, valuták. Jól fest önéletrajzban, fülszövegben, csak éppen akkor válik kínossá, amikor viselője úgy érzi, a kitüntetés felmenti minden más alól. Ezután már csak örök érvényű mondatok kerülhetnek ki a keze alól, útszéli támadásnak hisz bármilyen megjegyzést, amellyel a „nemzeti kincs” ragyogását kívánják elhomályosítani. Az igazán nagyok persze jól tudják, jobbára mankók ezek, olyan pillanatok, melyek biztatást adhatnak, de jobb minél hamarabb elfelejteni őket, mert az igazi alkotáshoz nincs közük. Ne időzz sokáig az eredmények keréknyomában — figyelmeztet René Char. Épp ez a találó kifejezés írja le legjobban a lényeget: a szűk vájat, amely többé nem engedi másfelé szaladni a biciklit. Pedig különben menne a szentem.


DEMÉNY PÉTER
„Miért mentél el...?”

Úgy tűnik, elfelejtődött valahogy. Sem halála után a hagyatékból előkerült alkotásai, sem újra kiadott gyermekkönyve, sem kötetekbe gyűjtött művei nem szóltak nagyot. Tudomásom szerint nem készült róla államvizsga vagy doktorátusi dolgozat, sem pedig monográfia, de még nagyobb terjedelmű összefoglaló tanulmány sem. Néhányan persze mai napig olvassák és szeretik, de az irodalmi életbe mintha nem lehetne visszacsempészni.

Mindennek legbeszédesebb példája, hogy bár tegnap lett volna hetvenöt éves, semmilyen egyesület nem vette a fáradságot, hogy megemlékezzen róla. Pedig vannak olyan klasszikusaink, akik nemrég még közöttünk voltak, s akiknek emlékét háromnapos rendezvényekkel, tudományos konferenciákkal, ki tudja, mivel ülik meg. Ilyenkor szobrot vagy emléktáblát avatnak, komoly tudósok felolvassák a tanulmányaikat, lelkes középiskolás diákok előadásokat tartanak, melyeket a mester műveiből állítottak össze, s a különféle eseményeken olykor még ártatlan emberek is megjelennek puszta érdeklődésből.

Nem vádaskodni szeretnék, hiszen egy ilyen rendezvény megszervezése vagy elmaradása sok mindenen múlik, olyan dolgokon is, amelyek teljesen függetlenek azoktól, akik a szervezést végzik vagy végeznék. Csupán leszögezem a tényt: Bajor Andor nincsen közöttünk.

Pedig mennyire itt lehetne! Ő, aki akkor volt humorista, amikor más nem tudott vagy nem merészelt lenni; aki a székek őrületének korában és a székek őrültjeinek országában azt merészelte javasolni, hogy az űrbe egy széket kellene kilőni, mert az űrlakók rögtön érteni fogják, milyenek is vagyunk mi, emberek; aki híres paródiáiban olyan szent dolgokkal gúnyolódott, mint a traktor vagy a konzervgyár — nos, neki itt kellene lennie; neki kellene itt lennie csak igazán.

Lehet egyébként, hogy a paródiák az ok. Nemrég egyik ismerősömmel beszélgettünk arról, ezek az írások zseniálisak, és a kortársak persze jó pofát vágtak hozzá, de mi van, ha közben annyira megsértődtek, hogy élete végéig gyűlölték a szerzőt?! Éppen azért, mert zseniális volt; éppen azért, mert telitalálataiban egyetlen mondatban vagy bekezdésben verte szét egy ember tévhiteit vagy középszerűségét?„Miért mentél el bandi bandikó” — kérdezi Kányádi Sándor Bajor Andor kései elsiratása című, 1991 és 2001 között írt versében. A választ természetesen nem tudom, hiszen a saját kérdéseimre se tudtam felelni. Mégis remélem, hogy valamiképpen itt van.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Márai és utókora

Az írók magányosan éltek, mintegy katakombákban, rejtőzve és bizalmatlanul. Ami kilátszott az „irodalmi élet”-ből, veszekedés volt, bizalmatlanság, generációs féltékenység. Olyan kis, zsúfolt területen éltünk mind, ugyanazt a vékony karéj kenyeret haraptuk valamennyien. Mit is lehetett itt „elérni”? Bizonyos, hogy nem sokat — a legkülönb is csak annyira vihette, hogy megérlelte munkáját, s néha talán meghallotta műve gyönge, erőtlenül szemérmes visszhangját... — írja Márai valamikor a két világháború között. Nehezen lehet elhessegetni az Egy polgár vallomásai zárófejezetének keserű, lemondóan büszke megállapításait, mikor is búcsút mond egy egész osztálynak és kultúrának. Ugyanakkor felvázolja a terjeszkedő „nyájösztön rémuralmát”, egy olyan társadalmat, mely közömbös már a szellem csúcsteljesítményei iránt. Az átlagízlés sivársága mindenhová beférkőzik, jósolja, s csak mi tudjuk, mennyire pontos mindez. Vajon attól felejthetetlen író ő, mert „jövendölései” majd mind beteljesedtek? Orwell 1984-ét is hasonló érvekkel dicsőítették a jóslat beteljesedése idején a vasfüggönyön innen és túl... Csakhogy Márait mindez valahogy nem érdekli, ő megmarad a búcsúnál, majd a hallgatásnál. Hogy mondatai — főként ami az irodalmi életet illeti — ma is találóak, az, sajnos, csak részben az ő érdeme. A mi kudarcunk inkább, hogy az idejében jelzett összeomlást, elértéktelenedést nem tudtuk elkerülni, megakadályozni, lassítani. Persze egy-két műnek még akad visszhangja, kap valamilyen túlhiszterizált, elektronikus és egyéb sajtóval okosan megtámogatott „hátteret”. Ám a „polgári élet”, a csöndes hétköznapok egyre inkább nélkülözik az olvasás luxusát. Nem érzi létszükségletének, nem ez a felhajtóereje. Nagy ritkán, divatból még belelapoz egy-egy sikerkönyvbe, hogy a tájékozottság látszatát fenntartsa.

Az írók pedig, a „pezsgő” irodalmi élet? Nos, bukásuk és tekintélyvesztésük ma még inkább érvényes, a tollforgató már kuriózum, vitrin mögötti csodabogár. Talán csak a bizalmatlanság, a betartások, a nyílt színi lekicsinylések, földbedöngölések tündökölnek még a régi fényükben. Mindaz, ami a pezsgő irodalmi élethez úgymond elengedhetetlenül szükséges. A többi pedig, a maradék, mint ahogy az utóbbi században már megszokhattuk, többnyire láthatatlan. Porosodik a polcokon.


DEMÉNY PÉTER
Barátom, Balassa Péter

„Amióta meghalt, nem tudok mit kezdeni azzal a gondolattal, hogy én nem tudom hány évtizede dolgozom egy szövegen, s ezt ő nem fogja tudni elolvasni. Már haldoklott. Tulajdonképpen a jó ízlést, a neveltetésemet kellett volna félretennem, de nem tudtam félretenni, és csakis ezért nem mondtam neki, hogy én most átküldöm neked ezt az ezernégyszáz oldalt, úgy, ahogy van, és olvasd még el, kérlek. De ha egyszer meghal, minek olvassa el? Csakhogy akkor minek írok én, vagy minek olvasunk? Ha egyszer meghalunk.”

A fenti mondatokat a litera.hu-n olvastam, A szabadság hűvöse című, Nádas Péterrel készült interjúban. Nem is tudom, mi a szebb ebben a bekezdésben. Hogy az ember mennyire ragaszkodik a szövegéhez, vagy hogy mennyire ragaszkodik a barátjához? Tehát önmagához. Tehát önmagához? De nevezhetjük-e „önmagának”, ha ezt az „önmagát” annyi viszony között találjuk meg? Ha küszködik egyrészt a szövegével, másrészt a barátjával, harmadrészt az élettel és a halállal, az emberi dolgok végességével, amit nem ért és nem is érthet. Küszködik az önzésével, és küszködik, nagyon is jól érezhetően, a szeretetével. Tehát önmagával. Tehát...?Azért piszkálom ezt az „önmagát”, mert kíváncsi vagyok. Mi a barátság, például? Hogy az ember jól nevelt, nem küldi el, de aztán nem is bánja, egy haldoklónak, aki ráadásul a barátom, nem az a dolga, hogy az én ezernégyszáz oldalas szövegemet olvasgassa? Vagy hogy az ember jól nevelt, nem küldi el, aztán mégis megbánja, haldoklott ugyan, de a barátom volt, miért lett volna több köze a halálhoz, mint hozzám, az egész életünket azzal töltöttük, hogy egymás szövegeit olvasgattuk, és most meghal itt nekem? Hogy lavírozzunk a jólneveltség és a szeretet között, hogy semmit ne kelljen megbánnunk végül? Ráadásul egy olyan pillanatban, amelynek elmúltával ő is elmúlik, s többé nem kérhetünk bocsánatot tőle, nem borulhatunk térdre előtte.„Van-e egyáltalán szeretet önszeretet nélkül, s ha volna, mit érne az olyan ember szeretete, akinek nem kell önmagát emésztenie, hogy táplálni tudjon?”, kérdezi Déry Tibor valahol. Semmit, nyilván.
S akkor mi is a barátság?


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A megrendezett világvége

Valahogy úgy történt, hogy közeledett a szilveszter, s nekem úgy tűnt, minden idők legharsányabb, de legalábbis legerőltetettebb „világvégéje” közeledik, és én egyedül maradtam Krasznahorkaival és Korim Györggyel. Pontosabban a Háború és háború című regényt olvastam, melyben az a szerencsétlen levéltáros, Korim György próbál meg az élete árán is az örökkévalóságba átmenteni egy kéziratot, amelyet a munkahelyén talált. És volt valami tragikus abban, hogy nem egy könyvkiadóra gondolt, amely esetleg több ezer példányban szórná szét a még olvasók között, s nem is valami múzeumra, ahol üveg alatt őrizhetnék, amíg csak múzeumlátogató akad a földtekén. Tehát nem valamilyen klasszikus, a kultúrát hordozó és azt önnönmagával is át- és megmentő „helyre”, intézményre, hanem az internetre, a számítógépek csodálatos és elpusztíthatatlan szövevényére, mely jelenleg az örökkévalóságot igénylő művek legbiztosabb hordozója. S ahogy fogytak a napok, a regényben egyre inkább megpecsételődött Korim sorsa, és vele együtt gyengülni látszott még valami, ami akkor, az év végi harsány hajrában még nem volt egészen világos. De ahogy hazajöttem, és végigtekintettem a nagy kínnal és gonddal összegyűjtött könyvtáramon, a polcokon sorakozó színes könyvgerinceken, a kiszolgáltatottan fekvő köteteken, eszembe jutottak a történelem híres könyvégetései és az ezzel kapcsolatos „hasznos” tanácsok. Miszerint mindig önts valamilyen gyúlékony folyadékot rájuk, mert nehezen égnek. Eszembe jutottak a lexikonokban sorjázó fotók, amint festményeket mentenek ki lángokban álló épületekből, és hogy semmi, még a legmonumentálisabb és már puszta méretükkel is örökkévalóságot hirdető műtárgyak, az emberiség megannyi testet öltött emlékezete, sincsenek biztonságban. Mert akkor úgy tűnt, ez az ünnepelni vágyó világ egyformán készen áll a rafinált pusztításra és érzéketlen megmaradásra, készen áll a harsányság kritikátlan terjesztésére, hasznavehetetlen szólamok pufogtatására. És úgy tűnt, s tűnik kicsit ma is úgy, hogy Korim Györggyel, színházzal és patinás épületekkel, szobrokkal együtt egy kicsit mindannyian vesztésre állunk...


DEMÉNY PÉTER
Betűszavak kalodája

„Elképzelünk egy olyan világot, amelyben bizonyos kritériumok alapján el lehetne választani a jót a gonosztól. Ezt az igényt megértem, mert én is elképzelek egy ilyen világot. De valamiért, s ez talán kikúrálhatatlan szakmai betegségem, inkább összefüggései­ben szeretem látni a dolgokat, s akkor már elég nehéz az ocsút a búzától elválasztanom.”

Hiába olvasom újra és újra Nádas Péter szelíd, megfontolt, elemző szavait, tisztában vagyok vele: nekem is nehéz lesz (nehéz) megóvnom magam attól, amit magánhasználatra a betűszók kényszerének neveztem el. Akármerre nézek, ezt a kényszert látom. Okos, művelt, tehetséges, általam mindennél nagyobbra tartott írók és gondolkodók hiszik azt, hogy egy betűszó beszélhet valaki helyett; hogy egy betűszó többet jelenthet, mint az ember, akit e betűszó mögé sorolnak. Olyan egyéniségek, akik maguk tanítottak az érvelés tisztességére és türelmére, arra, hogy csak kellően megalapozott gondolatokat fogadjak el, már meg sem hallgatják az érvelést, s ha netán mégis meghallgatják, akkor sem tudják elfogadni, egyszerűen azért, mert ezekben a mindennél veszedelmesebb betűszavakban gondolkodnak. PAG — mondják, és ezzel egy életre elintézték XY-t, aki ennek az imaginárius szervezetnek a tagja. XY többé soha egy szót sem szólhat: PAG-szimpatizáns, tehát kuss a neve. Örüljön, hogy egy levegőt szívhat velünk. Aki viszont a MAG ideológiáját vallja, hát az csodálatos, minden gondolatát kőbe kellene vésni, és lehetőleg ma, amíg ez a fantasztikus ember közöttünk él.

Félreértés ne essék, nem az után a típus után vágyakozom, aki mindenkit a keblére ölel. Ez a másik véglet: válogatás nélkül mindenkit barátunknak nevezni. Azt szeretném, ha jobban megvizsgálnánk, hogy kivel beszélgetünk tovább, és kinek mutatunk ajtót. Ha megpróbálnánk elfelejteni a betűszavakat, s eszünkbe jutna, hogy talán a másik is ember, akinek vágyai, érzelmei, gondolatai vannak, és akinek nem a mi dolgunk megmondani, hogy mit gondoljon. Ha jobban figyelnénk a „miért”-re, s az ítélkezés előtt arcunk egy pillanatra a tükörre meredne.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Mindennapi gonoszságaink

Mint egy igazi, nagy költségvetésű amerikai akciófilm — mondták többen is a félelmetes és hátborzongató szeptember 11-i New York-i képek láttán. Csak épp Bruce Willis vagy Sylvester Stallone hiányzott, hogy az utolsó pillanatban helyre zökkenjenek a dolgok: a tornyok mégse dőljenek le, és ne pusztuljanak el ártatlan emberek százai, és jöjjön a mosolygós, könnyű végkifejlet. Miképpen érhette készületlenül a terrorakció az amerikaiakat, amikor Hollywood számolatlanul gyártotta a katasztrófafilmeket, amelyekben a fényes fejű marslakóktól az arabokig mindenki a világ — s benne főként Amerika — elpusztítására tört? A kérdés persze naiv és részben költői. Mert még a legostobább és leghiszékenyebb amerikai is féktelen nevetésben tört volna ki, ha valaki arra figyelmezteti, hogy a számítógéppel bütykölt képsorokat egyszer felülmúlja a valóság. És az sokkal jobb rendező, mint, mondjuk, Spielberg. A világ többé nem lesz olyan, mint amilyen volt — mondják elemzők, politikusok, tévébemondók. Hányszor hangzott el már az elmúlt évszázadban ez az önmaga körül forgó mondat? Az első világégés után, a haláltáborok után, az égbe nyújtózó gombafelhők után, a hidegháború leghidegebb pillanataiban és a kommunizmus bukása után. És a világ, paradox módon, mindig ugyanolyan maradt.

Kiszámíthatatlan, szeszélyes és kegyetlen — azaz hamisítatlanul emberi. Mert ahogy Camus is mondja, a szépben, egy gyönyörű táj látványában például mindig is van/lesz valami, ami hevesen tagadja az embert, az emberit. S talán ismét születnek újabb Guernicák, s újabb Picassók próbálják elmondani, megfogalmazni sajátos és merész formanyelvükkel a borzalmat, az elevenbe harapó, hasító esztelent. A mindennapit. Mert talán lesz olyan kor, amikor a múzeumlátogatók majd jóleső borzongással bámulják a Gonosz letűnt évtizedeit, amelyekben, lám, a lehetetlen is mily könnyen megeshetett. És akkorra már csak az marad, amit a művészet jótékonyan átalakított, átformált. A terror leírt, lefestett, végső soron: megszelídített változatai. Csak abban reménykedjünk, hogy lesz majd művész, alkotó, aki kisded gonoszságainkat még megörökítheti...


DEMÉNY PÉTER
Mitică, a cinikus

Ördögi! — válaszolta a kilencven-akárhány éves Cella Delavrancea valamikor a nyolcvanas években Mircea Iorgulescunak, egy Caragiale világáról szóló esszé szerzőjének, aki arról kérdezte, milyen volt az író. Mielőtt ezt felelte, „arca hirtelen felragyogott, szeme furcsán csillogott”. Amiből az is kiderül, hogy a Mefisztó, akire emlékezett, szeretetreméltó egy szemtelen alak lehetett.

Nagyon is előfordulhat, hogy az öreg hölgy már nem azt mondta, amit valójában gondolt, hanem azt, amivé Az elveszett levél alkotója változott a halála óta eltelt hetven év alatt. De valljuk be, nem olyan nehéz elhinnünk Caragialéról, hogy ördögi lett volna. Az az író, aki megteremtette Agamiţă Dandanachét és Leonida naccsásurat, nyugodtan lehetett ördögi. Aki 1896-ban azt írta a román világról: „...egy nagy zsibvásár, ahol minden improvizált, átmeneti, semmi nincs rendesen megcsinálva, semmi sem tartós” — nos, az még örülne is a fenti jellemzésnek.

Különben is, milyenek azok az emberek, akiknek túl sok ész adatott, annyi, hogy azt már csak egy annál is nagyobb adag cinizmussal képesek elviselni? S hát még akik jellemezni is tudnak, nemcsak meglátni dolgokat, típusokat, jelenségeket? És úgy tesznek, mintha mindent látnának és értenének, de semmiért nem ejtenének könnyet? Mintha senkinek a szeretetére nem vágynának? Swift, A köpönyeget, Az orrt és A revizort író Gogol, a paródiák és humoreszkek Karinthyja — nem ördögiek egytől egyig? Éles szemű, cinikus dögök.

Azért ne feledjük, hogy Swift megőrült, Gogol zarándok lett, Karinthy az Utazás a koponyám körül egyes helyein már-már érzelgős, Caragiale pedig Berlinbe emigrált, és 1912-ben (halála évében) a hatvanadik születésnapjára rendezett bukaresti ünnepséget nem tisztelte meg a jelenlétével.
Hát mi az Isten lováért szólnak a harangok, Mitică?!


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Angyali félreértés

A helyreigazítás minden lap legkényesebb pontja. Ha tehetné, a legtöbb megspórolná magának, mert presztízsromboló, kínos dolog az utólagos kozmetikázás. Mintha azt kellene bevallani nyíltan, mindenki előtt, hogy nem dolgoztunk jól, nem figyeltünk eléggé a riportalanyra, rosszul jegyeztük fel a tényeket, mindenáron a magunk véleményét kívántuk viszontlátni a hasábokon. Már az is árulkodó, hogy hova helyezik el a szerkesztőségek az efféle szövegeket. Inkább eldugják az apróhirdetések alá, netán keretben, szembeötlően kérnek elnézést az érintettektől, esetleg lakonikusan, durcás modorban, csak úgy a foguk között szűrve sziszegnek bocsánatot. A helyreigazítások tálalása ekként felér egy önjellemzéssel is.

Persze, az is kérdés, mit kívánnak helyreigazítani — esetleg helyretenni — a mindig éber olvasók. Az Élet és Irodalom legutóbbi számában például egy grafikát. Szikszai Károly grafikusművész ugyanis képes volt a Fidesz elnökét Sátánként megjeleníteni, szarvakkal, patákkal és farokkal. A tiltakozók — a Cselekvők Polgári Köre — , miközben tudják, hogy „a művészi szabadság határtalan, de a főszerkesztő ízlése határt szabhatna ennek”, mégis felszólítják elvbarátai­kat, hogy többé ne vásárolják „ezt az uszító, gyűlöletkeltő szellemi végterméket”. Maradjunk annyiban, hogy a művészi szabadság valóban határtalan, ám az már érdekes kultúrtörténeti adalék volna, hogy hányan szerették volna megváltoztatni Goya gúnyrajzait vagy Picasso furcsa szemű nőalakjait, mert az ízlés, ugye, ilyesminek gátat kellene szabjon. A téma persze kényes, mert politikusról van szó, akit gyakorta a magyarsággal és a nemzettel tévesztenek össze, az ilyesmiket pedig nem tanácsos megsérteni, mert az maga az apokalipszis. Félreértés ne essék: nagyokat nevettem volna egy budin trónoló ördögfióka-típusú Medgyessyn is, mert úgy vélem, nincs az a közéleti ember, akiről véleményt ne mondhatna egy grafikusművész a maga eszközeivel. Sokkal kínosabb, ha abban a hitben ringatjuk magunkat, hogy bizonyos embereket csak egyféleképpen lehet ábrázolni, bemutatni stb.

Az Élet és Irodalmat ugyanakkor nem érheti vád. A helyreigazítás nem mentegetőző szöveg, nem alibizés, hanem egy rajz. Orbán Viktor stoplis futballcipőben, pufók angyali testtel, félreérthetetlen szárnyakkal a hátán.
Most akkor el lehet dönteni, melyik nevetségesebb...


DEMÉNY PÉTER
Coupe-papier

„Ha azt mondjuk: «a coupe-papier civilizációjához tartozom«, ez nem csupán az életkorról tett vallomás: kihívó kijelentés, amellyel a gyorsan távolodó helyzetekkel és emberekkel vállalunk szolidaritást” — írja Andrei Pippidi történész kitűnő jegyzete, A coupe-papier-ról befejezéseként. A cikk H.-R. Patapievici havilapja, az Idei în dialog (magyar jelentése: Gondolatok párbeszéde) júniusi számában jelent meg, s annyira megszerettem, hogy muszáj volt rögtön lefordítanom.

De mi is tetszett annyira? Először is természetesen az, ahogy a papírvágó kés (az eszközt így hívják magyarul, de a román kultúráról, nyelvről és gondolkodásról sok mindent elárul, hogy a francia elnevezést őrizte meg — ezért nem ültettem át), tehát ahogy a papírvágó kés a szövegben egy egész emberi raj (mert több nemzedék), egy egész gondolkodásmód jelképévé válik — a lassúság, az elmélyülés, az intimitás kultúrájának szimbólumává. Akinek papírvágó kése van, az nem gyors válaszokra és azonnali kielégülésre vágyik, hanem érdekes kérdésekre és hosszú, egyre felkavaróbb játékokra.

Aztán tetszett azért is, mert Pippidi olyan végtelenül elegáns melankóliával beszél erről a tárgyról és erről a kiveszőben levő mindenségről, ahogy csak egy történész tud egy francia nevet viselő eszközről. A megszokott helyzetek és emberek távolodása szomorúsággal tölti el, de jegyzetében nyoma sincs a hamis pátosznak, a demagógiának még kevésbé. Olyan szemérmesen szomorú, mint aki azt siratja, amihez igazán ragaszkodik.

Végül tetszett azért, mert elgondolkodtatott. Mi lesz az én „rajom” jelképe? A számítógép? De hiszen az napról napra változik: alig vásároltad meg az egyiket, máris rohanhatsz a másikért. Ha pedig mindegyik a sietséget, a felületességet, a „civilizációt” jelenti, akkor kénytelen leszek egy paradoxont megfogalmazni. Az én eszközöm a PC, de a coupe-papier-t szeretem.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Krúdy körömpörköltje

Álmomban bolyonghatok bármerre, előbb-utóbb úgyis füstös, nagy fotelű kávéházba jutok, ahol szakállas, bajszos emberek ülnek falatnyi asztal körül. Folyik a purpárlé, időnként felolvasás bolygatja meg a füstöt, elcsattan néhány anekdota. Felismerni vélem Móriczot, Krúdyt a körömpörkölt mellett, a sarokban Ottlik vitatkozik valamin Weöressel, majd Ignotus szétválasztja őket. Élet van, mondom ilyenkor álmomban, tömören persze, mert az ember legalább álmában ne fecsegjen. S csak ébredéskor gondolkodom el néha azon, hogy mit is akar jelenteni ez a rejtélyes, lakonikus szókapcsolat. Mármint közélet, hogy ott, abban a kávéillatos, sprőd füstben minden bizonnyal mindent meg- és kibeszélnek a „kulturális élet szereplői”. Sértődés nélkül — vagy legalábbis ésszerű keretek között — kerülnek helyükre a dolgok, szó esik könyvnyomtatásról, tárlatokról, honoráriumokról, mai szóval programok, pályázatok, projektek „intéződnek el”, s mindez követhető mérce, értékrend alapján.

Aztán persze az ébredés savanyú, miazmás felhői. A sértődékeny és hiú pályázat-felügyelők, programgazdák, akik néha úgy hiszik, szintúgy alkotnak, s a paragrafusok, számoszlopok között születendő nagy mű előrébb való mindennél, még magánál a pályázott alkotásnál is. És amikor még eszembe jut, hogy ezek a finom lelkű urak és hölgyek mennyire érzékenyek saját munkájukra, mennyire figyelnek arra, hogy ne érje szó a ház, az intézmény elejét, amelyet mindenhatóságukkal képviselnek... Milyen kínosan érinti őket kritika, megjegyzés, s ha a hiányosságok netalán a sajtóban látnak napvilágot, az már egyenesen összeomlással fenyeget. Egyből megcsörrennek a szerkesztőségi telefonok, halk kívánságok lebegnek az éterben, hogy kinek inge, és ki vegye magára. Mert bizonyos szennyeseket nem illik kiteregetni, hangzik a jól bevált fordulat. Majd magunk között elsimítjuk, meghúzzuk, kibulizzuk, elfelezzük, letagadjuk. Hiszen mindenki mindenkinek barátja, rokona, hozzátartozója, szomszédja, szeretője. Ilyen környezetben nem illik lejegyezni semmi tényszerűt. Az átvitt értelmek, finom cselek szokása nagyobb úr mindennél.

Mert bizony jó lenne, ha karakán gazdákkal lenne tele a romániai kulturális préri, akik nem tévedhetetlenségükben lubickolnak, és sértettségük sem nő az égig. Merthogy a jelenlegi „éra” furcsa sajátossága, hogy valamiként ők lettek a kulcsemberek, időnként rajtuk áll vagy bukik, hogy milyen rendezvény, kulturális „termék” kap zöld utat. Ezzel talán nem is lenne különösebb baj, ha némi szerénytelenséggel nem párosulna. Már ahogy a szürke eminenciá­sokhoz illik.


DEMÉNY PÉTER
Úton

Mostanában Valeriu Cristea kitűnő könyvét, az 1983-ban megjelent Dicţionarul personajelor lui Dostoievski című munkát (Dosztojevszkij szereplőinek szótára) olvasgatom. Illetve ennek első kötetét, amely a nagyregényekben (Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű, Ördögök, A kamasz, A Karamazov testvérek) előforduló alakokat osztályozza és ismerteti.

Hat vagy hét év múltán ismét elolvastam az Ördögöket, és emlékeztem, hogy annak idején ezzel a szótárral segítettem magamon. Dosztojevszkijnél rengeteg szereplő jelenik meg — és Cristea szótára csodálatos (alapos, intelligens, széles látókörű) leírással szolgál róluk. Mindent megtudunk: hány évesek, honnan származnak, mit cselekednek, cselekedeteik milyen következményekkel járnak és mit jelképeznek. A szerző természetesen remek filológus is egyben, aki nemcsak a regényeket olvasta el és kommentálja, hanem Dosztojevszkij naplóit, levelezését és a kritikai irodalmat is átböngészte, kijegyzetelte és felhasználja.

Nyikolaj Vszevolodovics Sztavroginról, az Ördögök főalakjáról például kiderül: „A regényre vonatkozó első feljegyzésekben a háttérben találjuk: akkor még (1870 elején) a két leendő Verhovenszkij foglalja el a főszereplőknek fenntartott helyet (...), míg egy kopernikuszi fordulat következtében a könyv igazi hőse lesz belőle.” És: „fokozatosan démonivá és sötétté válik, s az író egy adott pillanatban »tűket« emleget »a gyermek körme alatt«”.A végső változatban szó sincs tűkről (Sztavrogin „csupán” megerőszakol egy tizenkét éves kislányt), fölmerül tehát a kérdés: hogyan alakul ki egy irodalmi mű szereplője? Milyen fázisokon megy át, amíg élni kezd? Mi történik, illetve inkább: hogyan történik bármi, amíg az írónak nem is kell törődnie a szereplőjével, mert akkor már saját sorsát alakítja? Miért kell elvetni a tűk ötletét, és megírni Matrjosa rettenetes megerőszakolását?

Nyilvánvaló, hogy az egyik tett fájdalmas ugyan, de nem annyira gonosz, mint a másik — ez utóbbi nem pusztán fizikai, hanem főleg lelki fájdalommal jár, s a gyermek egész életét tönkreteszi (Matrjosa végül felakasztja magát). De továbbra sem a két cselekedet közötti írói választás érdekel annyira, mint inkább a folyamat, melynek során Sztavrogin „nem vállalja” a tűket.
Mi történik közben?


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A fantom Petri

Vasárnap meghalt Petri György. Így a rövidhír, s így a nekrológok. Majd néhány sor méltatás, fontosabb életrajzi adatok, kis személyes. Makacsul verssorok után kutatok a fejemben, mintha szembe akarnám szegezni a hírrel, mert olyan talmi dolog költők, vérbeli költők haláláról beszélni. S bár érzem, gonoszul hangzik, mégis kimondom: a hír igazából lábjegyzet, adalék, dátum, hogy innen tessék életműről beszélni.

A halálhírt rögzítő tény még lehet érettségi tételek buktatója, kényelmesen elfér a lexikonokban, lehet fitogtatni társaságban, bedobni kvíz-műsorok kulcspillanatában és bezsebelni az infóért járó százezreket. A lélek, az élet a sorokba költözött át, pontosabban: mindig is ott volt, csak ez most valahogy egyértelműbbnek tűnik. Most már onnan kell kiolvasni mindent, nincs telefon, postacím, hogy akkor majd személyesen. Nincs többé ez a kényelem. Pedig mindig is én állok minden soromban, mondta egyszer valaki, miután Barthes a szerző haláláról értekezett kimerítően. A személyes így tehát megmarad, csak talán jobban oda kell majd figyelni, vagy csak hagyni, hogy a szavak átáramoljanak az idegeken, a szöveteken, s akkor majd fennakad valami, egy kis fantom-Petri, aki megszólalásig hasonlít majd az eredetihez, mégis más lesz. Egészen más. Egy saját készítésű Petri-klón, akinek halálán értelmetlen szomorkodni, mert minden nemzedék újraklónozza majd az eredendő nyersanyagból, mert abból szerencsére van bőven: oldalakra rúgó, puha fedelű, nyomdaszagú.

Sajátossága az egyszemélyes költészet radikalizálása volt — írja Radnóti Sándor a Népszabadságban. „Az esetlegességé, amely éppen ő. Nem akarta — nem tudta — általánosítani lírája egyszemélyét, még arra a minimumra sem, hogy valamelyest osztozni akarjon a közös emberiben, és ebből vigaszt merítsen, vagy vigaszt adjon, de éppen ennyire nem akart kultuszt sem űzni egyedi esetlegességéből.” A pontos elemzésben csak a múlt idő meglepő, a szóvégi t betűk egyeduralma, ami még erre a világra tartozik. Ami még megragadható.
Csak jutna eszembe már az a néhány sor...


DEMÉNY PÉTER
Nyakunk és nyugalmunk

A világ egyik legbutább és legmerevebb embere (mindkét posztra sokan pályáznak...) évek óta televíziós esszékkel gyötri a nézőket. Az egyik ilyen „eszmefuttatásban” azt fejtegette, minő borzalom volt Marcel Duchamp nagy botrányt kiváltott vécékagylója. Ezek után meg kellett mutatni a tartalmát is, kesergett az illető, és innen vezette le korunk irtóztató művészi szegényességét, nem kevésbé obszcenitását.

Azért vagyok oly igen heves, mert meggyőződésem, hogy az úr félreértette Duchamp gesztusát. (Mintha felrónánk Whitmannek, hogy nem kecses szonettkoszorúkban fejezte ki szabadságvágyát! Vagy Modiglianinak, hogy ugyan miért nem érte be azokkal a nőkkel, akiknek testéhez „rendes” nyak társult?! Miért kellett lelki nyugalmunkat aránytalanul hosszú nyakakkal megzavarnia?!) Nem a ready made mibenlétéről szeretnék értekezni, csupán arról a tehetetlenségtől való félelemről, amely véleményem szerint a kiállítóterem falára helyezte a vécékagylót. Mert a kétségtelenül szemtelen vigyorral működő polgárpukkasztási szándékon kívül emiatt került a fent említett tárgy oda, ahogy a fehér vásznon levő fehér folt is Malevics vásznára. Divat és arcátlanság egyként mellékes itt, hiszen egyik is, másik is csupán felszíni tünet: kizárólag a két művész félelme fontos. Mindketten úgy érezték, nincs már mit tenni, elődeik mindent kiállítottak és mindent megfestettek — nekik már csak kétségbeesett gesztusok jutottak.

S hogy miért neveztem ostobának és merevnek (a kettő összefügg, hajaj!) a televízió botcsinálta Montaigne-ét? Azért, mert úgy éreztem, el sem gondolkodott az általam vázolt lehetőségen: típusa hű képviselőjeként megelégedett azzal, amit az agyában talált. Ezzel a hozzáállással pedig sok mindenről nem szabad beszélni, de a művészetről egészen biztosan tilos.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Mikor született Ady Endre?

Olvastam valahol, hogy a televíziós kvízjátékokon leginkább a képzőművészeti és zenei kérdéseken hasalnak el a résztvevők. Picassóig még valamelyest levezetik a festők vérvonalát, úgy-ahogy ismerik az irányzatokat, ám szobrászok tekintetében már szinte teljes a csőd, építészetről nem is szólva. Zenében Strauss a legnépszerűbb, ami utána jön: homály és zűrzavar. Persze nem is annyira a lexikális tudás hiánya fájdalmas, hiszen erre valók a kisegítő- és kézikönyvek, hanem a tudatlanság mélyén lappangó érdektelenség. Ebben pedig — bármennyire is szeretném kikerülni a kérdést — az iskolai oktatás bűnét érzem. Hiszen még ma is, miközben évek teltek el küszködve ilyen-olyan reformokkal, fontosabbnak tartják a merevebb, évszámokhoz és adatokhoz köthető tudást, mintsem a fogékonyság felébresztését. Érteni vélem a rendszer szándékát: az adatok könnyebben, gyorsabban ellenőrizhetők (Mikor született Ady Endre? Nem tudod!? Hármas!!). Segítségükkel egész nemzedékek tudása „mérhető” néhány óra leforgásával. Holott ezek lennének a legnyitottabb évek, amikor szinte bármi — ami megfelelő köntösben jelentkezik — felkeltheti az érdeklődést. Azt is érteni vélem, hogy a sanyarúan fizetett tanároknak kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy felébresszék a kezük alá kerülő süvölvényekben az esztétikum iránti fogékonyságot — inkább ledarálják a lelketlen tananyagot, s marad a magánszorgalom. Vagy az sem. Tisztában vagyok azzal, hogy akadnak olyan tanárok, akik nem törődnek bele a kiszolgáltatott helyzetbe, és hittel, fanatizmussal tanítanak. Nem róluk beszélek. Inkább a rendszert érzem bűnösnek, amely nem a képességeket, érzékenységeket, a tanulók befogadói szokásainak bővítését favorizálja, hanem a rossz értelemben vett versenyszellemet, a lelketlenséget, a megfélemlítést helyezi előtérbe. Akarva-akaratlanul. Hamarabb fogja megmondani — ha meg fogja mondani egyáltalán — egy érettségizett fiatal, hogy mikor festette Van Gogh a Napraforgókat, mint azt, hogy a festmény mitől izgalmas. Így lesz az élményből fárasztó adat, életünk végéig tartó fogékonyságból kínos tudatlanság.
A kvízjátékok producerei pedig dörzsölhetik a markukat.


DEMÉNY PÉTER
Milyen patetikus

Egy is elég! Egy bőven elég! Aki egy jó verset tud írni, az tud írni, és kész!

Ilyen felkiáltásokban törtünk ki, miközben gyönyörű verseket szavaltunk egymásnak. Természetesen nemcsak olyan költők műveit mondtuk, akiknek egyetlenegyszer „sült el a keze”, sőt. Ilyen költők egyébként alig vannak: egyik kezemen megszámolhatom őket. És ezek sem közismertek: folyóiratokban, antológiákban, itt-ott-amott olvastuk egy-egy alkotásukat, amely nagyon tetszett.

Azt hiszem, értem az egykori felkiáltásokat. Aki egyszer bebizonyította, hogy képes a rilkei vagy József Attila-i magaslatokba emelkedni, az bizonyos értelemben örökre ott marad, ott, azon az ég fölötti tájon.

Ma már nem hiszek ebben a kamaszos axiómában. A tehetség nagyon sok tényezőből áll össze, ám az egyik ezek közül mindenképpen az, amit jobb szó híján „táv”-nak neveznék. Aki ír, annak hosszú időn keresztül kell bizonyítania, hogy érdemes odafigyelni arra, amit mond. Kiemelkedő alkotások persze vannak és lesznek, de nagyon kevés az olyan, évtizedeken vagy évszázadokon át ható opus, amely nem egy magas színvonalú életművön nyugszik, s amely körül nincsenek más jelentős írások. A Hajnali részegség csodálatos, de a Halotti beszéd is hatalmas, és a Szeptemberi áhítatra már nehéz is jelzőt találni. A Pacsirta a legjobb, de az Aranysárkányt s az Édes Annát sem feledhetem.

Az egykönyves írók kérdése szerintem álprobléma. Az Iskolán kívül Ottlik nagyon szép esszéket vetett papírra, s a közelmúltban a regény folytatása is megjelent Buda címmel. Nem szólva arról, hogy az Iskolában mennyi munkája van. Több kötetre rúgó kézirat, amit az utókor előkészületnek, vázlatnak, forgácsnak nevez.

Építkezés. Küszködés önmagunkkal s így persze a szavakkal, bontás és vakolás, por a fülben, a szemben, a hajon és az agyban. Anyaggá tenni valamit, ami eredendően szellemi, úgy, hogy fogható legyen, s mégis mutasson túl önmagán. Amikor ez a követelmény maradéktalanul megvalósul, akkor beszélhetünk remekműről. De a remekmű csak része annak a mérhetetlenül tágasabb egésznek, amit leírni vágyik, ami ott motoz minden töredékben, s amit csupán nagy szavakkal nevezhetünk meg.
Ember, élet.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Ünneprontás?

„Újból az ideológia uralma alá hajtott mondatok íródtak — írja Láng Zsolt A sütő című esszéjében a ’45 utáni erdélyi magyar irodalomról — , s a kitörési kísérleteket elfojtották. Durván, ha azok jelentősek voltak, agyonhallgatással, ha csak habókos elbóklászók próbálkozásainak tartattak. (...) Lassacskán egyetlen szó jelentett mindent, és nem volt szó, ami ne ugyanazt jelentette volna.” Az uralom által gerjesztett félelmet, bizonytalanságot jól jelzi, hogy csupán mostanság jelentek meg az első olyan visszaemlékezések, amelyek lassan, de biztosan kirajzolják a korszak erővonalait. A „regionalitásból fakadó ideológiák uralma”, az „erdélyi gondolat” puha és elegáns diktatúrájának kártékony hatásairól, rombolásáról talán még most is korai beszélni, holott a fenti esszé már ’92-ben megjelent a Nappali házban. És az is igaz, hogy ma már egyre többen emlegetik Székely Jánost, Bodor Ádámot, Kovács András Ferencet, Szilágyi Istvánt, kiknek műveiben egy másabb szabadság illatozik, soraik másfajta tágasságot tárnak az olvasó elé. Szemben a fent említett uralom hatására íródott művekkel, melyek csupán látszólagos tágasságot mutattak fel, és a mélyben mindvégig a rabsággal kokettáltak. És most következzék a cikk legfontosabb mondata: erdélyi irodalmunk legnagyobb alakja, a korszak Herczeg Ference, immár 75 éves. Sütő Andrásról van szó, ha valaki nem jött volna rá a párszavas jellemzésből. Életének heroikus, ellenálló időszakáról már szinte mindent tudunk, a sötétebb, összefonódós korszakról viszont jóval kevesebbet, az erről szóló művekről kínosan hallgatnak az érintettek. Az ünnep, mint ahogy ez errefelé lenni szokott, most is készületlenül ért minket. A frázisokon és kézrázásokon túl még mindig nem tudjuk, milyen helyet foglal el a Sütő-életmű a magyar irodalomban. Pedig aligha lenne nagyobb kihívás az ideológiáktól fel- vagy megszabadult kritika számára, mint hogy ismét mérlegre tegye az eddig érinthetetlenként kezelt műveket. Hogy nyíltan beszéljen róluk, nem félve az esetleges sértődöttségektől és „kiközösítéstől”, hiszen a különvélemény könnyen szüli Erdély vadregényes tájain az árulókat. Bár az is lehet, hogy mindez ma már meg is történt. A középnemzedék és főként a fiatalabb, lassan beérő generáció által képviselt értékrend önmagától jelölte, jelöli ki az életmű helyét. Vallott az ünnep súlyáról, helyezte el a maga színes vagy színtelen csokrait. És beszélt arról, hogy más divatok járnak.


DEMÉNY PÉTER
Kenyér a kosárban

Elegancia és jóízlés. Olyan, mintha skatulyából húzták volna ki. Mindig azt rendeli, ami a legjobb az étlapról.

Nagyon átalakult ezeknek a szavaknak és kifejezéseknek az értelme. Volt idő, amíg különösebb gondolkodás nélkül azt lehetett mondani egy emberre, trehány alak. Ma, ha látok valakit, aki egy olyan nadrágban feszít, amelyet szemlátomást tíz évvel ezelőtt, az érettségi bankettjén viselt először, és amelyen éppen ezért immár se mosás, se vasalás nem segít, mindig arra gondolok, talán nem engedheti meg magának, hogy új nadrágot vegyen. A jó ruhához pénz kell, méghozzá egyre több. Utolsó mentsvárunk a turkáló lehet, de akad, aki már az ehhez szükséges összeget sem tudja előteremteni.

Ám a lecsúszás sohasem egy dologra vonatkozik csupán. Valaki elkezd hanyag lenni muszájból, és néhány éven belül olyan lesz, mintha mindig is trehány lett volna. Már akkor sem vesz új ruhát, ha netán jobban fizető álláshoz jut, semmire sem akar pénzt kiadni, és valamikori pontossága is egyre inkább a legendák körébe tartozik.

Összekavarodnak a dolgok, fölborul az értékrend. Már azok is garasoskodnak, akiknek semmi okuk rá. Ismerek olyanokat, akiknek fizetése húszmillió fölötti, mégis a szegények kantinjában ebédelnek, és megszámolják a kenyérszeleteket a kosárban. Ha ruhát akarnak vásárolni, képesek napokig dangubálni a városban, amíg kétszázezer lejjel olcsóbbat találnak. És ha rákérdezel, hogy miért tesznek így, akkor néznek rád, és nem értik, mit nem értesz.

Akinek van pénze, és nem azért, mert jó a fizetése, hanem azért, mert az embereknek abba a kategóriájába tartozik, amelynek mindig is volt és mindig is lesz, annak többnyire nincs ízlése. Öltönyéhez fehér zoknit ölt, és lábát a közeli széken nyugtatja.

Valamikor a kultúra többet jelentett, mint egy könyvespolcot az egyik szobában. Életmódot, tartást, nem merev, de többé-kevésbé biztos értékrendet. Nyilván azért, mert nem kellett azzal törődni, mindez mennyibe kerül; nem kellett folyton arra gondolni, vajon mit hoz a holnap. Azt is meg lehetett látni, ami szép, nemcsak azt, ami drága.
Nagyon drága...


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A homály karbantartása

Mint az várható volt, alig jelent meg a legfrissebb Esterházy-könyv, máris a közbeszéd középpontjába került. A korábbi nagyregény, a Harmonia Caelestis folytatásaként megjelent kötet, a Javított kiadás (amely rekordgyorsasággal került az erdélyi könyvesboltokba, akárcsak Závada új regénye; bárcsak mindig így történne) műfajáról is megoszlanak a vélemények: napló, melléklet, regény. „A javított kiadás nem regény, hanem — nevezzük így — melléklet. Arról szól, hogy Esterházy Péter hogyan dolgozza fel a maga számára azt a friss tudását, hogy apja, Esterházy Mátyás a Kádár-rendszer besúgója volt. A »melléklet« eljátszik azzal a lehetőséggel, hogy valamilyen értelemben a regény új változata lenne, mégsem vonja azt kétségbe, és egészében inkább a valóság kiadásaként olvashatjuk.” Mindezt Szijj Ferenc írja Kiadás és visszafogadás című esszéjében (az Élet és Irodalomban). Barátom, akivel szintén megtárgyaltuk már a könyvet (bár, tegyem gyorsan hozzá, még nem olvastuk; ebbe az itteni borsos ár is belejátszhat: átszámítva mintegy ezer forinttal több az itt kapható könyv, mint az eredeti), szintén a „tett” értékét emeli ki. A civil kurázsit, ha így tetszik. A Caelestis markáns apafigurája után képes volt a nyilvánosság elé tárni önmagában is megdöbbentő felfedezését: apja annak a rendszernek volt a besúgója, melyet író fia olyan sikeresen gúnyolt. Olyan bátorságról van szó, mely igencsak ritka madár tájainkon. Szabó Gyula emlékiratait (Képek a kutyaszorítóból) és Bodor Ádám interjúkötetét leszámítva alig akadnak olyan szövegek, amelyek megnyitnák végre az elmúlt évtizedekről szóló feltáró, tisztázó diskurzust. Holott lenne mit meg- és kibeszélni. Egyetlen olyan tollforgatóra sem emlékszem (közéleti személyiségekről nem is szólva), aki a rendszerváltást követően önkritikát gyakorolt volna, s beismerte volna: ilyen vagy olyan szinten, de összefonódott a hatalommal. Lehet, mindez egy fokkal nehezebb lenne, mintha családtagjainkról vallanánk be ezt-azt. Marad tehát a gyanakvás, a pletyka. A jól karbantartott homály.


DEMÉNY PÉTER
Az a nap kéne mégis

„Az élet értelme után kérdezősködni annyit jelent, mintha az ember a zene értelmét akarná megfejteni. Az élet itt van, velünk együtt jelent meg, és kellemes vagy kellemetlen. Hogy melyik a kettő közül, nagyrészt attól függ, miként kontempláljuk az életet, vagyis milyen e kontempláció minősége. Kontempláció nélkül nincs boldogság, és sem kontempláció, sem boldogság nincs anélkül, hogy el ne fogadnók ezt a világot olyannak, mint amilyen.

”Bernd von Bellingshausen gondolatát Faludy György idézi Jegyzetek az esőerdőből című, Eric Johnsonnal közösen írt könyvében. Nagyon szép ez a néhány mondat: talán a bölcsesség szelíd és könyörtelen lejtése adja meg a szépségét. Minden ilyen jellegű állítás vitathatatlanul igaznak és így kiúttalannak tűnik — s éppen ezért óhatatlanul vitára sarkall.

Már a kezdő hasonlat vitára sarkall. Gondolom, mindannyian készségesen belátjuk, hogy a zene értelme éppoly homályos, mint az életé — de valljuk be, igen kevesen halunk bele a zene értelmének kibogozhatatlanságába, annál többen viszont abba a rejtélybe, hogy miért is születtünk a világra, s ha már megszülettünk, miért kell annyi fájdalmat és szomorúságot megérnünk, örömünk miért nem tart örökké. Én legalábbis még nem tettem szert arra a mindent megváltó pillantásra, mely megnyugtatna a halál vonatkozásában. Nagyon is jól tudom, hogy a halál az élet része, de ettől a belátástól életem még nem vált kellemessé.

Nem zárhatjuk ki persze, hogy van a bölcsességnek egy olyan foka, amely megközelíti a boldogságot. De ez elég furcsa állapot: inkább a lehető legkevesebb boldogtalanságot jelenti, mint a lehető legtöbb boldogságot.

Jómagam Bernd von Bellingshausen rezignált aforizmája helyett Kemény István keserű versével tartok: „Mért mondjam ennél pontosabban, hogy nemsokára meghalok, / S nyers boldogság, vad reménytelenség együtt se tett ki egy napot — / Az a nap kéne mégis, egyben, legalább az a csonka nap, / Hisz máskor úgyis csak semmit mondok, és nekem is semmit mondanak.”


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A beprotezsált rendőr

Már egy ideje figyelemmel követem Burján Gál Emil szobrászművész esetét a gyergyószentmiklósi tanáccsal. Az előzményeket minden Krónika-olvasó ismeri, de nem árt átismételni. Burján a köztéri Szent Miklós-szobor elkészítéséért, amely azóta a város egyik szimbóluma lett, annak idején egy árva vasat sem kapott. Ám a tanács fizetség gyanánt (vagy meg-megújuló lelkiismeret-furdalása miatt, már ha lehet egy önkormányzatnak ilyen) „elhelyezte” a Figura Stúdió színháznál mint díszlettervezőt. Ahol Burján nem vált be, nem is válhatott, hiszen ő alapvetően nem színházi ember, hanem szobrász, ez a kettő pedig ritkán találkozik, s akkor sem biztos, hogy az eredmény szívet melengető. A színház végül megelégelhette a felemás helyzetet, „kiutálta” vagy „kitessékelte” az ide-oda lődörgő művészt. (Őket is meg lehet érteni, minek tartsanak ott egy olyan embert, akinek alig látják hasznát, amikor színészt is szerződtethetnének annyi pénzért.) Nos, a tanács akkor úgy döntött, hogy az állás nélkül maradt szobrászt a helyi múzeum torkán gyúrja le, ám Lukács Mária igazgató ellenszegül, hiszen neki is szakember kellene, muzeográfus, nem bámészkodó, így ragaszkodik a versenyvizsgához. Szép, kerek történet, ígéretes végkifejlettel, ám benne ragyog az erdélyi kulturális élet valamennyi nyavalyája. Egy olyan hely visszfénye, ahol magától értetődő, hogy az elvégzett művészi munkáért nem jár honorárium (Gál Éva Emese, a szobrász felesége szerint a nekik járó fizetség kamatjaiból nyugodtan meg tudnának élni), inkább jön a suskus, a régi időket idéző „elhelyezés”. Vagyis olyan állás hull az érintett ölébe, ahol nem kell meggyilkolnia magát a munkával (nyilván nem is tudná, mert nem ért hozzá), a havi fix mégis megvan, ez pedig mégis több a semminél. Kéz pedig kezet mos. Ám a megoldás egyaránt megalázó az intézménynek és az elhelyezettnek: kínlódik mind a kettő, hogy a méltatlan szituációból valamiképp kilábaljanak. Lukács Mária viszont nem akar belemenni az eleve reménytelen helyzetbe, és miért ne lenne neki (is) igaza?

Ám: mi lesz akkor a végképp kisemmizett szobrásszal? Tiszteletbeli tanácsost farag belőle az önkormányzat, esetleg felveszi portásnak? Rendfenntartó lesz vagy mindenes valamelyik tanácsközeli cégnél? Esetleg beprotezsált sarki rendőr, aki egész nap a fütyülőjével babrál? Még lennének ötleteim...


DEMÉNY PÉTER
Giccsember

Erdélyi közéletünkben különös embertípus figyelhető meg. Egyre gyarapodik, következésképpen egyre több helyet követel magának. Lassan mindenüvé befurakodik, pedig sehová nem kellene beengedni. Másfelől azonban nem ő a hibás: ő csak egy folyamat végeredménye.

A giccsember — talán ez lenne a legjobb elnevezése. Ő az az ember, aki mindig a kultúra körül akar lenni, pedig semmi köze a kultúrához. Nem azért, mert műveletlen, sőt — egy-egy giccsember nagyon is művelt. Hanem azért, mert divatból művelt. Büszke rá, hogy idézni tudja Vajdát vagy Pilinszkyt (Adyt vagy József Attilát mindenki ismeri!), hogy minden Lars von Trier-filmet látott, zseniálisnak nevezi Cage-et és Purcăretet. Ugyanakkor feltétlenül büszkélkedhet legalább egy arisztokrata őssel, ’89 óta vallásos, és mindenesetre aggódik a magyarságért. Ismétlem: nem ostoba és nem is műveletlen. Csak éppen azért ragaszkodik a felsoroltakhoz, mert bizonyos körökben „menő” hozzájuk ragaszkodni. (A menőt idézőjelben ejti ki.) A kultúra nem belső szükséglet nála, egyetlen verssorba sem borzong bele, legalábbis nem őszintén. Ő idézi és mondja, de mondta ő már rég, csak senki nem hallgatott rá, pedig teljesen nyilvánvaló volt, hogy...A giccsembernek mindenről van véleménye, de semmiben nem mélyül el. Annak a furcsa hitnek a furcsa produktuma, amely szerint csak szavalni kell Dsidát, máris tudjuk, milyen volt a költészete; amely szerint csupán egy grófra kell hivatkozni, s már értjük is a történelmet, sőt a halhatatlanságunk is biztosított; amely szerint valami pusztán az unalomig való ismételgetéstől életbevágóan fontossá válik.

Nézzünk körül akárhol, biztos megpillantunk egyet. Meghatott hangon, kétszáz kilométeres tekintettel és rettenetes akcentussal szaval valamiről: a kultúráról, Erdélyről, a magyarságról vagy Istenről.
Ő a giccsember.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
Szabad a pálya?

Úgy tűnik, lassan, de biztosan „megszületik” a székelyudvarhelyi torzsalkodás első áldozata is. Jelesül a Művelődési Ház s benne az eleddig helyet kapó színház, illetve néptáncműhely. Történt ugyanis, hogy a városért felelősséget érző tanácsosok dilemma elé kerültek: vagy az elavult vízrendszert újítják fel, vagy a kulturális intézményeket tartják életben. Fogas kérdés. A vízellátás ugyanis valóban mindenkit érint, kultúrabarátot és focirajongót egyaránt, míg utóbbi első pillantásra elhanyagolható luxus, cifra fölösleg. Ha a rendszer egyik napról a másikra felmondja a szolgálatot, az érintettek valószínűleg nem épp a legkulturáltabb módon veszik majd ezt tudomásul, ám úgyis kultúra nélkül maradhatnak, ha mindent megtesznek kényelmük, azaz a csapvíz érdekében. Ha viszont a politika oldaláról tekintjük, már egész másként fest a helyzet. A helyi RMDSZ pontosan érzi, hogy az általuk képviselt szociális érzékenység, hivatali aggódás, körültekintés plusz szavazatokat jelenthet a következő helyhatósági választásokon. A színház, illetve a néptáncműhely ötlete különben is Szász Jenőtől, tehát az ellenzéktől származik, magyarán, ha volt ereje létrehozni, gondoskodjon az életben tartásáról is. Megszűnésével vagy visszaszorításával két legyet ütnek egy csapásra: egyrészt „semlegesítik” Szász Jenő sikereit, másrészt pedig a városért valóban aggódó, felelős döntnökök mezében léphetnek fel. Csakhogy nem csupán a csapvíz lehet egy egész város ügye. Még akkor sem, ha Ibsen-drámában képtelenség szó szerint lubickolni, vagy egy Hamlet-monológgal kimosni a szennyest.

Maradjunk annyiban: nem hiszem, hogy a szociális aggodalom kioltaná a kultúra iránti igényt. Nem hiszem, hogy ekként, ilyen demagóg módon lehet feltenni a kérdést: szivattyú vagy királydrámák. Nem hiszem, hogy okos és józan gazdálkodással, azaz: valódi felelősséggel valamelyikről le kellene mondani. Nem hiszem, hogy színház-, illetve vízpártivá lehet tenni egy önmagára valamit is adó közösséget. Persze, ha a cél nem a másik fél ellehetetlenítése, kicsinálása. Mert akkor, sajnos, szabad a pálya.


DEMÉNY PÉTER
A Hollóidő ideje

Az utóbbi időben sokan fanyalogtak a nagyregény, a nagy regény elmaradása miatt. Jadviga párnája!, mondtam néhány szkeptikusnak. Hááát igen, fanyalogtak, az valóban egy jól elvégzett munka.A mondattal nyilván azt akarták kifejezni, hogy „csak” munka, nem művészet is egyben. A Harmonia caelestist már több irányból is érték támadások. Az idei könyvhéten hallottam, amint egy öreg néni megrovóan megjegyzi: még a saját családjába is így belepiszkol! Mármint Esterházy, persze. Máskor meg éppenséggel azzal vádolták meg a szerzőt, hogy hülye: hát nem lehet mindenki az apja! Hát nem, mindenki valóban nem.

Kíváncsi vagyok, Szilágyi István új nagyregényére, a Hollóidőre mit mondanak. Ez ugyanis jól követhető, mondhatni klasszikus történelmi regény. A történet előre halad, nem összevissza, az álmokról-emlékezésekről könnyen kitalálható, hogy álmok és emlékezések, a szöveg nem ugrál... Szóval, látszólag minden a legnagyobb rendben van. Látszólag, mondom, mert ki tudja, mit találnak azok, akiket fentebb idéztem?

Érdekes különben, hogy milyen blikkfangokra képes még az az időszak is, amely csak egy ember életében nevezhető hosszúnak — a történelemben a nullával egyenlő. 1975-ben, mikor az író Kő hull apadó kútba című regénye megjelent, tudomásom szerint nem aratott zajos sikert. De ha elolvassuk a 2000-es újrakiadást, azt látjuk, az idő nem változtatott rajta negatív értelemben: nem zabálta föl az utalások mögöttesét, mint annyi más akkori mű esetében. A diktatúra megszűnése nem befolyásolta hátrányosan az olvasatot. Ha másra gondolunk is, mint annak idején a kötet első kiadásának olvasói, a regény alól nem futott ki a világ: nem hüledezünk azon, miért kellett ezt vagy azt a szereplőt megírni, s mit becsülhettek benne azok, akik 1975-ben lapozgatták.

Azt hiszem, ugyanez történik a Hollóidővel is. Elülnek az író-olvasó találkozók, lecsengenek a különféle interjúk és beszélgetések. Ám függetlenül attól, hogy „felkapják-e” a kötetet — készül-e belőle színdarab vagy film, elfogy-e belőle ötvenezer példány — , a regény mégis élő marad, mert utalásai nem kérészéletűek. Írója nem azért írta, hogy valakinek „odamondjon”, hanem azért, hogy az örökkévalóból megmutasson egy darabot.


PAPP SÁNDOR ZSIGMOND
A temetőig és vissza

Azt feleli a székelyudvarhelyi RMDSZ frakcióvezetője Elekes Gyulának, a kulturális intézményét féltő vezetőnek, amikor az kéri, látogasson el a Művelődési Házba, felmérni, hogy döntésükkel mégis mit sodornak a megszűnés szélére, hogy hát Elekes sem jár ki futballmeccsre. Néhány napja gondolkodom ezen a párhuzamon, és lassan érteni vélem a lényegét. Egyrészt ugye a bajnokin is lehet kulturálódni (az ember szókincse mindenképpen meglódul), nem kell frászolni, hogy szétszóródik a szotyi, és a végkifejleten sem kell töprengeni napokat, mert a 3-1 az minden körülmények között 3-1 marad. Megállhatnánk persze annál a könnyen adódó következtetésnél is, hogy ennyi ésszel megáldott képviselőtől az égadta világon nem lehet számon kérni semmit, mert ahol hülyeség van, ott hülyeség van, s ebben többé már az Úristen sem illetékes. De vajon szó nélkül hagyhatja-e az efféle megnyilvánulást az az érdekvédelmi szervezet, mely pontosan tudja (legalábbis szónokolni többször szokott erről), hogy az egyébként oly kényes identitás megőrzésében mégsem az FC Előre játéka a döntő tényező, hanem a kultúra, illetve a kultúrát életre hívó, felmutató intézmények. Persze, ahol mindez csak a kötelező frázisok szintjén működik, ott Borbáth István frakcióvezető nyerő ember. Igazi befejező csatár. Aki a gólhelyzet érdekében kész bármit kicselezni, még azt is, aminek saját létét köszönheti. Hiszen ha nincs kultúra, nincs közösség (vagy: közönség), és ha nincs közösség, képviselőre se nagyon van szüksége. Az elemeire hullott csoportok érdekérvényesítésében megteszi majd az ököl vagy a csúszópénz. Nyilván a kultúra azt is jelentené, hogy elviseljük a véleménykülönbségeket. Illetve maga a véleménykülönbség lehetősége jelenti a kultúrát, de ez a székelyudvarhelyi RMDSZ-nek nagyon fenyegetően hangzik.

A kikényszerített egyszólamúság többnyire a rosszul felfogott politizálás eredménye, s ez előbb-utóbb meghozza a maga vadhajtásait. Például fontosabb lesz a partjelző lengetése, mint hogy mit játszanak a rebellis színházban. Fontosabb a magamutogatás, mint a hivatalnoki alázat. Persze, tudom, ez 2002-ben már igen-igen korszerűtlennek hangzik. Ma a hivatalnok inkább a kiskirálysággal rokon, vagy a szemellenzős lóra hasonlít. Csak egy utat ismer: a temetőig és vissza.

» vissza a tartalomhoz

Ugrás az oldal tetejére