Papp Sándor Zsigmond

életrajz | művei | róla írták | kontakt

Karrier. Élet és Irodalom, 47. évf. 44. szám/2003


Karrier

Voltaképpen nem volt miért, de azért újra megkérdezte:
– Tehát soha nem mozdítják el?
Az alacsony, fonnyadt emberhez láthatóan nehezen jutottak el a szavak, s mintha csak a hanghordozásból szűrte volna ki, hogy kérdést intéztek hozzá. Majd újra bólintott. A dolog teljesen egyértelműnek tűnt: a mellmagasságig nyújtózó sárkánypálma az idők, de legalábbis az Avanti étterem történetének kezdetétől azon a helyen áll. Végül is, alaposabban megnézve, igazat kellett adjon neki, mert a növény törzsét horgászzsinórral egy falból kiálló kampóhoz erősítették, különben, ki tudja, belelógott volna a vendégek levesébe. A csalást diszkréten két kisebb pálma lombja takarta el. Az Avanti jó helynek számított, gyakran rendeztek itt esküvőt, így aztán a tulajnak arra is volt gondja, hogy szobanövényekkel és miniatűr vízeséssel dobja fel az egymásba nyíló termek fehér egyhangúságát.

Ha most sarkon fordul, és elmegy, maga mögött hagyva a kérdezősködés kavarta bizonytalanságot és gyanút, előbb-utóbb arra a kevés tekintélyére is kihat, ami az évek során összegyűlt. Nem beszélve a megrendelésekről.
– De arra csak emlékszik, hogy lagzi volt a múlt szombaton? A Penesék esküvője, a tanácsosé – tette hozzá.
Az ember kelletlenül bólintott.
– És hogy ott állt a főasztal, a násznéppel?
– Igen.
– Az ablakok előtt.
– Ott.
– És nem húzta senki oda a pálmát?
– Nem.
– Esetleg úgy, hogy ne tudna róla?
Ne humorizáljunk.

Rekedt, rozsdás hangja volt. A ráncok közül előderengő szempárból egykedvű büszkeség sugárzott: egy befutott ember szomorú elégedettsége.

Séf lehetett az Avantiban, vagy a tulaj bizalmija. Schon mégsem emlékezett rá, igaz, ő sosem foglalkozott a személyzettel, ha be is úsztak a képbe, azt a stúdióban kíméletlenül kivágta. Senki sem a pincérek arcára lesz kíváncsi, ha majd visszapörgeti az esküvőjét, gondolta. A söralátétet sem szokta soha megjegyezni, pedig elbabrál vele, ide-oda pöcköli az asztalon. Most mégis kívánta, hogy bár egy eszébe jusson.

– Na, akkor pénteken... Itt lesz maga is?
– Igen.
– Mikor kezdenek?
– Reggel.
– Ismeri őket? Az ifjú párt? – kérdezte Schon.
– Nem az én dolgom.
– A srác benzinkutas. Legalább négy kútjuk van a városban. Egy a Csemergi-tető felé, biztos járt már arra – ki akarta zökkenteni valahogy az embert ebből az idegesítő nyugalomból.
– Nincs autóm.
– Ott mindig sor van. Hosszú sor, onnan gondolom, hogy jól megy nekik.

Schon nem nézett a másik szemébe többé. Az asztalokat nézte, az asztalok mellé állított tömzsi pezsgősvödröket. Még nem akart elmenni, hátha kiderül valami. Egy jelentéktelen kis részlet.

A hőséget lassan szabdalta a nyitott ablakokon beáramló szél. A mézszínű függönyök repdeső szélei már a közeli asztalokat is elérték. Néhány perc, és megint tele lesz az étterem. Az alacsony, rozsdás hangú embert azonban ez láthatóan nem zavarta. Továbbra is úgy állt Schonnal szemben, mintha átmenet lenne vendég és felszolgáló között. Mintha kizárólag tőle függne, hogy az étlapot böngészi pár perc múlva valamelyik asztalnál, vagy a konyhába siet, hogy leadja a rendelést. Talán nem is a megfelelő pincért faggatta mostanáig. De hát ehhez küldték.

Schonnak már fájt a feje. Nem rendes fájás volt ez, amire pirulát lehet szedni. Olyan, mint amikor valamit nem ért az ember, holott nagyon is érthető. Érthetőnek kell lennie.

Az ajtóból még viszafordult.
– Azért tudja, ki vagyok.
– Persze – felelte az ember, és elmosolyodott. A mosoly eltorzította az arcát. Látszott, nincs rászorulva az ilyesmire.
– Akkor jó – mondta Schon.

A stúdióban, ahol rendszerint megvágta a nyersanyagot, majd rákeverte a kiválasztott egyenzenét, már nem volt senki. Penesék kazettáját vékony porréteg lepte be, pedig a délelőtt még azon dolgozott. A stúdió forgalmas helyen feküdt, amikor kint elgördült a villamos, a polcok finoman megrezegtek. Bár már nem volt több dolga vele, mégis visszatette a kazettát a gépbe. Tetszett neki, amit látott. Gördülékeny volt, semmi trükk, semmi művészkedés, csak a legfontosabbak: koccintások, köszöntők, torta, menyasszonytánc, vihogó vendégek.

Aztán megállította. A kimerevített képen tökéletesen látszott a sárkánypálma a főasztal mögött. Legalább háromszáz méterre attól a helytől, ahonnan soha nem mozdították el. Pont úgy, ahogy elképzelte. Mert már akkor, amikor megmutatták neki az elrendezést, tudta, hogy nem lesz jó így, a zenekar felőli oldalon túl sok fényt engednek be az ablakok, s a ragyogásban elvész a mennyasszony arca, és majd kínlódhat a stúdióban, hogy kihozzon belőle valamit. Akkor javasolta, hogy húzzák be a függönyt, és ha lehet, tolják oda azt a növényt, akkor szemből is le tudja venni őket, nem csak oldalról, ráadásul az a kis zöld megdobja az egészet. Majd rohant, hogy felvegye az érkező vendégeket. A függönnyel később nem is volt gond, de a pálmát már elfelejtették odavinni, idegesítette is a dolog, hogy miért kell szarozni annyit egy ilyen semmiséggel. Most mégis ott van, ahol szerette volna. Bárkinek megmutathatja.

S bár a borítékokat már tegnap kikészítette a lejátszó mellé, most mégsem tudta rászánni magát, hogy elvigye a két kazettát. Egy profi nem csinál ilyet. Ha bármi kétsége van a felvétellel kapcsolatban, akkor egész egyszerűen nem adja át. Akkor a munka nincs kész, és ő még a nevére se nagyon bazírozhat. Neki ezt nem nézné el senki. Lehet hogy csak egy pitiánerség, egy túlbeszélt semmiség, de létező semmiség. Ráadásul kitörölni sem tudja.



Lefekvés előtt elsétált a Jókai utcáig. A fényképészet ajtaján fityegő, fényes lakat élesen elütött a rácson már itt-ott felhólyagzó és pergő festék koszlottságától, a vakolatba evődött reménytelenségtől. Erősebb rúgásnak talán engedne is a zsanér. A kirakatban viszont – állapította meg egyből Schon – kicserélték a drapériát: a vöröses bársonyanyag előtt egész sor gyermekportré lógott, alig nagyobbak, mint egy igazolványkép. A sikerültebbeket kinagyították, és számokat írtak alájuk, volt egy 1-es, két 2-es és két 3-as. Az ilyesmiért annak idején is majd megőrültek a kerületben, viszont az ügyesebbje hetenként változtatta a sorrendet. Úgy sértődés sem volt. Mert milyenek az emberek? Bejön, leül a kiválasztott háttér elé, s már azt hiszi, hogy ő a Gina Lollobrigida. S amikor két nap múlva kijön a kép, s azon egy idegen bohóckodik jóval nagyobb orral és görbe fogsorral, hát egyből kiabálni kezd, kéri vissza a pénzét, tán még az üzletet is bezáratná. S még van pofájuk azt mondani erre, hogy művészet. Inkább pszichiátria.

Az üzlet egyáltalán nem festett úgy, mintha be akarnák zárni, bár Schon tudta, előbb-utóbb úgyis bedászkázzák az egészet. Azt a kacifántos, régimódi nevet pedig, hogy Schon és Tsa le kell majd vakolni. Lesz helyette valami más, Gente vagy Bad boys, ki tudja.

Ha pedig deszkát lát a kirakatban, akkor hátramegy, bekopog az ablakon, s ha beengedik, akkor majd mond valamit, amit semmiképp sem akar megfogalmazni előre. Higgadt lesz és egyszerű. Kerülni fogja a jelzőket. A pénzt a konyhaasztal szélére rakja, és megvárja, amíg elveszik. Ha egy napot kell várni erre, akkor is.

Nem tehetett róla, de viszonylag hamar megutálta a fényképeszkedést. Mindig vigyorogni kellett az apja gépe előtt leszakadt fülű plüssnyuszit szorongatva, amit a sírósabbaknak készítettek oda, és amivel addig-addig hülyéskedtek, grimaszkodtak a segéddel felváltva, amíg a kliens az anyja legnagyobb örömére el nem vigyorintotta magát. Schon apja tényleg úgy hitte, ha valaki mosolyog az optika előtt, akkor az előhívott képen a tiszta boldogság virít majd, mint ahogy hazahordott műtárgyairól is azt gondolta, hogy velük nem holmi kacatokat, hanem a szépséget magát hurcolja be az öröklakásba. Így aztán dacból is összehúzta a száját, mert nem akart besétálni a csapdába, olyasmivel verni át az utókort, ami sosem volt az övé. Konokul csücsörített a családi csoportképeken, kiránduláson, idegen városok ragyogó terein. Mert ez a tiltakozás vagy mi, lassan mindenhova elkísérte, iskolai ünnepélyekre, az első randevúra. Úgy festett, mintha épp ki akarna köpni valamit, egy megrághatatlan falatot talán, amit gyermekkora óta forgat és puhít a szájában.



Tettrekészen ébredt. Azt tervezte, visszamegy az Avantiba, és a személyzettel alaposan megbeszéli az éjszakát, amíg valamelyikük be nem vallja a dolgot. Kicsit meg akarták viccelni az operatőrt, aki még új fiú itt, be kell hát avatni. Meg fogja érteni, bár mindig is utálta az ilyesmit. Ez szokás volt errefelé, az üdvözléggyel egyenértékű, nem lehetett kitérni előle. Az iskolában például tojást ütöttek cipőjébe tornaóra alatt, az osztályfőnök pedig csak mosolygott, amikor mutatta a ragacsos bélést, hogy hát innen majd minden rendben lesz. Nem így történt, de ez már mindegy.

Borotválkozás közben meggondolta magát. A hideg víz, amely zubogva tört elő a csapból, valamiképp magához térítette. Mert még ha sikerülne is összegyűjtenie őket egy helyre, a nyájszellem akkor sem hagyná, hogy kipattanjon az igazság. A nők minden bizonnyal vihognának, a férfiak pedig akár a nyílt szembenállást is megkockáztatnák, ha nem tudná kézben tartani a helyzetet. Hallernek biztos bejönne az ilyesmi, de ő segéddel dogozik, sosem keveredne efféle helyzetbe. Egyetlen embert kellene félrevonni, mondjuk egy lányt és úgy. Annak virágot is vihetne, vagy valami bizsut. Meg egyáltalán, egy nő jóval védtelenebb, ha fenyegetésig fajulna a dolog.

Még nem volt dél, amikor egy csokor utcai szegfűvel beállított az Avantiba. Kint már erősen tűzött a Nap, s bár az étterem súlyos függönyei megszűrték a ragyogást, a matt forróság mégis szétömlött az asztalok között, majd megkövült, akár a láva. Eleinte úgy tett, mintha véletlenül tévedt volna be, elropogtatott néhány szem mogyorót az asztal közepére készített tálkából, azután szórakozottan átfutotta az étlapot és ásványvizet rendelt. Kopaszodó, középkorú pincér szolgálta ki, olajozott, semmitmondó rutinnal. Társa, egy fiatal, miniszoknyás lány, a pultnál ácsorgott. Schon ettől teljesen elkedvetlenedett. A lány egyetemistának nézett ki, olyannak, aki csak átmenetileg vállal munkát, s néhány hét múltán, amikor már egyenesbe jött, egyszerűen lelécel. Az ilyenekkel nincs mit kezdjen, túl igényesek. Ráadásul a lány nőnek sem volt rossz, szőke, csillogó fürtjein látszott, hogy nemrég járt fodrásznál. Annak viszont örvendett, hogy a tegnapi, alacsony ember nem dolgozott. Mindenképpen rontaná az esélyeit, ha az a másik újra itt látná. Habár, amióta bekerült a városba, az Avantit is megengedhetné magának. Akár szimpla vendég is lehetne, aki eltartott kisujjal issza a feketét.

A vidéki kiszállásokat egyáltalán nem bánta. Ott a munka már a lánykéréssel elkezdődött, és nem egyszer megtörtént, hogy csak másnap délután vergődött vissza valahogy a városba. A pénzt mondjuk borítékban kapta, viszont áldomást kellett inni a boldogságra, az egészséges utódokra, aztán ősszel még a kamerája is eltört, mert nem bírta tartani. A sátrak alatt úszó, párás levegő úgy lebegett fölöttük, akár húslevesen a csillámló olajfolt. És nem is verejték csorgott végig a hátán, hanem szaft, a töltöttkáposzták és pörköltek gyöngyöző leve, s elég volt belélegezni ezt a tömött levegőt, letörölni az izzadtságot, hogy megfeszüljenek az idegek, és elkezdjen hullámzani a föld, miközben arra vigyázott, hogy az optika mindebből semmit se fogjon be, csak a boldogságtól ájult vendégek örömét. Azt a láthatatlan kötőanyagot, ami a maga szigorával összetartotta és alakította ezt a forgatagot, s éppúgy nem viselte el a kívülállókat és renitenseket, akár egy kaszárnya. Az Avantival egészen más volt a helyzet. Ravasz parfümöt lengetett a huzat, a nők fesztelenebbek voltak és veszélyesek, de vele a kutya se törődött igazán. A kamera itt nem volt valami nagy látványosság, hogy pózoljanak előtte, a végén mégis számolatlanul gyűrték mellényzsebébe a pénzt. Néha valuta is volt közte, több nullás bankók.

– Hozhatok még valamit?
Tárgyilagos, mély hang térítette magához.
– Ugyanazt, ha lehet. Csak ugyanazt.
– Máris hozom.

Széles csípőjű, gesztenyebarnára festett nő távolodott Schon asztalától. Ahogy elvonult, friss légörvényt hagyott maga után, a konyha meleg ízeit és a fáradó test törődött szagát. Schon nem sokat tétovázott, megragadta a csokrot, s hogy semmiképp ne legyen feltűnő, úgy tett, mintha a mosdó felé sietne, holott a második teremben hirtelen balra fordult, a konyha irányába, amerre a nő is tartott.

– Elnézést, megállna egy pillanatra? – kiáltott utána.
– Miben segíthetek?
– Mindössze néhány szót szeretnék váltani – mondta Schon, s igyekezett a sarok felé terelni a nőt. Az kissé kelletlenül követte, miközben nem vette le szemét a szegfűről, amit Schon hasztalan igyekezett a háta mögé rejteni.
– Talán tudja, hogy bizonyos értelemben én is itt dolgozom. Általában hétvégén...
– Nézze, itt nem ehet hitelbe, bármennyire is...
– Nem, nem erről van szó – hadarta. – Félreértett. Én csupán... – Schon egészen összezavarodott. Nem elég, hogy a másik hangjából időközben eltűnt minden tárgyilagosság, de az is világossá vált, hogy a tervezett manőverrel már semmire se megy.

A nő valahogy megnőtt a sarokban, és úgy tűnt, minden rossz szóval tovább terebélyesedik.
– Sose találtam föl magam hasonló helyzetekben, talán mert mindig az az érzésem, hogy nem a megfelelő szavakat mondom. De pénteken nagyon nehezen ment a munka – igyekezett, hogy a nő mellén tartsa a szemét – mert, hogy is mondjam..., egy kissé megzavart a jelenléte.

A nő nem volt szép. Leginkább egy elnagyolt körtéhez hasonlított. A keskeny váll fokozatosan gömbölyödött egészen a csípőig, amely, mintha titkos szívóerővel bírna, magába szippantotta a derekat és a combok egy részét. Ami az erő hatályán kívül esett, az nem is igen számított.
– Így arra gondoltam – mondta, miközben a nő felé nyújtotta a virágokat – hogy vajon nem lenne kedve eljönni velem ma este táncolni.

Schon egyre kínosabban érezte magát. Egyrészt meg volt győződve arról, hogy habozás nélkül pofon vágják, másrészt pedig nehezen tudta elképzelni, hogy valaha is szorosabb testi közelségbe kerüljön egy alkalmazottal. Ám a nő egészen kinyílt az ajánlatra: háta megfeszült, a melle leheletnyit előreugrott, az állát pedig szemérmesen engedte le, mintha leplezni kívánná testének hirtelen jött engedékenységét.

– Fogalmam sincs, hogy mire számít – felelte aztán a kezdeti tárgyilagossággal, amit Schon kimondottan jó jelnek vett. Szerette is volna, ha megmaradnak ennél a hűvös, mérlegelő hangvételnél.
– Hát ami ilyenkor történni szokott. Megvárnám, amíg végez, utána pedig elmehetnénk a Pikolóba.
A nő most már komolyan nézte. Némi kacérság is megvillant a szemében, de valahogy úgy, ahogy régi festékréteg bukkan elő egy falon. Schon nem is igen értette, mi lehet a nő célja ezzel. Az ösztönei mégis azt súgták, bátorítania kell mindaddig, amíg a maradék réteg is lehull.
– Mind a ketten megérdemeljük – tette hozzá halkan.

Ez hatott. A nő teste elernyedt, mintha valami hirtelen felfüggesztette volna odabent a szívóhatást, s ezzel véglege megbolygatta a test mélyén rejlő egyensúlyt. Ám nyomban korrigált: álmosan a hajába túrt és a szemét is lehunyta, azt az érzetet keltve, hogy kissé túlbeszéltnek érzi már a helyzetet.

– Ma hatig vagyok, de azt nincs értelme megvárni – mondta végül, s csak ekkor vette el a virágot –, inkább jöjjön hétkor a szökőkút elé. Onnan már nincs messze a Pikoló.
– Ott leszek.
– Margit. Péterfi Margit – mondta még a nő, majd széles ívben kilépett a sarok védelméből.

Schont némileg bosszantotta, hogy Margit nem várta meg, hogy ő is bemutatkozzon, de végül arra gondolt, estig máshonnan is megérdeklődheti a nevét. Vagy az is lehet, már az első pillanattól tudomása volt róla, hogy ki ő. Talán elég lett volna a virág is, dünnyögte maga elé. Ezek a nők! Mindig előrébb járnak egy lépéssel, fakadt ki, majd, mintha büntetés lenne, szoktatni kezdte magát a képhez, ahogy ő és ez a Margit összebújva táncolnak valami olasz slágerre a Pikoló parkettjén. Ahol majd kihasználva a két zeneszám közötti szünetet, beleszagol a nyakába, s ha kell, a bőrt is harapdálni fogja, a fülcimpákat, de ez a maximum, ennél többet egyetlen titok sem kívánhat.

Schonnak már kamaszkorától baja volt a nemiséggel, és ezt felnőtt fejjel sem volt képes levetkőzni. A nők feszélyezték, az pedig fel sem merült, hogy férfiakkal próbálkozzon. Időnként persze, főként vidéken, volt néhány hódítása. Ám ez cseppet sem volt az ő érdeme, a helyzet hozta, vagy nem is tudja, a nagy számok törvénye. Neki mindössze annyi dolga maradt, hogy minél hamarabb kigombolja a sliccét, s megfeleljen az egyre nyilvánvalóbbá váló kívánalmaknak. Engedelmeskedett, mert úgy sejtette, az üzletnek sem tehet rosszat, ha egy fickós operatőr fogja a kamerát. Ez mégiscsak jobb reklám, mintha impotens lenne. Öröme viszont nem telt benne, még akkor sem, ha a teste időnként cinkosául szegődött az eseményeknek, s ilyenkor furcsa érzetekkel lepte meg, ám bosszantó kívülállóságát a gyönyör sem tudta feledtetni. Ő maga – többnyire így képzelte el – néhány lépés távlatából figyelte a párzás ritmusát könnyedén felvevő testeket, ezt az esztelen koreográfiát, és tévedhetetlenül nevetségesnek ítélte. Minden bizonnyal aszexuális volt. Erre a kifejezésre véletlenül bukkant rá egy lexikonban, s mindjárt érezte, ez a hűvös szó írja le a legpontosabban a dologhoz való viszonyát. Egy olyan ember, aki nincs és nem is lehet ott, ahol az ilyesmi történik. Inkább a munkájának élt, ha élt egyáltalán valaminek. S bár ez a felismerés őt magát is zavarta, hiszen önkéntelenül a lefokozás, a deviancia érzetét sodorta magával, azzal kárpótolta magát, hogy az még inkább zavarná, ha hamis ábrándokban keresne vigasztalást. A tisztánlátás mégiscsak érdem, ha jobban megkaparjuk, mégha bizonyos fájdalommal jár együtt.



Az Avanti előtt taxiba ült. Penes fél háromra várta az irodájában, nem akart elkésni. Az autó a Jókai utca felé vitte, át a Bălcescu sugárúton egészen a körforgalomig, de most elfordította fejét a fényképészettől. Nem volt megfelelő a pillanat.

Penesen még most is látszott, hogy valamikor a gimnázium fiúcsapatában kosarazott. Túlméretezettségét készséges görnyedtséggel igyekezett leplezni, de beosztottai úgy beszélték, kockázatos dolog őt felingerelni, mert akkor bármelyik pillanatban kész kihasználni nyomasztó fölényét. Mindezek mellett sokat adott a külsejére. Belső zsebében kisollót hordott, hogy fegyelmezetlen szőrzetét – főként ami az orrát illeti – bármikor lenyeshesse.

Schont egyből fogadta. Bár nem jött elé az íróasztal mögül, mosolyogva intett, hogy foglaljon helyet a karosszékben. Az asztal sarkán frissen bekeretezett fénykép állt: ő és a felesége ünnepélyes merevségben.

– Nos, milyen lett? – kérdezte rögtön. – Büszke lehetek magamra?
Schon nehezen viselte, ha filmszínészeknek képzelték magukat a kuncsaftok. Mint ahogy ő sem volt rendező.
– Nem vall szégyent – mondta.
– Magának elhiszem. Ezer ilyet látott már.
– Higgye el, nincs két egyforma.
– Azért nekem egy is elég lesz.
– Teljesen megértem. Épp ezért kérnék még egy kis időt.
– Mert?
– Műszaki dolgok, nem akarom untatni.
– Csak untasson. Ráérek.
Penes tekintetében nem volt semmi, ami elbátortalanította volna.

– Képzelje el, ha lenne egy olyan felvételem, amelyen maga nem házasodott meg... vagy, mit tudom én, másik nőt vett volna el, mint aki ma otthon várja.
– Vicces.
– Meghiszem azt. De vannak, akiknek naponta nevetniük kell az ilyen viccen. Magának különben jó a memóriája?
– Nem szeretek dicsekedni.
– Tudja, nem sokkal a bejárat mellett állt egy sárkánypálma. Biztos feltűnt, mert elég nagy, nekem szinte az államig ér. Nem tudja véletlenül, ki húzta az asztalukhoz?
– Gondolom, ott lesz majd a kazettán.
– Persze. Én meg tudom érteni. Magának jogában áll úgy tenni, mintha nem érdekelné. Ezért fizet voltaképp, hogy ne érdekelje, nem igaz? Hogy le se szarja a részleteket.
– Meglehet.

Schon nem tudta megmondani, hogy a tanácsos mikor veszítette el érdeklődését a beszélgetés iránt. Penes ugyanis egy ideje reflexből válaszolt, miközben le nem vette tekintetét az asztaláról, mintha fontos telefont várna, s addig is, amíg megcsörren a készülék, szeretné agyonütni az időt valamivel. Persze, ha erőltetné, valószínűleg az utolsó betűig visszamondaná, ami elhangzott, de valahogy úgy, ahogy az újságolvasáson kapott diák az utolsó padból: értelem nélkül, automatikusan.

– Hát akkor viszlát – állt fel a székből Schon, amire Penes is megelénkült némiképp.
– Majd értesítsen, ha elkészül.
– Természetesen.

A város szomjúsága a rekkenő hőségben délutánra már egészen elviselhetetlenné vált. Ez a forróság préselte, csavarta a gyanútlan járókelőket, akár egy citromot, kimorzsolva belőlük a néhol csípős, néhol selymes nedveket, ám ezt is hiába, mert a tartalommal láthatóan nem tudott mit kezdeni, az utcák és terek szomja napszálltáig nem csillapodott, és akkor is csak úgy, mint aki épp megfeledkezni látszik szükségéről. Schon szerette ezt az évszakot, és nemcsak a bőséges fény miatt. Szentül hitte, ez az idő járja át leginkább, mozgatja meg teste rejtett tartalékait, és a kellemetlenségek ellenére is, melyek futó bosszússágok voltak csupán, ajándékozza meg a létezés száraz, tovább már nem sűríthető érzetével, s ebben éppúgy nem lehetett nyoma a kétségbeesésnek, mint ahogy az elbizakodottságnak sem. Ma viszont megbomlani látszott az egyensúly, hiszen levetkőzhetetlen fáradtságot érzett. Bosszúsan vette tudomásul, hogy nem is lesz ez másként, amíg fel nem oldja ezt a tévedést vagy mit, amíg a követelőző idegsejtek meg nem kapják a magukét: egy minden ízében racionális magyarázatot. Gyermekkora óta jobban megviselte, ha valamilyen kérdésre nem tudta a választ, ha konok értelmetlenségbe ütközött, mint a fizikai megterhelés. Egy-egy furfangosabb feladvány megoldása felért neki félóra biciklizéssel vagy futkorászással. Emlékszik például arra a nyári délutánra, amikor azon töprengett, hogy miért nem hordhatná a fejét máshol, mert ő minduntalan úgy esett, hogy kihasadt a homloka vagy épp a fogát verte ki, és már unta a sok kötözést, az intenzívet. Talán a hasa helyén vagy a térdénél, de inkább az előbbi, mert a térdéről is gyakran jött le a zománc, és akkor elhatározta, ezt kéri majd karácsonyra, de tapintatosan, mert édesanyja nem szerette, ha elütött másoktól. Talán az apja is ezért nyomott gépet a kezébe rögtön az érettségi után. Hogy jobban elviselje az optika előtt bohóckodó valóságot.

A randevú előtt még volt annyi ideje, hogy bekapjon valamit. Egy lábasban talált némi maradékot tegnapról, annak dermedt, kocsonyás szaftját mártogatta ki. Miután jóllakott, és az edényeket is bekészítette a kagylóba, hogy majd holnap elmossa, még végigfuttatta szemét a lakáson. Ha a nyomozás esetleg olyan fordulatot venne, hogy a Margit látogatása elkerülhetetlenné válna, akkor ne kezdje mindjárt rossz benyomással: ne keringjen lábszag a levegőben, és a székeken se virítson használt fehérnemű, mert ahogy ezt kevés tapasztalata alapján felmérhette, a nők az ilyesféle hanyagságra valamiért különösképp érzékenyek, miközben a szállodai, aggályos rendtől viszolyognak. Végül is mindent rendben levőnek talált. Aztán világos, nyári zakót kanyarított a vállára, miközben azt is ellenőrizte, hogy buszbérlete a farzsebében van-e, mert már nem akart taxira költeni.



Margit pontosan érkezett. Fekete pincérkötényét könnyű, barackszínű kabátkára cserélte, ezalatt kombinészerű, selymes anyag feszült, ami szabadon rajzolta ki a mellét, és a kerek bimbókat. A kabáton valahogy látszott, hogy sokáig állt szekrényben. Ezzel ellentétben a kissé bő nadrág mindennapos viseletnek tűnt, amit talán a beígért tánc is igazolt valamelyest. Schon némi habozás után a karját nyújtotta felé, amit a nő pillanatnyi töprengés után el is fogadott.

Nem sokkal kilenc után már az is kiderült: Margit meglehetősen maradi ízléssel bír, már ami a tánczenét illeti. Sem a rock, sem a diszkózene nem érdekelte, és az az érv sem győzhette meg elvének feladásáról, hogy erre bárki kockázatmentesen, mindennemű szabály felrúgásával mozdulhat, csupán szemérmessége vagy fantáziája állíthatna csupán korlátokat. Sokkal inkább kedvelte az összekapaszkodós slágereket, amelyek minden valamirevaló sramlizenekar repertoárjában előfordultak, mert ezek esetében a partner ritmusérzéke, fegyelme döntőnek bizonyult, és alkalmasságát pillanatok alatt le lehetett ellenőrizni.

Azt viszont nagyon is méltányolta, hogy Margit nem pancsolt sem sörrel, sem borral, cseppet sem morfondírozott a tetszetős, ám elenyésző alkoholt tartalmazó koktélok fölött, hanem egyből töményt rendelt, méghozzá vodkát. Kihívó, már-már számonkérő tartózkodása így csakhamar oldódni látszott, de csupán egy bizonyos pontig, mert azon túl hiába is rendelte tovább Schon a feleseket, majd később az idő szorítása miatt, az egydecis adagokat, Margit nem oldódott tovább. Mintha itt valamiféle szilárd, ki nem kezdhető magba ütközött volna a kíváncsi tekintet, melynek puhításához már másféle, talán nem is létező trükköket kellett volna bevetni Ugyanakkor Schon rémülten vette észre, hogy képtelen lépést tartani a nő tempós, kipróbáltnak tűnő iddogálásával, vagy ha mégis vele tart, akkor be kell látnia, nemsokára szégyenszemre alulmarad.

– Na? – nézett rá Margit egy újabb adag után. – Mikor térünk a tárgyra?
– Mire gondol?
– Az ilyesmi – mutatott a nő a pohárra, és a parkett fölött tétován csapongó fényekre – csak köret.
– Szokás kérdése. De hát valahogy el kell kezdeni, nem?
– Gyávaság – mondta Margit némi szenvedéllyel, és bonyolult körforgásba kényszerítette Schont egy Celentano-dal ürügyén. Ekkor már egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a nő valami különös ajándék vagy képesség révén meglehetősen jól bírja az italt, mindössze tekintetében homályosodott el valamelyest a korábbi, fürkésző gyanakvás, de egyéb semmi, legalábbis ami a felszínt illeti. Schont viszont ekkor már fojtogató kényszert érzett, hogy mindenféle taktikázás és ravaszság nélkül öntse ki mindazt, ami a szívét nyomja.
– Még a legmegbízhatóbb feltételek mellett is él az emberben – kezdte el, amikor a lemezlovas egyszer s mindenkorra a kevés mozgást igénylő lassúbb dalokra váltott –némi gyanú, hogy a gép nem azt rögzíti, ami az optika előtt zajlik. Hogy a maga módján belenyúl az eseményekbe, elvesz vagy épp hozzájuk tesz valamit. És sose lehet tudni, hogy mi az első, intő jel. Ez benne a félelmetes. Hogy sose tudni.

Eszébe jutott, hogy utoljára már apja sem engedett be senkit a műterembe, csupán az időnként kihallatszó nevetésből vagy épp türelmetlen rendreutasításból hámozhattak ki valamit abból, ami odabent lejátszódhatott.
– Én nem törődnék vele. Ha a kuncsaft elégedett...
– Mesélték, az is előfordult már, hogy eltűntek az asszonyok. A már felvett szalagról, és csak a nők! Olyan volt az egész lagzi, mint valami kanbuli a kerület szélén. Pedig profik voltak, egytől egyig. A Haller sem védtelen.
– Őrültek mondanak ilyesmit.
– Őrület?! Jézusom, sohasem volt olyan érzése, mondjuk, a folyóparton, hogy csupán a látvány kedvéért bedobná kulcscsomóját a vízbe? És csak az utolsó, tényleg a legutolsó pillanatban győzte le a kísértést? Olyanokról is tudok, akik nem merik ilyenkor zsebre dugni a kezüket, nehogy megfogjanak ott valamit.
– Pedig azzal csak nem lehet baj – mondta Margit, és ravaszkás mosollyal megsimogatta Schon fejét, amit ő valamikor még a térdénél képzelt el.

Végül már csak ittak mindenféle indok vagy magyarázat nélkül, mint akiket teljesen kitölt az ivás puszta öröme, s úgy tekintettek a táncparkett felé, mintha ifjúságuk egykori terepét mérnék fel, ahol még helye volt az oktalan és minden gyanakvástól mentes viselkedésnek. Aztán egy idő után Margit félreérthetetlen jelét adta annak, hogy részéről vége, a puhítás időszaka mintegy lejárt, ideje szedelőzködni.

Kint hideg, ólmos levegő csapta meg őket. Az a különös érzés kísérte, mintha az éjszaka nem is a nappal természetes folytatása lenne, hanem idegen és kiismerhetetlen egység, és ez az idegenség most gátlástalanul beborította, eltakarta a várost. Mindössze egy-két kósza, remegő fény jelezte, hogy a sötétség alatt utak és ablakszemek, terek és díszes kirakatok lapulnak. Margit kabátjába temetkezve nagyokat szippantott a levegőből, talán mert a bensejét is hűteni, szellőztetni szerette volna már. Schon forrongó benseje is vágyakozott a hűvös után, ám sehogysem tudta, miként fogjon hozzá, mert utánozni semmiképp sem akarta a nőt, nehogy az csúfolkodásnak vegye, és elrettentse szándékaitól. Így aztán csak az orrán és apránként szívta, szürcsölte a tartalmas, gomolygó esti párát. Amikor kinyitotta a szemét, Margit, ez az omlós körte már az utca felezőcsíkjai között imbolygott. Schon önkéntelenül is arra gondolt, mit tenne, ha egy figyelmetlen sofőr itt és most elgázolná. Szétkenné az aszfalton. Ahogy métereket repülne és nyekkenne a test. Ahogy az ő teste felinná és magába fogadná a borzalmat. Számba venné a kimarjult végtagokat? Vajon érezne fájdalmat? A cinkosság okozta lelkiismeretfurdalás megkeresné a szörnyűség után? Vagy a telefon keresgélése, a mentőkkel való tárgyalás, a szervezés apró mentségei teljesen elterelnék a figyelmét? S a megbánás is csak lámpaoltás után, ágyának odaadó kényelmében törne rá? Már a töltés körül jártak, ahonnan nemsokára a tömbházak szürke sora kezdődött. Margit ekkor újra elfogadta a karját, jóval szorosabb közelséget engedve meg magának, mint korábban bármikor.

– A szem – mondta Schon érzékelve a hirtelen jött intimitást –, ezen múlik minden. Ugye, soha nem gondolkoztál még azon, hogy miért csukják le a halott szemét?
– Nem – vallotta be.
– Mert nyitott szemmel senki sem félne a pokoltól.
– Túl ismerős lenne, mi? – röhögött fel addig még alig ismert, mély hangján a nő.



A lépcsőház előtt megálltak. Schon arra várt, hogy Margit majd valamiféle célzást tesz, amit ő semmiképp sem érthet félre, s akkor esetleg elkéri a telefonszámát, majd taxit hív. Ám a nő nem adott semmiféle jelzést, csak nézte, délutáni tárgyilagosságával kutatta őt, mintha valaminek a metszetét nézné anatómia órán, amiről később számot kell adnia. Így történhetett meg, hogy végül beléptek a lépcsőház nyikorgó vaskapuján, felkapaszkodtak a negyedikre, s akkor, amikor már csak pár lépésre voltak az ajtótól, Margit Schon nadrágja elé ereszkedett, majd néhány egyszerű, céltudatos mozdulattal kiszabadította férfiasságát, és szájába vette. Schon eleinte csupán az egyre táguló forróságot érzékelte, mely más volt mint az ital forrósága, minden eddigi forróságnál szokatlanabb, vadabb és kiszámíthatatlanabb. És ez lassan felfedezte, birtokba vette őt. Meglepetésére mindez nem járt együtt az eddig megszokott türelmetlenséggel, szenvedéllyel vagy mivel, Margit szinte közönyös volt, gépiesen közömbös, legfennebb alig érezhető önfeláldozás fűtötte. Hímtagja egyre inkább megmerevedett, befészkelte magát a nő kitátott barlangjába, de Schon ezt nem elégedettséggel vette tudomásul, hanem úgy, mint akit becsaptak, elárultak, majd mindenki szeme láttára faképnél hagytak. Duzzadt férfiassága már nem ő volt, hanem egy ismeretlen ember tisztátalan követelőzése. Vágya és kiszolgáltatottsága. Aztán lassan tudatosodni kezdett benne maga a cselekvés mibenléte is, amit ő eddig mindössze filmeken láthatott. És ez ellen nem lehetett tiltakozni, nem is az udvariasság vagy a tapintat miatt, hanem mert egész egyszerűen lehetetlen valakit ilyenkor félbeszakítani. Mint ahogy terebélyesedő beszélgetést sem lehet büntetlenül elvágni, hiszen valaki múltjának addig bevallhatatlan eseményeivel – szörnyűségeivel vagy épp csodáival – terheli és tiszteli meg őt: ezt érezte Schon akkor. S miközben a nő megszabadult a maga vétkeitől, addig neki is volt ideje végre kívülről szemügyre venni az eseményeket, alaposan körüljárva átvizsgálni a számára szokatlan történéseket, majd visszatérni ismét a szégyen és meglepetés meg-megújuló érzeteihez, amelyek mégis arra ösztönözték, hogy rábízza magát erre a nőre, akit nem is olyan régen még vérbe fagyva látott maga előtt az úttesten. Ezután már nem maradt más hátra, mint a befejezés, amit Margit annak rendje és módja szerint vitt véghez, cseppet sem tiltakozva az ezzel járó kellemetlenségek miatt. Mint aki parancsra cselekszik. Megfellebezhetetlenül, mert ő maga parancsolja magának. De nem is ez lepte meg leginkább Schont, hanem a nő arcán átfutó tanácstalanság miután minden lejárt és kiteljesedett, az az elárvult és odahagyott csalódottság, a száműzöttség keserű kifejeződése, amit hasztalanul igyekezett volna tompítani bárki is azokban a pillanatokban. Majd, talán menekülésképp az ajtóra pillantott. Ám Schon nem hagyhatta elfutni a kínálkozó alkalmat.

– Valamit a pálmáról még és vége – fogta két keze közé a nő gyorsan fonnyadó arcát. – Ami a bejárat mellett, majdhogynem mellmagasságig...
– Vigyél be. Nehogy itt hagyj, te szemét!
– A részletek, hogy minden ismét a régi legyen! A részleteket csupán, semmi mást.
Ott volt, hogy ha most sem válaszol, hát megrázza. Felpofozza. Akármit is tett az előbb.
– Nem tudom, de a Haller mindenkinek pénzt ad..., hogy minden simán menjen – magyarázta láthatólag utolsó csepp józanságával a nő, s ezt Schon maga is kénytelen volt elfogadni.

Pénz, hát persze, a pénz, mormolta maga elé, miközben utat engedett Margitnak, aki végül a megfelelő szobát is megtalálta az idegen lakásban, s csak úgy ruhástól bedőlt az ágyba. Ez mindent megmagyaráz. S most minden gunyorosság nélkül adózott Haller kétségbevonhatatlan profizmusa előtt, aki lám, még a legkiszámíthatatlanabb véletleneket, tehát szinte mindent képes jó előre megregulázni. Ráadásul milyen banális módon! Ez az a szint, amit ő elérni nem lesz képes soha. Amit, legfeljebb ha megközelíteni tud majd évek szívós munkája árán. Ezután ismét szemügyre vette nadrágját, az odavetett ajándék árulkodó foltjait, s némileg ostobán – ezt ő maga is így látta – azon kezdett töprengeni, hogy vajon minden úgy történt-e valójában, ahogy történt. Vajon valóban Margit védtelensége okozta mindezt vagy az ő rejtett, ám annál szívósabb merészsége? Vajon ő az, aki most olyannyira nyilvánvalóan szuszog az ágyában vagy csupán szégyenérzetének rafinált kivetülése? Hol kezdődik a feloldó kétely és hol a maró bizonyosság?

Schon rémülten vette tudomásul, hogy pillanatnyi, valamelyest kiérdemelt boldogsága – bármennyire valószínűtlenül is csengett a kifejezés – saját nagyvonalúságától függ: ha a válaszokat ma estére veszni hagyja. Visszahúzódni abba a nevenincs kavargásba, ahonnan addig minden áron kirángatni igyekezett. De vajon tisztában van-e nagyvonalúsága következményeivel, járt föl-alá a szobában, egyre csak a fejét masszírozva, dörzsölve, hogy ereje még pár percig kitartson.
Végül a fotelben aludt el, mert a nő, ruhán keresztül is tapintható, vágytalan testéhez odabújni semmiképp sem bírt.



Reggel, miután meggyőződött arról, hogy Margit még alszik, sietősen hagyta el – mintegy betörő módjára – a lakását. Ám előbb borítékban még odakészítette azt az összeget, amellyel becslése szerint Haller is kedveskedni szokott a személyzetnek. Nem kívánta látni a nő némileg zavarodott, némileg restelkedő arcát, amint pontról pontra rekonstruálja az estét, majd kényszeredetten megszámolja a pénzt, ami felől még ekkor sem tud dönteni: otthagyja vagy bölcsen magával viszi.

Még annyit tudni, hogy Schont ezek után nem látta már sem rokon, sem ismerős. Mondják, a kazettaszalagok csíkjaiból olyasféle függönyöket fabrikált ajtóra és ablakra, amilyet kiszolgált javítóműhelyekben látni szerte a kerületben. Ennek darabjaiból a szél az udvarra is sodort néhányat, ám azokat összefogdosni, s már-már esztelen türelemmel egymáshoz ragasztani, majd végül egy arra megfelelő készüléken lejátszani, senkinek eszébe nem jutott. Lakása mélyén állítólag csak egyetlen szenvedélynek hódolt: szobanövényeket filmezett fáradhatatlanul, mint aki így próbál újra és újra visszakanyarodni életének egyik, titkoktól terhes fordulópontjához, még ha azok megfejtéséhez már nem is ragaszkodik. Mindezt ma már szinte lehetetlen ellenőrizni.

S meglehet mellékes, ám kétségbevonhatatlan tény, hogy hétfőn, tehát mindössze három nappal a Margit-féle kaland után, végül bedeszkázták a Jókai utcai fényképészet kirakatát. Ma is úgy áll, bárki kedve szerint megtekintheti.